„Nem lelsz árnyat adó fát? Ne a Napot okold, hanem önmagad.”
Ezt az ősi kínai mondást napjainkban is meg kellene szívlelnünk.
Egy fa életét igencsak meghatározza, hogy hol vert gyökeret, vagy hova ültették. Egy parkerdőben felcseperedve egész más életkörülmények hatnak rá, mint például egy pályaudvar tőszomszédságában. Míg az előbbiben társaival együtt összefüggő lombkoronát alkot, ágaival törekszik a fény fele, testén számos élőlénynek nyújt otthont, védelmet, addig az utóbbi törzsén soha nem nő moha, viszont árnyat ad az elfáradt utazónak, megszűri a port, amiből egy állomáson akad bőven.
Szívet gyönyörködtető szokás volt valamikor, hogy egy régen várt gyermek megszületésekor az apa fát ültetett. Ma már ritkán hallunk ehhez hasonlóról.
Budaörsön sok család elkészítette a családfáját – az ősök és utódok adatbázisát.
Többen grafikailag is szép megoldással – egy valóságos fát formával, a gyökerekkel, ágakkal, levelekkel, rajta a nevekkel – rajzolták meg. Nem is szimbolizálhatná más jobban az eredetet, a család több fele ágazását, mint egy fa a gyökerekkel, a törzzsel és az egyre terebélyesedő lombkoronával.
Budaörsön még emlékeznek a régiek, hogy volt egyszer egy bölcs községi bíró, aki elrendelte, hogy az emberek az utcára is gyümölcsfát ültessenek.
Talán azok az itt-ott még megmaradt eperfák. –„Amíg Budaörsön eperfa van, addig nem lehet éhen halni” – mesélte a mondás eredetét egy idős bácsi, aki árva gyerek létére gyakran lakmározott az édes gyümölcsből.
Ha Budaörs és gyümölcsfa – akkor barackfa! Miért? Mert elődeink rájöttek, hogy ez a meszes-agyagos talaj, a déli lankás domboldalakon kitűnően kedvez az őszibaracknak. Az 1930-as években úgy felfejlődött a termelése, hogy valóságos „barackparadicsomról” beszéltek. Azt ma már szomorúan látjuk, hogy termőterület, szakember és piac hiányában lassan végérvényesen búcsút mondhatunk ennek a páratlanul zamatos gyümölcsnek.
Az emberi kor delén túljutva szívesen visszaemlékezünk gyermekkorunk fáira. Arra, amelynek ágai között messzire tekinthettünk, amelyek gyümölcse felfrissített és az ízét nem felejtjük évek múltán sem.
Ma már nehéz lenne felderíteni településünkön azokat a hársfákat, amelyeket Erzsébet királyné 1898-ban bekövetkezett tragikus halálát követően, emlékének tiszteletére ültettek Magyarország szerte a városokban, falvakban.
A budaörsi vasútállomás északi oldalán áll ugyan négy hársfa, amelyekre így emlékezett az egykori vasutas:- Én 1972-ben kezdtem az állomáson dolgozni, azok a fák már akkor nagyok voltak. Az állomás elé, a sínek oldalára viszont 1973-ban ültették a juharfákat.
A budaörsi kertbarátok a pályaudvar melletti vadgesztenyefát választották. „
Impozáns méreteivel, formásan terebélyes lombkoronájával uralja a környéket. A kora miatt valóságos tudásfa. Sok mindent „látott” – ha beszélni tudna arról a megélt 100 évről!
Ott áll a 125 éves állomásépület közelében. Valamikor párja is volt, de azt már kivágták, megtaláltuk a tönkjét. Talán száznál is többször szendergett téli álomba, és ugyanennyi alkalommal ébredt, ha eljött a kikelet. Gyökerei ennyi év alatt jó mélyre fúródtak, a hidrotropizmus szabályai szerint vizet kutatva. Már nem fél az aszályos nyaraktól. Amikor virágba borul, az utasok megcsodálják. –Mint egy nagy virágcsokor! – mondják. Sokan közülük nem is tudják, hogy éppen ezért egyes helyeken bokrétafának is hívják. Lombozata virágzáskor megélénkül. Ezernyi szorgos méh és darázs látogatja, szívja, gyűjti a virágok nektárját.
Amikor óvodások járnak arra kacagva szedik fel a fénylő, barna gesztenyéket és teszik kis kosárkáikba. A fa csak sejti, hogy barkácsolni fognak belőle.
„Héj, héj, héj, szúrós tüske héj, vadgesztenye héj” – mondókáznak. Megcsodálják a formás összetett levelét is. Arról is tudnak verset:- „Találtam egy falevelet, gesztenyefa levelét…”
Siheder korában a mi fánk még gőzmozdonyoknak integetett. Milyen dübörgéssel, sistergéssel, fütyüléssel érkeztek meg azok a fekete vasparipák! Valósággal beleremegett a föld. Erre járt az Orient-expressz is, de az nem állt meg Budaörsön. Éppen csak be tudott pillantani az elegáns kupék ablakán.
A villamosítás után a gőzmozdonyokat fokozatosan felváltották a dieselek és a gyorsan induló villanymozdonyok. De ez csak később történt.
Nagy lett a jövés-menés 1914 júliusában. Kitört a háború, általános mozgósítás, mire a lombok lehullanak, itthon leszünk. – ilyen szavakat, mondatokat hallott a gesztenyefa, de akkor még alig érte el a két méter. Azt látta, hogy katonaruhás férfiak szállnak fel a vagonokba, faládákkal. Kisírt szemű asszonyok integetnek utánuk. Bizony már lehullatta rőt színű leveleit és az emberek még mindig nem jöttek haza. Akik mégis, azok át- és át voltak kötözve fehér gézzel. A postakocsik tábori értesítőket is hoztak a frontról. De a mi fánk azt már nem tudhatta, hogy mi állt bennük…
1924-ben olyan vihar csapott le a környékre, hogy majd derékba törte a büszke gesztenyefát. Ilyenre sem előtte, sem azóta nem történt vele.
Eltelt több mint húsz év és a gesztenyefa már majdnem elérte az állomás emeleti ablakát. De nem arra figyelt, hanem a nagyszabású építkezésre, amit a közelében kezdtek. Hamarosan elkészült egy korszerű hűtőház. Esténként teherautók álltak meg a rámpánál, őszibarackkal megrakott ládákat vittek be a szorgos munkások. Ugyanezeket a ládákat a kora hajnali órákban tehervagonokba rakták, amelyeken ez állt: Célállomás Bécs- Hamburg, meg ilyesmi.
De mi történt?! Már megint háború! A mindennapi megszokott menetrend felborult. Katonákkal teli szerelvények gördültek át az állomáson. Repülők is jöttek, Stukák, Messerschmittek. Szörnyű bombázások hangját hozta a szél a főváros felől.
Aztán megint tavasz lett, az élet ment tovább… a fa rügyet hajtott, szirmot bontott és gesztenyék koppantak a tövében.
1946 januárja – a mi fánk téli álomba dermedve nem láthatta, hogy tehervagonok állnak be az állomásra, belsejük elnyelte a kétségbe esett embereket – nőket, gyerekeket, családokat. Magyarországon elsőként megkezdődött a németajkú lakosság Németországba telepítése. Két hét alatt a lakosság majd 90 %-át hurcolták el szülőhelyükről.
Több mint 70 év telt el. Az utódok emléktáblát terveznek az állomás falára.
70 év egy fa életében is nagy idő. Évről-évre terebélyesebb lett, évgyűrűket növesztet folyamatosan, kitartóan és még annyit tudna mesélni.
A vadgesztenyefa valóságos hős! Hős, mert ilyen sok évet átvészelt, dacolva az idővel, a kártevőkkel, az olajos talajjal, ami az állomás raktárából szivárog. A kertbarátok minden évben virágosítanak, takarítanak az állomás körül. Szeretettel veszik körbe a hős fát.
s.k.
