• Fenyő Étterem
  • Hirdessen minálunk

Rovatok:

Pest megye Budaörs Irodalmár Aki megélte a saját sorsát - Márai Sándor emlékezete
2019-02-21 13:52

Aki megélte a saját sorsát - Márai Sándor emlékezete

|

Ma harminc esztendővel ezelőtt vetett véget önkezével életének Márai Sándor író, aki néha versekkel is megajándékozott. Sokáig idegen volt számunkra, mert idegen földön élt, magyar szívvel, magyar alázattal és nem kívánkozott haza. Bő terméssel ajándékozott meg bennünket, de talán még ma sem tudjuk fölmérni igazán: ki volt és mit köszönhetünk neki.
Először a Vigíliában olvastam róla, egy kedves, szeretett ifjú kollegám írt róla rövid esszét, amiért persze kijárt neki főszerkesztői fekete pont, amit lehajtott fejjel, de mosolyogva fogadott. Kerestem Márait, de se könyvtárban, se a boltokban, se az antikváriumokban nem volt nyoma. Olyan volt beszélni róla, mintha egy távoli jelenésre emlékeznénk. Pedig ő élt és tudott rólunk. Emlékszem, a Vendégjáték Bolzanóban volt az első könyve, ami a kezembe került, a háború előtt vászonkötésben kiadott kötet akkorra már rongyosra volt olvasva. A második Máraira és a többire, még sokáig kellett várakoznom, bár bevallom, részese lehettem azoknak a keveseknek, akik a „titkos házi könyvtárak” beavatott olvasójaként már kaptam kevés ízelítőt Máraiból. Igaz, mindössze csak néhány regényt. És nem is a számomra ma legizgalmasabbnak, legszebbnek tartott Márai köteteket. És eleinte is inkább csak az sürgetett a vele való találkozásra, mert annyi titok, annyi suttogás vette körül. Tudtam, hogy maradhatott volna itthon a legnagyobb világégés után (amikor szeretett budai otthona is a földdel vált egyenlővé) és talán még koszorút is tettek volna a fejére azok, akik akkoriban más írókat gond nélkül hessegettek hosszú hallgatásra. Mégis elment, itt hagyta a földet. Évekkel később tőle, saját írásaiból tudtam meg, hogy a végső elhatározása a távozásról hosszú ideig tartott és alapos mérlegelés, személyes csalódások és éjszakai tépelődések előzték meg.

A magyar nyelv szerelmese volt mindhalálig. Nem kötődött soha pártokhoz – ezt éreztem már akkor, a róla való semmit-tudásom idején, de mennyire mást tudtam, éreztem meg róla akkor, amikor a kétezres évek elején a regényei után a naplóit, emlékezéseit, legtitkosabb gondolatait is megismerhettem! Akkor nyílt ki előttem az ő világa.

Halála évfordulóján nem is annyira az itthoni és az önkéntes száműzetésben leélt éveire gondolok erősen, hanem a vég előtti szenvedésére. Arra az öregemberre, aki 89 évesen, imádott hitvese és egyetlen örökbefogadott fia halála után milyen veszélyesen, milyen kiszolgáltatottan maradt magára. Már csak vén bejárónője nyitotta rá az ajtót, nem maradt élet körülötte, semmi, ami az élethez kötötte volna. Csak a gyász, az egyre mélyülő depresszió, és a testében terjedő rák. Siratom és értem, hogy nem volt más kiút ebből a már nagyon nem szeretett életből, csak az, hogy ha Isten nem kíméli, és nem viszi el, akkor maga szabadítja meg önmagát. Utolsó naplókötetében olvasom   mindig megrendültebben újra és újra a legszebb és legszomorúbb sorokat. Ez a könyve a magány könyve. Egyik bejegyzését idézem alább utolsó, tizennyolcadik naplójából, amikor Loláról, feleségéről álmodott, akinek utolsó napjait végigkísérte a fájdalomban: „Ma nagyon hiányzott L., testének nemessége és előkelősége. Mosolya. Hangja.”.  Keze már reszketett, fájdalmai voltak, alig látott, és mégis volt benne elég kurázsi, hogy döntsön sorsa felől. Erős volt belül és határozott, mint mindig egész életében. Így suttog fülünkbe legeslegutolsó, végső bejegyzése: „Várom a behívót, de nem is halogatom. Itt az ideje.”

Negyven éven át élt az önkéntes száműzetésben, a hatalmas Amerika hazánktól talán legtávolabbi sarkában. Az emigrációban is írt, egy ideig a Szabad Európának is dolgozott. Nem holmi lektűrök kerültek ki a kezei alól, ő valóban remekműveket alkotott. Külhonban írt könyveit eleinte csak kevés példányszámban jelentették meg a kiadók, és csak a más országokba letelepedett magyarok körében talált olvasókra, de később a fordításoknak köszönhetően a nagyvilágban is neve lett.

De itthon még mindig csak a csend...

A harmincas években, amikor itthon is egymás után jelentek meg a kötetei, a magyar irodalom egyik legjelentékenyebb és legígéretesebb alkotójának számított, Márai volt a magyar polgári irodalom legjelesebbjeinek egyike. Az Akadémia is soraiba fogadta. De miután 1948-ban elhagyta az országot, úgy tűnt, véglegesen kitörlődik  neve a magyar irodalmi kánonból. De az írást - mindig csak magyarul írt -, soha nem hagyta abba. Egész életében tanult, gondolkodott, jegyzetelt, alig volt a világgal és emberekkel élő kapcsolata, de rendületlenül írta könyveit. Elzártan élt, mégis minden világeseményről tudott, és véleményt alkotott, méghozzá úgy, hogy minden megjegyzése, észlelése, véleménye, kritikája vagy együttérzése átgondolt, kiérlelt és követhető volt.

Megérezte és megértette azt is, hogy a második világháború után mi következik. A múlt század negyvenes éveinek végén, még sokáig a romok között, csak féltek az emberek, de pislákolt még  bennük a remény, hogy a várt változás nem lesz keserves. Még derengett a fény a világban, amikor ő már tudta: „hirtelen bealkonyodott, tudta, hogy mi vár hazánkra. Tizennyolc naplókötete - mind megannyi műalkotás. Lenyomata annak, ami itthon és a világban, és persze vele történt azután…

Most, hogy róla írok, a sok, sok Márai kötet közül, ami ott sorakozik a könyvespolcomon, a Föld, föld!... című kötetét emeltem ki gondolkodás nélkül, azt a kötetet, amit talán legtöbbször vettem kezembe, mert megéreztem benne a váteszt, aki a sűrűsödő ködben is olyan tisztán, világosan értőn előre látott mindent. „A kommunisták óvatosan, stopperórával dolgoztak - írja egy helyütt. - Ízenként bontották fel a nemzet testét, mint egy anatómiai, szemléltető vizsgán a tudós professzor a testrészeket. A nemesebb szerveket még kímélték, a fontosabb idegeket még nem vágták át, de a zsigereket már ollóval, csipesszel vagdosták szeletelték… Néha úgy tetszett, hogy nem tudják pontosan, milyen mélyre nyúlhatnak a boncolókéssel az eleven testben. A parancsot megkapták Moszkvából,  valószínűleg  megkapták hozzá a végrehajtási utasítást is, de ugyanakkor tartottak tőle, hiába minden aprólékos lelkiismeretesség, végül az övék, szakembereké a felelősség, akiket Moszkvából ideküldtek… Olyan volt az idő, mintha pókháló lepte volna be az életet, de minden nappal sűrűbb lett a háló… minden nap kibocsátott a Pók egy fonalat…” És így tovább, egészen addig, amíg megerősödött benne a kínzó, fájdalmas, de alaposan megérlelt, végső döntés: el kell mennie innen. Más földön kell élni, de magyarul, magyarként kell folytatni az életet.

És Márai soha többé nem tette a lábát magyar földre. Nem egyszer állította: nem érez honvágyat. Fogadalmat tett és megtartotta. Addig nem teszi a lábát hazai földre, amíg szovjet katonák állomásoznak Magyarországon. A nyolcvanas évek végén már hívni, csalogatni kezdték, mindent beígértek. A legáhítottabbat is: kiadják könyveit. Akkorra már kialakult körülötte itthon is a mítosz, a rajongói kör, s bár Lola engedett volna, ő mégis ellenállt. Ma is úgy él a szememben, mint az állhatatosság szobra, a huszadik század egyik hiteles koronatanúja. Naplóköteteiből tudjuk, hogy minden történésre figyelt és mindenre rezdült, látta a világ eseményeinek színét és fonákját. Bárhol nyitom ki a naplóit, ott sír és sikolt benne saját elmúlt fél életünk. Úgy érzem: benne volt egy társadalomtudós minden tudása, egy pszichológus minden megérzése, egy irodalmár minden klasszikus ismerete és legmodernebb értékítélete. És ott, a távoli San Diegóban, ahol élt, a neki itthonról küldött könyvekből, a barátai, rokonai leveleiből, újságokból és folyóiratokból szinte naprakészen részese lett az itthon élő magyarok életének és lélekben osztozott életérzésükben is.

Nem volt vallásos. Hitt az életben, élte az életét, de az örök életben nem volt bizodalma. Szabó Ferenc jezsuita teológus költő ezt írta róla az emlékezés jegyében:  

„Egyszer mosolygott csak: csecsemő korában

        hazátlan bolyongott a nagyvilágban

        a magyar nyelv volt kenyere s boldogsága

        mint Ulyssesnek halála lett hazája.”    

Ez a négy sor talán a legtöbbet, leglényegesebbet mondja el róla. Szüntelen munka, vándorlás a világban, be nem vallott honvágy a haza után, kevés öröm, végül szenvedés.

Az örök világosság fényeskedjék neki.
R. V.


Nyomtatás
Hozzászólás beküldéséhez lépjen be felhasználónevével. Amennyiben még nem regisztrált felhasználó, itt regisztrálhat!

Bővebben kifejtené véleményét? Írását küldje el szerkesztőségünk e-mail címére.

Ehhez az íráshoz még nem érkezett hozzászólás.
Rovat legfrissebb hírei
  • A ismeretlen éjszakai átogató »
  • Költőpalánták 4. rész - Dávid Réka »
  • Ez egy levél »
  • Költőpalánták 3. rész-Mr. W. Blake »
  • Kémenes Örs: Tavasz »
  • Költőpalánták 2. rész- Kémenes Örs »
  • És mégis élünk... »
  • SZABÓ LŐRINC:Hazám, keresztény Európa »
  • Nagyon boldog anyák napját, édesanyám! | »
  • Költőpalánták 1. rész-Seres Samu »
    • curver
    • gazdapiac

    Helyi dolgok...

    Molinó készítés Budaörsön a Dicentránál!

    Szállás Budaörs
  • Magdi Panzió

  • Éttermek Budaörs
  • Fenyő Étterem
  • Magdi mama kiskonyhája
  • Aromi Ristorante Italia - Olasz étterem, pizzéria Budaörs szívében
  • ABS Bowling & Pub

  • Látványosság, szabadidő Budaörs
  • Városi Régészeti Kiállítás
  • Bleyer Jakab Helytörténeti Gyűjtemény, Heimatmuseum Budaörs

  • Helyi vállalkozások, szolgáltatások Budaörs
  • Izsold-Car Karosszéria-javítás
  • Buliszerviz
  • Budaörsi Ingatlanszövetség
  • Völgy 2000 Kft.
  • Horváth Kereskedelmi kft.

  • Civil szervezetek Budaörs
  • Törökbálinti Hagyományőrző Tánccsoport
  • Régiségbúvár Egyesület
  • BUDAÖRSI EVANGÉLIKUS EGYHÁZKÖZSÉG
  • BUDAÖRSI DIÁK SPORTEGYESÜLET (BDSE)
  • CBE, BUDAÖRSI CUKORBETEG KLUB EGYESÜLET

  • Közösségek Budaörs
  • Budaörsi Római Katolikus Egyházközség

  • Sport Budaörs
  • Zendo Budaörs Egyesület
  • ABS Sportcentrum
  • BSC Labdarúgó Szakosztály
  • Liver FC Budaörs
  • Úszásoktatás Budaörsön