És azután ott a frissen sütött fánk illata, a karácsonyi töltött káposzta és az elcsent szaloncukrok íze. Borzongok az izgalomtól, ahogy december elején az ablak előtt ülve lesem a Mikulást, Szenteste pedig Jézuska csengettyűjének hangját hallom a szomszéd szobából.
Akkoriban nagy havak estek Budaörsön, kemény telek voltak! – mondogatnák az öregek, ha megélték volna ezt a tavaszias januárt. Valóban, gyakran nagy mennyiségű hó esett, aminek leginkább a gyerekek örültek
Ha túl sok volt a hó, a gazdák lovas kocsira lapátolták és kivitték a határba. A gyerekek „csuszkoráltak” a Lala mocsárnál, vagy maguk tapostak simára minél hosszabb csuszkapályát. „Menőnek” számított, ha valakinek a cipője sarkán spiccvas, „patkó” volt. Azzal lehetett igazán hosszút csúszni! A 40-50 cm-es víz nem jelentett életveszélyt, de ha valaki alatt beszakadt a jég, az számíthatott néhány atyai pofonra.
Történt egyszer, hogy egy fiú bokáig elmerült a jeges vízben. Sietett haza, és hogy a bajt jóvátegye, a vizes lábbelit alkalmas pillanatban betette a sütőbe. Mondanom sem kell, hogy a cipő a használhatatlanságig összeszáradt. Amit azután a papájától kapott, azt még nagypapa korában sem felejtette el. Nem volt olcsó akkoriban sem egy gyerekcipő. Az édesanyák inkább a betegség miatt aggódtak:-Jaj! Csak tüdőgyulladást ne kapjon ez a gyerek! Nem csoda, hogy féltek, hiszen még nem volt penicillin vagy más, ma eredményesen ható gyógyszer
Jó móka volt még a ródlizás. Stafli fadarabokból házilag barkácsolt szánkókkal öröm volt lecsúszni a Mária völgy lankáin. Kipirult arccal, kékült, dermedt kezekkel húztuk fölfelé a szánkót egy újabb – ki tudja hányadik- leszáguldás élményéért, akár sötétedésig. Micsoda csodálatos telek voltak egykor…-mesélik a régiek.
s.k.
