Napokon keresztül figyeltük serény munkájukat, mígnem óvatosan közelítve megtekintettük a kis műremeket. Mestermunka volt az a javából. Sok-sok fűszállal rögzítették az ágakhoz, hogy amikor a szél rázza a bokrot, akkor se essen kár a pelyhekkel kibélelt fészekben. Hamarosan három halvány drapp foltos tojást pillantottunk meg benne. Amikor az egyik szülő a fészken ült, a másik hordta az élelmet. Ha éppen egy rövid időre üresen maradt a fészek, felemeltem a gyerekeimet, hogy ők is láthassák a tojásokat, azokat az apró csodákat, amelyekben már benne van egy parányi élőlény. Hamarosan kikeltek a csupasz-pelyhes fiókák. A szülők felváltva, fáradhatatlanul hordták az élelmet.
Egy vasárnap délelőtt éles csattanásokra lettem figyelmes.
-Na, a szomszéd már megint odaadta a gyereknek a légpuskát. – mondta a férjem nem egészen ezekkel a szavakkal – Remélem, nem erre repülnek a skulók (golyók)!
Nem is telt el sok idő, amikor felcsattant az apamadár vészjósló hangja.
-A kölyök lelőtte az egyik madarat!- fakadt ki a férjem, és egy halk szitkot mormolt.
A kellemesnek ígérkező vasárnap délelőtt rémálommá vált. Az apamadár oly kétségbe esetten hívta a párját, hogy éles, szívet tépő sikolya áthatolt ajtón-ablakon, betöltötte a környéket. A gyerekek lejöttek az emeletről és kérdezték: – Mi történt? Mi történt?
Mi csak némán álltunk…
Férjem halaszthatatlan elfoglaltságot talált a garázsban, én pedig a rádióban valamilyen zenét kerestem és a főzéssel foglalkoztam.
A rigópapa órákon keresztül hívta, szólította segélyt kérően a párját. Nem tudta egyszerre melengetni és etetni is a kicsinyeit. Vergődése délutánra lassan csillapodott,talán már hangja sem volt.
Elkészült az ebéd, de azon a vasárnapon valahogy senkinek sem ízlett.
Rövidesen a fiókák sorra elpusztultak. Néhány nap múlva üres lett a fészek. Egyszer már az apamadarat sem láttuk.
Kis tragédia történt a nagyvilág milliónyi bajában. Amit nem tudok elfelejteni a mai napig sem, az a rigó hangja volt.
s.k.