Maxime egyetemi tanár a Saint-Denis Egyetemen, régészként a fémekkel, építéstörténettel, valamint a régi francia írásokkal foglalkozik. A párizsi Sorbonne-on végzett archeológia–történelem szakon, doktori disszertációját 2007-ben arról írta, hogyan alkalmazták a fémeket a középkori építészetben.
Középkori fémek kutatója
Egyike annak a kevés szakembernek, aki erre a területre szakosodott, ezért őt bízták meg, hogy irányítsa azt a csapatot, amely a Notre-Dame eredeti tornyának építése során felhasznált fémeket kutatja.
A középkori fémek kutatása meglehetősen új terület. Amikor elkezdett ezzel foglalkozni, még ő sem sokat tudott e témáról. A Notre-Dame-ban csak az ólomüveg ablakok keretei, a köveket összekapcsoló rudak és kampók voltak vasból, minden más kőből, fából és üvegből. A katedrális falait nem tudták volna ilyen behatóan vizsgálni, mint most, hogy leégett a tető és kiállnak belőle a vasrudak. A vas jelentős része csak a 19. századi újjáépítés során került a Notre-Dame-ba, ennek származási helyét nem volt nehéz feladat megállapítani, mert minden egyes kovácsműhelyeknek megvoltak a jellegzetességeik. A cél az volt, hogy a helyreállításkor az eredetihez hasonló vassal dolgozhassanak. Azt is alaposan megvizsgálták, hogy a huszártorony 19. századi vasszerkezete milyen állapotban van. Ez megmaradt, mert a vas 1535 fokon olvad, a katedrálist pusztító tűz ennél alacsonyabb, kb. 800–1000 fokos volt.
Szkafanderben az ólomporban
Nagy kérdés volt, hogy újra ólomból készül-e majd a Notre-Dame teteje vagy nem. A templomok és kastélyok építése során sokszor használtak ólomot, mert puha, és könnyű dolgozni vele, és mert a középkorban az ezüstbányákat birtokló királyok a bányászat melléktermékeként kitermelt ólmot mindig odaajándékozták a templomoknak. Akkor még nem tudták, mennyire mérgező. De amikor leégett a Notre-Dame teteje, a megolvadt ólom oxidálódott, és ez a por belepte az egész épületet. Az emberek csak szkafanderben dolgoztak a tetőn, és rendszeresen vérvizsgálaton vettek részt. A járványügyi vészhelyzet idején azért sem dolgozhattak, mert a barakkokban nem lehetett felmérni a távolságot.
Maxime tíztagú tudóscsapatot irányít, ebből hárman dolgoznak bent a Notre-Dame-ban, a többiek művészettörténészek, vagy laboratóriumokban végzik az elemzéseket. Együttműködtek egy olyan csoporttal is, amely az ólom okozta környezetszennyezést vizsgálta. Az izotópok alapján azt is meg tudták állapítani, hogy melyik bányából származott az ólom vagy, hogy a Notre-Dame-i ólomport merre fújta a szél. Párizs ólomszennyezettsége a történtektől függetlenül is nagyon magas, ehhez a Notre-Dame katasztrófája nem sokat tett hozzá. De ennek köszönhető, hogy a kérdéssel már foglalkozni kezdtek a politikusok. Két ösztöndíjas diák csak azt kutatta – egyik a Notre-Dame-ban, másik egy olyan katedrálisban, amely nem égett le, de ólom a teteje és a falakon használt festék is tartalmaz ólomot –, mennyire káros ez az emberekre. Az építészek ennek alapján tudtak csak dönteni, hogy újra ólomból tervezzék-e a tetőt. De egy templom nem lakóház, itt nagyobbak a terek, és az emberek sem tartózkodnak bent olyan hosszú ideig.
Ma már mindenki tudja, hogy a felújítás nem fejezhető be az ígért öt éven belül, mint ahogy azt Macron elnök ígérte. A szakemberek nem is beszélnek időpontokról, a cél már az volt, hogy 2024-ben legalább egy misét tarthassanak a székesegyházban. A felújítási terv is csak akkor készülhetett el, amikor már tudták, hogy mennyire erősek a falak, és milyen tetőt bírnak el. Addig felújításról szó sem lehetett. Az egész folyamat még sok évig eltarthat.
Modern vagy autentikus?
Franciaországban arról is vita folyt, hogy eredeti formájában állítsák-e helyre a székesegyházat, vagy vigyenek bele modern elemeket is. Maxime L’Héritier úgy vélte, hogy az a lényeg, hogy mi lesz látható és mi nem a felújítás után. „A fa természetes anyag, az biztosan nem helyettesíthető fémmel és betonnal. A szerkezet lehet más, de az anyagnak és a kidolgozásának autentikusnak kell maradnia, mert ez illik egy katedrálisba. És tudjuk róla, hogy legalább még nyolcszáz évet kibír”.
Miután a tetőszerkezet rajzait megtalálták, ezért az ácsok képesek lesznek újra megcsinálni ugyanazt. A 19. századi huszártorony, amely leégett, szép volt, elegáns, és megváltoztatná a székesegyház képét, ha egészen más torony épülne a helyébe. Fontosnak tartotta azt is, hogy az új, ha nem is ugyanolyan lesz, de neogótikus stílusú legyen az új torony, olyan, amely illik az épülethez, és a látvány egységes maradhasson.
900 millió euró
Függetlenül attól, mikorra készül el a Notre-Dame, és milyen lesz, szakmai szempontból komoly kihívás és megtisztelő feladat, ha valaki a felújításán dolgozhat. Bár a franciák nem túl vallásosak, a Miasszonyunk-székesegyházhoz mégis mindegyiküket különös kapcsolat fűzi. Ez Franciaország közepe. Nem véletlen, hogy az újjáépítésre csak adakozásból rögtön több mint 900 millió euró gyűlt össze. Maxim szerint ez a pénz elég lehet az egész felújításra. Miután az állam most a témával összefüggő tudományos kutatásokat is támogatja, a katasztrófa következményeként különleges esély volt feltárni a Notre-Dame titkait, jobban megérteni a felépítését, így a lehető legjobban tudják rekonstruálni. Ha emiatt tovább tart is a munka, Maxime bízik abban, hogy az eredmény lenyűgöző lesz.
A család
Maxime azt is elmondta, hogy leendő felesége kérésére még a kapcsolatuk elején, másfél évig járt nyelviskolába, de azóta csak vele és a családdal beszél magyarul, amikor hazautaznak. Középiskolásként leendő felesége is érdeklődött a régészet iránt, ez az érdeklődés hozta össze őket. Ő egy ásatásra jött Észak-Franciaországba, ott találkoztak. Választottja akkor elsőéves volt az egyetem közigazgatási menedzsment szakán, és egy évig au-pairként dolgozott. Utána levizsgázott franciából, és két évre hazament, hogy befejezze az alapképzést. A mesterképzést már a Sorbonne európai tanulmányok és európai projektmenedzser szakán fejezte be, és szerencsére rögtön kapott egy projektasszisztensi állásajánlatot a pénzügyminisztériumban. Néhány éve az Expertise France Nemzetközi Kapcsolatok Ügynökségénél, az európai projektek statisztikai osztályát vezeti.
Maxime felesége nehezen szokta meg Párizst, hiszen ott élni nem ugyanaz, mint turistaként csodálni a város nevezetességeit. Párizsban egy huszonöt négyzetméteres pici lakásban kezdték a közös életet, ma már kertes házban laknak, aminek az előnyeit főleg a karantén idején élvezték. Fiuk is, lányuk is tud magyarul. Rendszeresen jártak gyerekfoglalkozásokra a Párizsi Magyar Intézetbe, és itthon is sok magyar mesét néznek. A fiuk három-négy éves korában egyszer fellázadt, hogy ő csak franciául akar beszélni az anyukájával , de megmagyarázták neki, hogy óvodai osztályában az egyik barátjának portugál, a másiknak olasz a mamája, és ők is beszélnek a mamájuk nyelvén. Ezt a fiú elfogadta, és soha többé nem tiltakozott…
R. V.
Forrás: Vasárnap
