„Ami egy fületlen gombnál többet ér, az hasznos lehet!”- szinte hallom nagyanyám figyelmeztetését. Láttam, hogy milyen egyszerű, szinte puritán életet élt utolsó éveiben. „ – Ez a kendő már kiszolgál engem, amíg még a világon vagyok”- nézegette több évvel azelőtt vásárolt szövetkendőjét. Nem kapcsolta fel a villanyt, amikor a rózsafüzérjét morzsolta, -„mert imádkozni sötétben is lehet”. Vacsorára pirított grízt (búzadarát) készített, vízzel felengedve, egy pacedli (kis adag) szilvalekvárral. Kedvelt étel volt a hamisgulyás, ami attól hamis, hogy nem főtt benne hús.
Mama a harisnyáit és a rékliét (kötött kabátka) gondosan megstoppolta. „ A foltos ruha nem szégyen, csak lyukas és a piszkos” –mondogatta. Az elvékonyodott ágynemű „javából” konyharuhát, portörlőt, felmosórongyot szabott. Jól emlékszem, hogy az arra járó „drótostóttal” megforrasztatta lyukas fazekát, majd egy darabig alkudozott a munkadíjon, mert a mama sokallta. Mivel nagyapám a vasútnál dolgozott, így a mamának is járt a szabadjegy. Kora hajnalban elvonatozott hát Győrbe, ott a piacon jó minőségű zöldséget vásárolt kedvező áron, azt kis haszonnal Pesten eladta. A receptes füzetében néhány sütemény leírásánál megjelölte: tojás nélkül! – De a mamának tojnak a tyúkjai!- csodálkoztam. – Igen ám, de azt el lehet adni!- válaszolta. Így spórolt össze egy kis konyhapénzt. Hogy hogyan egyeztek meg a nagyapával a családi kassza kezelésében, azt most már soha nem fogom megtudni, de az biztos, hogy mind az öt gyerekük a házasságkötés idejére a szokásos stafírung mellé kapott egy-egy ingatlant.
Azon is elcsodálkoztam, amikor szüret idején édesapám a földön térdelve szedegette a lehullott szőlőszemeket a vödörbe, pedig nem is volt nagy borivó. De hát semmi nem mehetett kárba!
Igyekeztek önellátóak lenni. Konyhakertet műveltek, baromfit, sertést tartottak. Jó beosztással a zsír, a bab, a krumpli kitartott tavaszig.
Évekkel ezelőtt néhai Feldhoffer Andrással beszélgettem a takarékos budaörsiekről.
-Általában mindenki igyekezett hozzátenni a meglévőhöz, de azért akadt olyan is, aki abvircsaftolta a vagyont, azaz elherdálta. Rosszul, felelőtlenül gazdálkodott. Ismertem ilyet én is – idézte fel András bácsi – Az ilyeneket a budaörsiek nagyon elítélték.
Mindennel tudtunk takarékoskodni – folytatta – a vízzel már csak azért is, mert az akkori község nagyobb részén rossz vizet adtak a kutak. Az iható vizet az állomás melletti kútról lehetett hozni. A tűzifát az erdőből gyűjtötték sokan, a szőlővenyigét is eltüzeltük a sparherdben.
Már esteledett, amikor a fát vitték haza a hátukon.
Az asszonyok az elkopott ruhákból a jó részt kivágva a gyerekeknek varrtak öltözéket. A szövet ruhákat kifordították és újra varrták. A cipőre nagyon kellett ám vigyázni! Alig várta a mama, hogy meleg legyen az idő és mezítláb szaladhassunk. Nekünk jól menő fűszerüzletünk volt, mondhatom jó módban éltünk. Ennek ellenére nem pazaroltuk azt, amiért megdolgoztunk. Bizony akadtak családok, ahol a háború után az édesanya özvegyen maradt sok gyerekkel. Ott sok száj kért kenyeret, ami néha előbb elfogyott, és még nem készült el a friss. Olyankor, ha a kisgyerek este még éhes volt és kért, az édesanyja így szólt: -Pszt! Már alszik a kenyér! Nem is dobtunk el belőle egy falatot sem. Mindent el kellett fogyasztani, amit a tányérunkra kaptunk. Aki a háborúk során megtapasztalta az éhínséget, az megbecsült minden falatot. Hát, ha mégis maradt resztli, (maradék) azt megkapták az állatok. Főleg a húszas évek vége volt nyomorúságos a megélhetés, nagyrészt az iparos réteg számára, az inflációs korszakban. A mezőgazdaságból élőket az időjárás sújtotta nemegyszer.
A szerszámokat is meg kellett ám becsülni. Jó munkát csak megfelelő eszközökkel lehet végezni. A szerszámnak fényesnek kellett lenni és nem rozsdásnak!
Míg az asszonyok a gyümölcsöt, tejet, tojást adták el, addig a gazdák vasárnaponként a bort árulták a pincéknél. Egy élelmes gazda úgy növelte a forgalmát, hogy 1 pengő befizetése után annyit ihatott a vendég, amennyit csak bírt. De közben nem hagyhatta el a pincét.
Anyai nagyapám – Winkler Mátyás – talpraesett, sikeres gazdálkodó hírében állt. Szegény sorsból indult, de talán éppen a takarékosságának, na és a szorgalmának köszönhette, hogy vitte valamire. A Törökugratónál lévő murvabányájából tucatnyi lovas kocsival hordatta a követ a mai Villányi út alapozásához. Azt tervezte, hogy más vállalkozóval karöltve épít egy villany-erőművet, egy áramfejlesztőt. A közvilágítást is előirányozták a községben. A betonalapok már elkészültek a kertben, de a papának ez a terve, a sok közül, nem vált valóra. A Pretória–vendéglő azonban jól működött. Nagyapa szakajtóban tartotta az aprópénzt.
„Élére tették” a pénzt a régiek, aztán földet vettek rajta, vagy kocsit, lovat. A z 1901-ben alapított Takarékszövetkezet is azért tudott eredményesen működni, mert a budaörsiek behordták a megtakarított pénzüket. Aki meg hitelt vett fel nagyobb beruházásra, az pontosan visszafizette a részleteket.
Igaz, hogy a II. világháború után elveszett minden. A pénz is, a vagyon is. A kitelepített budaörsiek kint példamutató takarékoskodással jutottak néhány év alatt irigylésre méltó megélhetési körülmények közé.
Mondhatom, hogy a spórolás, a beosztás a vérünkben van. – fejezte be András bácsi az elbeszélését.
Sokan példát vehetünk róla.
s.k.