Gvárdián Ferencnek már két korai, 1975–76-ból származó, vöröses-narancsos háttérből kiemelkedő ikonikus szemléletű önarcképe is arról győz meg bennünket, hogy eredendően kegyelmi ajándékként kapta meg az ég felé nézés és a befelé fordulás, a lélekvizsgálat és a mélyre, a dolgok mögé látás képességét. Azt a homályos késztetést, amely végeredményben minden létezőben az „istenképiség” jelenvalóságát, a teremtés okát és célját, az életminőségek transzcendentális beágyazódását, útját, fejlődését keresi-kutatja. Bár a festést majd ötven éven át szüneteltette, szobrászatát is ugyanez a késztetés működtette. Ám a színek, a festett képek iránt érzett ab ovo érzékenységétől és vágyától ezek szerint még a szobrászanyagokkal való örömteli és eredményes foglalkozás sem távolította, térítette el. Idős korára elemi erővel tört rá a régi-új késztetés, amelynek nem tudott ellenállni.
Szent Ferenc
Gazdag lelkiségű, leheletfinom és érzékeny, bensőséges hangulatú, egyszer derűsen világos és áttetsző, máskor egészen sötét, már-már a láthatatlanság határát súroló, mélytengeri színárnyalatokban tobzódó festményeinek témáit leginkább az Újszövetségből, Jézus, a megváltó Krisztus és Keresztelő Szent János, valamint Szent Ferenc életéből meríti.
A Kiűzetés a templomból alcímű festményének kötelekből ostort fonó magányos Krisztusa – ahol a kép valódi címe mint betű- és számjelölés kerül a mű ében-vörös tónusú jobb felső hátterére (Lk 19, 45-46) [„Aztán bement a templomba és kiűzte onnan a kereskedőket. »Írva van – mondta nekik: – házam imádságnak a háza, ti pedig rablók barlangjává tettétek.«”] – a „Bontsátok le ezt a templomot, és én három nap alatt fölépítem azt!” (Jn 2, 19) nyugodt öntudatával áll a vásznon nem szereplő jeruzsálemi zsidók előtt.
A Krisztus kigúnyolása (Hommage à Gulácsy Lajos) jelölésű két azonos című, de különböző méretű festmény talán Gvárdián Ferenc eddigi két legtitokzatosabb műve, ahol a szerepjátékokat űző talányos Gulácsytól megidézett és átírt két szembejövő figura – A bolond és a katona – a mindent tudók idők felett álló okosságával néz a felismert, nekünk háttal álló töviskoronás Krisztusra, mint Megváltóra.
Ám Gvárdián arra is vállalkozik, hogy megfesse Isten Jézus Krisztusban megtestesült egyetlen hiteles és valódi arcát, a Megváltó nem emberkéz alkotta igaz képmását, úgyis, mint Veronika kendőjét, s úgy is, mint a torinói lepel aranyba „öntött” portréját, amely a keresztény művészet legfőbb, legfontosabb alapját, hitbéli meggyőződését, kiindulási pontját jelképezi. „Az ikont fényre festik – s ezzel […] kimondtam az ikonfestészet ontológiájának lényegét. Az ikonfestészeti hagyománynak leginkább megfelelő fény aranyozással készül, tehát nem szín, hanem a fény, maga a tiszta fény. Más szóval, az ikon minden képe az aranyló kegyelem tengerében létezik; az isteni fény áradatától körülfogva” – idézi Ruzsa György P. Florenszkijt Az ikonfestészet lexikona című kötet előszavában.4 Azonban alkotónk megfesti aranyban fürdő időtlen Ikonjának ellentétpárját is „Fény” kép címmel, amelyre inkább illik a „színekben való elmélkedés” meghatározása.5 Sőt, még találóbban: a színekben való tobzódás megtestesítő, megelevenítő erejének pozitív képessége.
Ugyan nem sorozatként, hanem önálló darabokként alkotónk megfesti Krisztus kínszenvedésének, keresztútjának egyes állomásait is: Stáció III. (Krisztus elesik a kereszttel); Stáció IV. (Krisztus találkozik anyjával); A „százados” (Krisztus meghal a kereszten); Levétel a keresztről I.; Sírbatétel I–II. Mind-mind egyedi festői megoldású és alakú, drámai hatású olajkép. Magában álló műtermi „csendélete” pedig: szakrális témájú szobrainak fájdalmas, egyszersmind szívbemarkoló sűrítménye. Egy olyan magasfeszültségű plasztikai mátrix néma és drámai részlete, amelynek szimplán csak Enteriőr a neve.
Egy újabb ciklus Keresztelő Szent János alakjával, fellépésével és Jézus megkeresztelésével foglalkozik (Keresztelő Szent János I.; Mt 3, 17 [„Az égből szózat hallatszott: »Ez az én szeretett Fiam, akiben kedvem telik.«”] (Keresztelő Szent János és a farizeusok); Krisztus megkeresztelése (Jézus és Keresztelő Szent János); Jézus Krisztus és a Szentlélek). Gvárdián itt átvált az olajról az érzékenyebb transzparenciákra képes akvarell-pasztell technikára, amelynek egyik csúcspontja az utolsó próféta Krisztus ikonjához hasonlító, ám attól ember voltában mégiscsak különböző, bár tragikus sorsát és küldetését tántoríthatatlanul vállaló szívbemarkoló portréja. Az Emmausz felé II. című festmény pedig egy olyan kép-sűrítmény, amely legalább két bensőséges, egyszersmind titokzatos alkonyi jelenetet és egymást követő eseményt olvaszt egybe a bukolikusan sötétlő titokzatos tájban.
A Szent Ferenc életével foglalkozó képek (Szent Ferenc és a madarak; Szent Ferenc a farkassal; Szent Ferenc madarakkal; Szent Ferenc és a madarak; Isten szegénykéje) és az olyan, ezek bűvkörébe kerülő hasonló típusú és mondanivalójú, az evangéliumi lelki szegénységet, a tisztaságot, a természettel együtt élő bensőséges békességet megidéző festmények, mint A költő (Üdv az erdésznek! [Cukor Györgyöt, a Kortárs folyóirat egykori szerzőjét, a festő barátját ábrázoló vászon];6 a Fiatal férfi bagollyal, valamint a Fiatal férfi madarakkal II. alkotják a művész talán legharmonikusabb ciklusát. Az ember szinte megtisztul, bűneitől szabadul, amikor ezekre a képekre néz.
Végezetül a fentebb leírtakat megerősítendő Varga Ferenc hitvalló szobrászművész szavait kell idézzem, akire valamikor Tóth Csaba festőművész, s legújabban épp Gvárdián Ferenc hívta fel a figyelmemet: „Ahogy az ikonfestők tudatosan távolodnak el a valóság látványalapú ábrázolásától azért, hogy a képmás ne az e világot tükröző tükör, hanem Isten országára nyíló ablak legyen, úgy az erős stilizálással én is ezt az »angyali anatómiát« követtem. […] Azt is elmondhatom, hogy a jövőben már leginkább csak valódi ikonokat szeretnék festeni.”
Annyi szent, hogy a 75. születésnapját ezzel a kiállítással ünneplő Gvárdián Ferenc szobrászember zömében a fentebb emlegetett bibliai témájú festményeivel szakrális érzéseiben megerősödve és példaértékűen elköteleződve tért vissza az áhítattal kezelt miatyánkos, ikonikus szerzetesi síkba.
(s.k.)
