Az 1956-os nyári olimpiai játékokat az ausztráliai Melbourne-ben rendezték. A legendás magyar vízilabdacsapat, amely ez alkalommal is jó eséllyel indult volna a győzelemért, abban az évben meglehetősen törődött állapotban érkezett a helyszínre. Mind lelki, mind fizikai értelemben elgyötörtek voltak, hiszen mire november 11-én Melbourne-ben meggyújtották az olimpiai lángot, a magyar forradalom lángját az orosz tankok már vérbe fojtották.
A válogatottnak már október 24-én indulnia kellett volna, ám az olimpiai csapatot szállító francia légitársaság nem vállalta azt a kockázatot, hogy a zavaros időkben leszálljon Ferihegyen. Végül abban maradtak, hogy Prágáig hajlandóak eljönni, és némi késlekedés árán, de eljuttatják a magyar csapatot Ausztráliába. Ahhoz, hogy a vízipólósok elérjék az akkori Csehszlovákiába induló buszt, Gyarmati Dezső csapatkapitányt a barikádokról kellett visszacibálni, és a fiatal Zádor Ervinnek is be kellett érnie a táborba, aki az édesanyjától szeretett volna elbúcsúzni, ezért 25 kilométert gyalogolt a harcban álló vidéken. Végül mégis kigördült a busz, a székeken gondolatokba mélyedt játékosokkal.
A magyar válogatott akkor már három hete nem tarthatott medencés edzéseket, hanem egy elzárt edzőtáborban várták, hogy mit dönt sorsukról a politika. Nem tudták, hogy eljutnak-e egyáltalán az olimpiára, mint ahogy nem tudták azt sem, mi történik itthon a szeretteikkel, s ha kijutnak Nyugatra, vissza tudnak-e jönni onnan. Minden bizonytalan volt, csak az nem, hogy ha játszhatnak, a piros–fehér–zöld színek győzelméért mindent el fognak követni.
A magyar csapat szinte az utolsó órában érkezett meg egy szomorú novemberi időjárásból a ragyogó melbourne-i nyárba. A tervezett akklimatizációra sem volt idő, hamarosan kezdődtek a tétmérkőzések. A hármas döntőben Jugoszlávia mellett a Szovjetunió lett a magyarok ellenfele, és a mérkőzés híre hihetetlen nagyságú szurkolótábort vonzott az uszodába. Az orosz edzők szorgosan jegyzeteltek a lelátóinkon, és ellesték, hogyan oldanak meg a magyarok minden elemet mozgásból, hogyan lőnek fordulásból kapura, majd lemásolták az edzésterveket, és hazavittek minden tudást. A helsinki olimpián még az az eshetőség is felvetődött, hogy a magyar csapat átengedi a mérkőzést a szovjet válogatottnak. Nem az ő ötletük volt… 1956-ra az orosz csapat már komoly veszélyforrást jelentett a magyar fiúk számára, kezdtek túlnőni a mestereiken.
És a mérkőzés megkezdődött. A melbourne-i lelátókon azon a legendás délutánon – 1956. december 6-án, egy hónappal a magyar forradalom vérbe fojtása után – hatezer férőhelyen nyolcezer ember szorongott, akik közül sokan a kétfontos jegyért 30–40 fontot is fizettek. A nézők tudtak a magyarországi eseményekről, és az elnyomott állam mellé álltak, amelynek polgárai megpróbálták kivívni a szabadságot egy hatalmas agresszorral szemben.
Az orosz válogatott már akkor hatalmas ellenszenvlöketet kapott, amikor CCCP feliratú köntöseikben kijöttek az öltözőből. Ez a felirat állt a szovjet tankokon is, amiket az ausztrál közönség látott a híradásokban…
A szovjet játékosok indulatai fokozódtak, szinte forrt a víz a medencében.
A magyar csapat újfajta stratégiát alkalmazott a mérkőzésen, amit előző este ötlöttek ki a szálláson: a zónavédekezést, amit olimpián még sosem használtak a medencében. Emellett a csatárokat szoros emberfogással is védték. Ez a váratlan stratégia megzavarta az ellenfelet, akik egyáltalán nem tudtak közelről kapura lőni, távoli dobásaikat pedig Boros Ottó védte. Ez végképp felingerelte az ellenfél játékosait. Georgij Msvenieradze, a kétkezes lövő játékos hihetetlen káromkodásba és vagdalkozásba kezdett a vízben, amire a magyarok sem maradtak sem némák, sem tétlenek. Már 4-0-ra vezettünk, és már csak pár perc volt hátra a meccsből, amikor a játékosok durva stílusra váltottak.
Zádor Ervin utólag bevallotta, hogy nem a legkifinomultabb szókészletét használta, és bár Valentyin Prokopov, az óriási növésű szovjet játékos valószínűleg nem beszélte a magyar nyelvet, egy teljes erejű víz alatti könyökcsapással felsértette a mögötte úszó Zádor szeme alatt a bőrt. Jókora ütés volt ez, erősen vérzett is a helye, és gyorsan rózsaszínre festette a medence vizét. A nézőtér felhördült, a magyar játékos pedig e pillanatban a magyar szabadságharc ihletett jelképévé vált.
Jó stratégiai érzékkel nem az öltöző felőli oldalon szállt ki a vízből, hanem végigment a tribün előtt, miközben ömlött a vér a szeméből és onnan a vizes mellkasára folyt, szinte vérben úszott a felsőteste.
A fénykép, amely e pillanatban készült róla, bejárta az egész világot, és egy kis állam eltiprásának szimbólumává vált.
Az elszabadult indulatok miatt a bíró egy perccel a játékidő lejárta előtt lefújta a meccset, a magyarok győztek. A tömeg átugrált a korláton, a szovjet játékosok rendőrök sorfala között távoztak, a szokásos kézrázás elmaradt. A nézők a „Magyarország, Budapest!” rigmust skandálták.
Megmutattuk a világnak, hogy olyan körülmények között, ahol hét ember harcol hét ellen, ahol mindenkire nézve egyenlőek a szabályok, ahol nincs diktatúra, besúgóhálózat és vasfüggöny, ott igenis képesek vagyunk a győzelemre. Tankok nélkül – labdával.
A magyar vízilabda-válogatott tagjai voltak 1956-ban az olimpián: Bolvári Antal, Boros Ottó, Gyarmati Dezső, Hevesi István, Jeney László, Kanizsa Tivadar, Kárpáti György, Markovits Kálmán, Mayer Mihály, Szívós István és Zádor Ervin.
Forrás: Képmás magazin
(s.k.)
