A kommunista diktatúrák áldozataira emlékezünk február 25-én mely emlékezés megtartását a Magyar Köztársaság Országgyűlésének 2000.június 13-án elfogadott 58/2000. (VI. 16.) sz. határozata rendelte el. Ennek értelmében a középfokú oktatási intézményekben minden év február 25-én tartják a kommunizmus áldozatainak emléknapját.
Szüleink és nagyszüleink felelőssége volt elmesélni mi is történt az 1950-es években. Elmondani nekünk, hogy emlékezni és emlékeztetni tudjunk. Mélyen meghajolunk a Gulág, a Málenkíj robot és Recsk áldozatai előtt úgy hogy közben már a mi felelősségünk a történések kiegészítéséül elmesélni azt, hogy voltak áldozatai ezeknek az éveknek olyanok is azok megúszták a fenti táborok rémségeit, ugyanakkor azonban mégis más módszerekkel tették családok ezreit földönfutóvá, erkölcsileg, anyagilag egy életre lehetetlenné téve azokat.
Mi is történt 1947-ben közvetlenül a háború után?
Kovács Bélát a Független Kisgazdapárt (FKGP) főtitkárát 1947-ben ezen a napon a kommunistákkal szembeni kiállása miatt a szovjet hatóságok teljes mértékben jogellenesen, a képviselői mentelmi jog ellenére letartóztatták és a Szovjetunióba hurcolták, ahol nyolc évet töltött fogságban, először a Gulagon, majd 1951. szeptember 25-től az Állambiztonsági Minisztérium moszkvai központi börtönében.
A politikus letartóztatása és fogva tartása az első lépés volt azon az úton, amelynek során a kommunista párt kiiktatta az ellenszegülőket és így haladt a totális egypárti diktatúra kiépítése felé. Az eset ezzel a demokrácia és a szabadságjogok semmibe vételének jelképévé vált, amely a kommunizmus közel 50 éves uralmát jellemezte. Kovács Béla típuspéldája lett a pártállami rezsim áldozataiként számon tartott embereknek.
A wikipédia ezt írja: „A fekete könyvecske becslések és levéltári kutatások alapján körülbelül 100 millióra teszi a kommunizmus áldozatainak számát az egész világon. Kelet Közép Európában az éhínségben, kényszermunkatáborban vagy kivégzés által elhunyt áldozatok száma eléri az egymilliót, de a rendszer áldozata az is, akit börtönbe zártak, vallattak, kínoztak, megbélyegeztek, akit csoport- vagy vallási hovatartozása miatt üldöztek, vagyis mindenki, akit a szabad cselekvés és választás lehetőségétől megfosztottak, testileg és lelkileg megnyomorítottak.
Már nem sokan élnek azok közül, akik mindezt elszenvedték, de vannak még igen idős korú hírnökei annak a bizonyos 1950-eséveknek. Február 25- én a kommunizmus áldozataira emlékeztünk kihangsúlyozva a málenkij robotra hurcoltak, a Gulág kényszermunkásainak, vagy a recski munkatábor meggyötört foglyainak szenvedéseit. De nem igen esik szó azokról az áldozatokról, akik „megúszták” a Gulágot és Recsket,de hazájukban maradva ugyan mégis olyan lelki és anyagi terrorban részesültek, ami úgyszintén a kommunizmus áldozataivá tette őket. Ki beszél most például a parasztságról, akiktől elvették az utolsó akár 10 vagy esetleg 20 hold földjét, ami a megélhetését jelentette, elvitték az istállóból a lovaikat és teheneiket. A nagybirtokrendszert teljesen feldarálták és beolvasztották a „ közös”be, Magyarország gyönyörű kastélyait negyven évig orosz kaszárnyának vagy szociális otthonoknak használtak teljesen lepusztítva az épületeket. Vagy ki beszél azokról a régi nyelven szólva maszekokról – a mostani vállalkozók elődeiről-akiktől elvették vagyis államosították az iparukat, elvették az üzleteiket teljes felszereléssel, árúval együtt? Ki beszél azokról, akiktől a lakásukat vették el egy huszonnégy óra leforgása alatt, tejes bútorzattal, ingóságukkal együtt és a német ajkú lakossághoz hasonló módszerrel, 50 kg-os csomaggal utcára tették és telepítették ki Magyarország különböző falvaiba, többek között a Hortobágyra disznóólakba bezsúfolva pénz és megélhetés nélkül? Ezeket az embereket osztályidegeneknek bélyegezték meg, munkát nem vállalhattak, teljes erkölcsi leromlásra ítélve.
Szüleink és nagyszüleink felelőssége volt nekünk mindezeket elmesélni, néhai gyerekeknek, azért, hogy maradjon, aki még emlékezni és emlékeztetni tud. Mélyen meghajolunk a Gulág, a Málenkíj robot és Recsk áldozatai előtt, épp úgy, mint a meghurcoltak, megnyomorítottak előtt. Most már a mi felelősségünk elmesélni a történések hiteléül a mai generációnak azt, amit nagyanyáinktól szüleinktől halottunk, sőt amit sok esetben kis gyerekként mi is átéltünk.
Major Edit
