Kilenc éves voltam, még gyermek, de már figyeltem a világra. Biatorbágyon éltünk, nagymamánkkal egy házban – három generáció. Édesapám Budapesten dolgozott egy sportáru szövetkezetben. Minden nap ingázott a vonattal.
Október 23-án izgatottan jött haza. Mondta, hogy nyugtalanság, felvonulás van a városban.
Szüleim aggódva várták haza a nővéremet. Ahogy múlt az idő, annál izgatottabbak lettek. Már rég itthon kellene lennie! – idegeskedtek.
Egyszer csak nyílt az ajtó és a nővérem kipirosodott arccal berontott:
-Kitört a forradalom! – kiáltotta boldogan.
Apánk a fejét csóválta. Anyu szótlanul tálalta fel a vacsorát. Nem szerette ő a háborút, a forradalmat, csak a békességet, a nyugalmat. Elég volt a szenvedésből a front alatt. Apát kis híján agyonlőtték a részeg orosz katonák, anyu a tyúkól padlására menekült a szomszédasszonnyal, mindez januárban, a csikorgó hidegben. Túl közeli volt még az emléke.
A következő napokban zűrzavar támadt. Nem jártak a vonatok, a kisbolt előtt sorban álltak az emberek, mindent felvásároltak. Ki tudja, mit hoz a holnap?! Mások a rádió előtt ültek, ahonnan fájdalmas zene és puskaropogás hallatszott.
Nővérem, szüleim minden tiltása ellenére, bement Pestre. A vonat megállt Kelenföld állomás előtt, a nyílt pályán, onnan gyalogoltak be az utasok. Az állomás előtt egy tank állt, mellette egy kiskatona, akit az összegyűlt tömeg bőszen szidalmazott. Maszatos arcán végigfolytak a könnyei.
Igaz-e vagy legenda, hogy az orosz katonák azt hitték, ők most a Szuezi-csatornánál vannak. Ugyanis akkor volt éppen a szuezi válság.
Az első időben történtek jogtalanságok, kegyetlenkedések, főleg miután az ávósok a tömegbe lőttek. Utána azonban csendesebb napok következtek. A felnőttek másról sem beszéltek, mint a kialakult helyzetről. Nagy Imrét emlegették, meg azt, hogy talán szabadok leszünk. Mi gyerekek, kiírtuk a ház falára, hogy „Ruszkik haza” meg, hogy: Nem tanulunk oroszt! Ezt a nagyobbak írták, mert nekünk az alsó tagozatban még nem kellett oroszt tanulni. Nagymamám nagyon mérges lett, hogy minek kellett a lábazatot összefirkálni. Na, ő sem szeretett semmiféle felfordulást. Megélte az első és a második világháborút is, egyetlen fiát 1946-ban Németországba telepítették, azóta nem beszélt anyámmal svábul kivéve, ha azt akarta, hogy mi, gyerekek ne értsük. Jött a beszolgáltatás, padlás lesöprés, internálás, kuláküldözés. Mindebből már nagyon elege volt – mit lehet tudni, hogy mi jön még? Őrizgetett egy Az Est évkönyvet, még a háború előttről. Azt a képes könyvet nagyon szívesen nézegettem, amikor odaadta a mama. –De vigyázz rá! –mondta. Benne volt Károly király, Zita királyné és a kisfiuk, akivel később személyesen találkoztam, Habsburg Ottó. Több fénykép is megörökítette a biatorbágyi merényletet. Az különösen érdekes volt számunkra, mert a nagymama apja, aki famunkás volt, ott dolgozott a híd építésénél. Lezuhant, de túlélte, és a vallásos család hálából keresztet állított a Herceghalom fele vezető út mellé. De hogy, miért mondom el mindezt? Azért, mert a nagymama azt az érdekes könyvet eltüzelte!! Félt, hogy házkutatást tartanak nálunk, aztán Isten tudja milyen üldöztetésnek leszünk kitéve.
Nővérem hozott nekem egy aprócska, kitűzhető Kossuth címert. Még ma is megvan.
Néhány nap múlva fiatal fiúk vonultak nemzeti lobogóval az utca közepén és azt skandálták: – Aki magyar velünk tart!
-Marci bácsi! Jöjjön délután a Szentháromság térre! Nagygyűlést tartunk! –kiabált be az egyikük, de már mentek is tovább.
Apu tudott a gyűlésről, mert nővérem, aki ott volt a szervezők között, már meghozta a hírt.
Délután kézen fogott, és elindultunk a térre. Mások is igyekeztek már. Valahogy mindenki olyan vidám volt, bizakodó, változást váró. Boldogan egymásra mosolyogtak. Én is éreztem, hogy nagy idők tanúja vagyok.
Közben apukám a sógorával találkozott, én a szomszéd lánnyal, Babszival, aki néhány évvel idősebb volt nálam, és a tömegben elszakadtam aputól. A fiatalok beszédet mondtak az Országzászlónál, hazafias verseket szavaltak, nővérem és a barátnője két oldalról tartották a piros-fehér-zöld zászlót. Úgy emlékszem, hogy énekeltünk is.
Egyszer csak elterjedt a tömegben, hogy jön egy tank. Sokan bementek a TSZ épületébe, előttem egy férfi becsukta a kaput és azt mondta, hogy itt már nincs hely. Szerintem attól félt, hogy baja lehet abból, hogy beengedte a „tüntetőket”. Akkor plébániára mentem, ott már Angeli András plébános úr terelte befele az embereket. Már tele volt a pince asszonyokkal, gyerekekkel. Én meg olyan kíváncsi voltam, visszamentem a kerítéshez, hogy csak megnézem én azt a tankot! Mert még olyat sosem láttam! És jött! Halványzöld, ütött-kopott harckocsi volt, biztos a világháborút is megjárta. Egy fiatal fiú felbuzdulva felkapott egy benzines kannát, ami az atya motorja mellett állt és cipelte kifele, azzal a szándékkal, hogy leönti és felrobbantja a tankot. A józan felnőtt férfiak kicsavarták a kezéből és kiabáltak vele:
-Mit képzelsz! Ezért kinyírnák az egész falut!
De nem sokáig nézelődhettem, mert a felnőttek bezavartak az épületbe. Már csak a folyóson jutott hely. Mindenki izgatott volt, nem tudtuk, hogy mi fog következni.
És akkor lőtt a tank.
Megremegett az épület,a vakolat potyogott a plafonról. Hirtelen síri csönd lett. És akkor még egy lövés eldördült. Na,ez már fele sem tréfa!!
-Babszi,most meghalunk?- kérdeztem rémülten, mert nagyon féltem.
Golyószóró hangja is hallatszott.
Sokan sírva fakadtak. A plébános úr nyugtatta az embereket.
Egy idő múlva szóltak, hogy elment a tank.
Kimentünk az utcára. A plébánia tetejét szitává lőtték, a tank a csövével behajtott a bolt kirakatába. A felnőttek azt vitatták, hogy ott tömeges haláleset is lehetett volna, ha a tankkal vagy a golyószóróval az emberek közé lőnek.
Közben anyukám lélekszakadva rohant elém. Sírva-remegve ölelt át. Látta a tankot a házunk előtt elrobogni, tudta, hogy hová megy, és attól félt, hogy bajunk esik.
Napokkal később már-már helyre állt a rend. Újból jártunk az iskolába.
Apu mindig a Szabad Európát hallgatta csukott ablaknál. Az adást folyamatosan zavarták, sípolt, recsegett a rádió, csak szófoszlányokat lehetett hallani.
Egy reggel arra ébredtem, hogy a szüleim az utcai ablaknál állnak és a behúzott függöny mögül óvatosan kinéznek. Közben dübörgést hallottam. Tankok mentek Budapest felé, feltehetően a botpusztai orosz katonai bázisról.
-Nagy baj lesz. – csóválta a fejét apám.
A történelmi eseményeket ismerjük. A szabadság reményét vérbe fojtották. A 18 éves nővérem annyira elkeseredett, hogy 1957 februárjában keresztanyám családjával nyugatra szökött. Azt a szörnyű érzést, hogy soha többet nem fogjuk látni egymást, azóta sem felejtettem el.
Ez a kis történet is elevenen él bennem. Ez az én 56-om.
s.k.
