(Részletek Ádám Rebeka Nóra írásából, mandiner.hu, 2023)
Magyarország máig sem heverte ki a kommunizmus örökségét. Velünk maradt a tudat alatti félelem a gondoktól, amelyekről jobb, ha nem beszélünk. Velünk maradt a szorongás, vajon mit gondolnak rólunk mások, ha kiderül, problémákkal küzdünk. Velünk maradt a dac, hogy nem kérünk segítséget, még ha meggebedünk sem. Velünk maradt a sunyiban, a titokban, az okosban, velünk maradt a neki miért lehet több mint nekem, a merjünk kicsik lenni vagy épp a nem teszek semmit, majd az állam megoldja.
A korszak legfőbb bűne a bizalom megroppantása volt.
Magyar magyart árult el, és a folyamatos árulás megmérgezte a társadalmat. A bizalmatlanság beférkőzött minden közösségbe: az intézményekbe, a munkahelyekre, a baráti társaságokba, a családokba, az egyházba, s úgy tűnik, a sebek nem gyógyultak be.
Várszegi Asztrik, a pannonhalmi bencés kolostor korábbi főapátja úgy fogalmaz, hogy „bizalom nélkül emberi kapcsolatok, sem családi, sem közösségi kapcsolat nincs. Sokan még napjainkban is félnek, hogy erről az időszakról beszéljenek, és feltárják a történteket. Pedig nincs más út, szembe kell nézni a múlttal, bűnbánatot kell tartani, s azt mondani: szégyellem, de ez volt”.
Hiánypótló dokumentumfilmet készített Kabay Barna és Petényi Katalin a magyarországi keresztény egyházak üldöztetéséről, az állam és az egyház viharos kapcsolatáról. A film a pannonhalmi bencés kolostor életét mutatja be 1957 és 1963 között. Publikálatlan dokumentumokon és az állambiztonsági szolgálat ügynökeinek jelentésein keresztül mutatja be a szerzetesek kiszolgáltatottságát a kommunista diktatúrának. Az alkotás által képet kaphatunk a házkutatások és állandó megfigyelések korszakáról, a szerzetesek szellemi ellenállásáról és fogyhatatlan hitéről.
A dokumentumfilm a bencések kiszolgáltatott hétköznapjain túl feltárja a szociális otthonban élő – olykor börtönviselt –, az ötvenes években feloszlatott rendekhez tartozó szerzetesek életét, valamint bemutatja a bencés rend kapcsolatát Békés Gellért római vikáriussal, aki a magyar ügyet képviselte a Vatikánban.
„Igyekeztünk valósághűen ábrázolni az állambiztonsági szolgálatok működésmechanizmusát, illetve bemutatni a hitvallók és az ügynökök életútját a kommunista egypártrendszer idején: kik azok, akik áldozatai és kik azok, akik kiszolgálói lettek egy diktatórikus rendszernek. Drámai sorsokon keresztül elevenedik meg a besúgógépezet szörnyű valósága, mely az emberek életének legszemélyesebb részét is hatalmába tudta keríteni. Mindezzel szemben pedig nagy hangsúlyt kapott a hit és a hűség ereje, ami sokaknak jelentett reményt a megpróbáltatásokban” – meséli Kabay Barna.
Az alkotás folyamata több volt számára, mint filmforgatás: „Ez egy következetesen vállalt szolgálat, a megújulás, az önmagunkkal szembenézés, a mindig lehetséges újrakezdés szolgálata. A »dialógus rendezőinek« valljuk magunkat. Filmjeinkkel közvetíteni szeretnénk a különböző vallások, hívők és hitetlenek között, valamint igyekszünk hidat építeni áldozatok és tettesek közt. Filmünkkel a keresztény egyházak megújulását kívánjuk szolgálni.”
Minden diktatúra szemben áll a szabadsággal és a szabad lelkiismerettel. A kommunista rezsimre a keresztények azért jelentettek veszélyt, mert önállóan gondolkodtak, és mindig arra törekedtek, hogy a lelkiismeretük szabadságában járjanak el, ne pedig utasítások szerint. „A kommunista állam igyekezett mindent kézben tartani, s noha formálisan nem oszlattak föl minden szerzetesrendet, kontroll alatt akarták tartani őket, hogy ne történjék semmi olyan, ami kilóg a sorból. Mindent az ellenőrzésük alá akartak vonni: az embereket megfigyelték, a leveleket elolvasták, a telefonokat lehallgatták, és ahol gyanút szimatoltak, ott lecsaptak. A diktatúra olyan, mint a kényszerneurotikus beteg. Mindentől fél, ami változik, a változást is uralni akarja. A vezetés úgy vélte, hogy minél több embert épít be a besúgóhálózatokba, annál kevésbé érheti meglepetés, mindenre fel lesz készülve” – írja körül a jelenséget Asztrik atya.
Némi öröm az ürömben, hogy a magyar katolikus egyház mégiscsak egységes maradt, 1950-ig közel kilencven szerzetesrend élt és működött az országban, melyeknek megvolt a maguk életritmusa, tevékenysége és szabadsága. Az ötvenes években azonban négy kivételével megszüntették a rendeket, ez a bencések esetében azt jelentette, hogy a hét gimnáziumukból kettő maradhatott meg, papnövendéknek pedig évente tizennégy személyt vehettek föl. A tanárok között is numerus clausust vezettek be, a kétszázhatvan bencés paptanárból hetvennégy maradhatott. A pannonhalmi egyházmegyétől is megfosztották a rendet, így a részleges feloszlatás után a bencések a kapcsolatrendszereikben próbáltak meg tovább élni…
Legányi Norbert 1958-tól 1968-ig tartó pannonhalmi főapáti szolgálata kezdetén arra törekedett, hogy fenntartásokkal, de tudomásul vegye a forradalom leverése után hatalmi biztonságot kereső államhatalom egyházpolitikai útkeresését és gyakorlatát, és amennyire hite és világnézete engedte, alkalmazkodjon a követelményeihez.
Ezzel a szükségeset megtevő, de meg nem hajló magatartással egyre inkább magára maradt az egyházi berkekben…
Személye mind erkölcsileg, mind politikai tekintetben feddhetetlen volt. A hatalom sokáig nem is tudta kikezdeni őt, később kétszínűséggel, majd reakciós magatartással vádolták meg. Jóllehet a rendtársakkal és az állami hatóságokkal következetesen viselkedett, a tárgyalásokon tanúsított küzdelme, valamint az ott megkövetelt elvárásai népszerűtlenné tették, így sokan szembefordultak vele. Sem a papi békemozgalomban, sem a Hazafias Népfrontban nem vett részt, és az állambiztonság embereinek sem köteleződött el. Kifejezetten ügyelt arra, hogy a rendtársakat is távol tartsa mindezektől, s akikről tudta, hogy szimpatizálnak a hatalommal, lehetőleg ne jussanak felelős beosztáshoz a renden belül…
A hatvanas években létezett egy Fekete hollók nevű dosszié, amelyben az egyházi reakció elhárításával foglalkozó alosztály több száz római katolikus papot, volt szerzetest, apácát és a fiatal generációhoz tartozó hívet vett megfigyelés alá. A „kétes elemek” kiszűrése érdekében házkutatásokat tartottak. Legányi főapát hírét vette, hogy mire készül az államhatalom, ezért összehívta a konventet, és arra kérte a papokat, égessék el a személyes levelezéseiket, fényképeiket, így sok kordokumentum sajnos megsemmisült. A pannonhalmi házkutatás során még az írógépeket is elvitték.
A folytatás ITT OLVASHATÓ EL!
Várszegi Imre Asztrik
1946-ban született Sopronban. Bencés szerzetes, püspök, 1991 és 2018 között pannonhalmi főapát.
Kabay Barna
1948-ban született Budapesten. Oscar-díjra jelölt, német állami díjas, Balázs Béla-díjas filmrendező, forgatókönyvíró és filmproducer, érdemes művész.
(SzK)
