Szüleink és nagyszüleink felelőssége volt elmesélni, mi is történt az 1950-es években. Sokunk szülei elmesélték azokat a rémtetteket, amit akkor sokaknak át kellett élniük. Politikai okokból deportáltak sok száz embert a Gulágra és itt Magyarországon Recskre. Akik megúszták ezeket a borzalmakat ,de politikai nézetük miatt listára kerültek, teljes vagyonelkobzásra ítéltettek. Válogatott módszerekkel tették tönkre ezernyi család életét, amely kihatott utódaikra is. Iskolába vagy egyetemre bekerülni szinte lehetetlen volt egy olyan leszármazottnak, akinek családja politikailag meg volt bélyegezve.
Mi is történt 1947-ben közvetlenül a háború után?
Kovács Bélát a Független Kisgazdapárt (FKGP) főtitkárát 1947-ben ezen a napon a kommunistákkal szembeni kiállása miatt a szovjet hatóságok teljes mértékben jogellenesen, a képviselői mentelmi jog ellenére letartóztatták és a Szovjetunióba hurcolták, ahol nyolc évet töltött fogságban, először a Gulagon, majd 1951. szeptember 25-től az Állambiztonsági Minisztérium moszkvai központi börtönében.
A politikus letartóztatása és fogva tartása az első lépés volt azon az úton, amelynek során a kommunista párt kiiktatta az ellenszegülőket és így haladt a totális egypárti diktatúra kiépítése felé. Az eset ezzel a demokrácia és a szabadságjogok semmibe vételének jelképévé vált, amely a kommunizmus közel 50 éves uralmát jellemezte. Kovács Béla típuspéldája lett a pártállami rezsim áldozataiként számon tartott embereknek.
A wikipédia ezt írja: „A fekete könyvecske becslések és levéltári kutatások alapján körülbelül 100 millióra teszi a kommunizmus áldozatainak számát az egész világon. Kelet Közép Európában az éhínségben, kényszermunkatáborban vagy kivégzés által elhunyt áldozatok száma eléri az egymilliót, de a rendszer áldozata az is, akit börtönbe zártak, vallattak, kínoztak, megbélyegeztek, akit csoport- vagy vallási hovatartozása miatt üldöztek, vagyis mindenki, akit a szabad cselekvés és választás lehetőségétől megfosztottak, testileg és lelkileg megnyomorítottak.”
Már nem sokan élnek azok közül, akik mindezt elszenvedték, de vannak még igen időskorú túlélői annak a bizonyos 1950-eséveknek. Én is kérek egy percet, hogy elmondhassam mit hallottam én a szüleimtől és másoktól, akik a második világháborút túlélték és megélték ami ezek után történt. Mert miközben fejet hajtunk a kommunizmus áldozataira emlékezve a málenkij robotra hurcoltak, a Gulág kényszermunkásainak, vagy a recski munkatábor meggyötört foglyainak szenvedése elött, addig nem igen esik szó azokról az áldozatokról, akik úgymond megúszták a Gulágot és Recsket, idehaza maradva azonban olyan lelki és anyagi terrorban részesültek, ami úgyszintén a kommunizmus áldozataivá tette őket. Ki beszél most például a parasztságról, akiktől elvették az utolsó akár 5 vagy esetleg 10 holdföldjét, ami a megélhetését jelentette, elvitték az istállóból a lovaikat és teheneiket.
A nagybirtokrendszert teljesen feldarálták és beolvasztották a „közös”-be, vagyis a Termelő Szövetkezetekbe, -Magyarország gyönyörű kastélyait negyven évig orosz kaszárnyának vagy szociális otthonoknak használtak, teljesen lepusztítva az épületeket. Vagy ki beszél azokról, a régi nyelven szólva „maszekokról” – a mostani vállalkozók elődeiről -akiktől elvették, vagyis egyszerűen államosították az iparukat, elvették az üzleteiket teljes felszereléssel, árukészlettel együtt? Ki beszél azokról, akiktől a lakásukat vették el egy huszonnégy óra leforgása alatt, tejes bútorzattal, ingóságukkal együtt és a németajkú lakossághoz hasonló módszerrel, 50 kg-os csomaggal utcára tették és telepítették ki kényszerlakhelyet kijelölve- Magyarország különböző falvaiba, többek között a Hortobágyra disznóólakba bezsúfolva pénz és megélhetési lehetőség nélkül? Ezeket az embereket osztályidegeneknek bélyegezték meg, munkát nem vállalhattak, teljes erkölcsi leromlásra ítélve.
Szüleink és nagyszüleink felelőssége volt nekünk mindezeket elmesélni, néhai gyerekeknek, azért, hogy maradjon, aki még emlékezni és emlékeztetni tud. Mélyen meghajolunk a Gulág, a Málenkíj robot és Recsk áldozatai előtt, épp úgy, mint a meghurcoltak, megnyomorítottak előtt. A mi felelősségünk is elmesélni a történések hiteléül a mai generációnak azt, amit nagyanyáinktól, szüleinktől halottunk, sőt amit sok esetben kis gyerekként mi is átéltünk.
Major Edit
