Kedves művésznő, köszönöm, hogy vállalkozott a beszélgetésre!
Az elmúlt jónéhány évtized alatt sok kérdéssel ostromolták már Önt hazai színművészetünk szakavatott írnokai, valamint a színházba járó, a színházat szerető és éltető emberek egy része is. Eggyel most én is szaporítom a kérdező nézők számát.
– Latinovits Zoltánnál jobban senki nem ismerte a színházi élet működését, szakmai, emberi oldalát tekintve. A színházak céhbe szerveződését szorgalmazta. Ő úgy látta és jól látta, hogy ez valóban megvalósulhasson, a „szakmát” nagyon értő és szerető, jó szervező, karizmatikus színházi vezetőkre, igazgatókra, rendezőkre van szükség! –, és ami egésznek az alapja: összetartó, játékaikban egymást segítő, elismert, a színjátszásért élő-haló közösségi Társulatnak kell létre jönnie. Ezt nevezte ő és Mezei Mária – a hűséges színészbarát – Szeretet Színházának. Ez a gondolat valóságot nélkülöző, naiv elképzelés lett volna a „Ködszurkáló” szerzőjétől?! Ön reménykedik abban, hogy a Szeretet Színház egyszer megvalósul?
– Mindketten, Latinovits Zoltán és Mezei Mária, nagyon sok mindent éltek meg. Rengeteg nehézséget, támadást, meg nem értést kaptak az élettől, illetve pályatársaktól, színházi emberektől. Fantasztikus tehetségek, nagyszerű alkotók voltak és barátok.
Én úgy gondolom, hogy a Szeretet Színház ötletével a színjátszás, az igazi színház létének és működésének a lényegére tapintottak. Azonban, s ezzel nem mondok ellent önmagamnak, a Szeretet Színházát megelőzi valami, s ez nem más, mint a szeretetteljes élet megvalósítása. Nélküle nincs igazi színház. Létezik a világon a mai napig egy olyan törzs, ahol még gondolatban sem bántják egymást. Sajnos ettől még nagyon messze vagyunk!
Azért ne legyünk elkeseredve, egy-egy színészgeneráció életében biztosan voltak, vannak és lesznek olyan előadások, amilyeneket Latinovits és Mezei megálmodtak. Erre rögtön egy példa: Latinovits-Sinkovits-Darvas együttes játéka az Egy Szerelem három éjszakája c. filmben. Rendkívül magas érzelmi fűtöttség, brilliáns összjáték jellemezte felejthetetlen színművészi alakításukat. Ebben a nagy sikerű filmben három rendkívül nagy tehetségű színész felépítette, megvalósította – akaratlanul is – a Szeretet Színházát.
Összegezve: egyetértek az ő álmukkal és vágyukkal, csak még nem érett meg rá az ember!
– Monodráma: a szónak a színészi játékát tekintve, igen komoly tartalmú súlya van. Mindig nagyra értékeltem és ma is becsülöm azokat az előadóművészeket, színművészeket, akik merték és ma is merik vállalni a színházi műfajok közül a legnehezebbet, a monodrámát. Mert egyedül lenni a pódium deszkáin és megmérettetni, bizony nagy kihívás, nagy művészi feladat.
Hogyan került kapcsolatba a monodrámával? Annyit tudok, hogy Szepes Mária szerzője a „Vörös oroszlán” című monodrámának. Ismerve általában a monodráma előadói nehézségeit, mégis igent mondott a darab eljátszására.
– Egy kicsit visszanyúlok a monodráma úgymond kezdeti múltjába. A gyermekek általában még szeretnek önállóan, egyedül szerepelni. Túláradó örömmel élvezik játékukat /vers, próza, ének, tánc/, a hallgatóság, a néző még nem zavaró a számukra. Az idő ahogy telik-múlik, a felnőtté válás küszöbéhez érve, már más érzelmi, gondolati állapotba kerül az ember. Ebben az életkorban sokak számára már zavaró egyedül lenni a színpadon és megmérettetni játékos alakításában. Aki ezen könnyedén túllép és vállalja a színpadi magányt, az a színészi hivatás felé kacsintgat, az lehet, hogy színművész lesz.
– Művésznőnek pályája során ez volt az első monodráma. Kétszereplős darabban kétszer játszott már: Tanai Bellával a Sylvia Plathról szóló Levelek haza című előadásban a Vígszínházban, valamint Keres Emillel a Radnóti Színpadon Dosztojevszkij- darabban, a Szegény emberekben.
– A Keres Emillel együtt játszó darabról szólva: teljesen el volt különítve a színpad. Mind a ketten ott voltunk egymás mellett, de csak fizikailag, mert érzelmileg és gondolatilag külön világ voltunk – időnként mégis egymásba kapaszkodva. Ez jó előjáték volt Szepes Mária „Vörös oroszlán” című monodrámájához. Érdekes az, ahogyan igent mondtam Bodor Böbe színész-rendező felkérésére, hogy játsszam el ezt a monodrámát. Valamikor olvastam, nehéz olvasmánynak tűnt. Nagyon fontos dolgokról szólt: egy ember az első bűnétől hogyan jut el az inkarnáció segítségével, azaz több élet megélésével – önmaga ismeretéig, a végső, emberi sorsának feloldódásáig. A nehéz szövegen túl fizikailag is kemény volt: az előadás teljes ideje alatt, a színpadtól magasan egy székben ülve eljátszani az élettörténetet, bizony… Attól tartottam, hogy csak kevesen fognak eljönni a darabot megtekinteni. Kellemesen csalódtam: 149-szer játszottam. Döbbenetesen nagy szám.
– A hivatalos színházi kritika hogyan fogadta a darabot, az Ön fantasztikus színészi teljesítményét?
Nem tudom, a kritikákra nem igen szoktam figyelni. Annál nagyobb volt az örömöm, sokszor megállítottak az utcán a nézők és kérdezték, hogy mikor játszom legközelebb a monodrámát. Az igazán jó előadás akkor születik meg, amikor a színpad és a nézőtér között elindul egy bizonyos érzelmi áramkör – ezt rögtön megérzi az előadó, de a nézők is a művész játékából.
– Két költő nevét említem: Pilinszky Jánosét és Pálos Rozitáét. Mikor ismerte meg Pilinszky Jánost?
– Pilinszky Jánost egy Pesti Színházi előadás után mutatták be nekem. Négy szereplős volt az előadás, egy testvérpár és két macska története bontakozott ki a nézők előtt. Valójában a felnőtté válásról szólt, annak pillanatáig értették az állatok nyelvét. El volt ragadtatva az előadástól, többször is meg nézte Erika testvérével.
Pilinszky János
(1921-1981)
Otthonába is meghívott, sokat beszélgettünk, közben zenét hallgattunk. Egyik nagy ajándéka az életemnek, amikor eljött a Gyerek Színházba megnézni testvérével a Twist Olivért. Kerényi Imre rendezte, Ötvös Péter a zenéjét szerezte. Erről az előadásról egy nagyon szép, emlékezetes írást küldött az Új Emberbe.
– Hallotta őt élőben saját verseit mondani?
– Igen, hallottam. Tökéletesen mondta. Ízében érezte, gondolataival befészkelt verseivel a hallgató lelkébe. Gyönyörű anyaverseket írt! Mélységében fogalmazta meg az édesanyjához fűződő kapcsolatát. Itt feltétlenül meg kell említenem Pálos Rozita költőt, aki ugyan más életképekkel, hangulattal írt az édesanyjáról – felejthetetlenül szépen.
– Mennyire kedvelték a hivatalos irodalmi nagyok?
Egyszerűen és röviden fogalmazva: nem sztárolták, de elismerték.
– A már fentebb említett Pálos Rozita bakonyszombathelyi tanítóról, költőről is szeretném, ha beszélne.
Pálos Rozita
(1926-1985)
– Érdekes, nem mindennapi volt Pálos Rozitával a megismerkedésem. Egyik alkalommal a Bakonyszombathely mellett lévő Kisbér mozijában a Ványa bácsi filmet nézte meg. Én voltam Ványa bácsi szinkronhangja. Megfogta a szinkronizálásom, ezért, amikor egyik alkalommal bemutatták a rádióban egyik kötetét, azt szerette volna, ha én olvasom fel néhány versét. Sajnos színházi elfoglaltságom miatt nem tudtam elvállalni e megtisztelő felkérést. Meglepett, amikor postán elküldte dedikáltan a verses kötetét.
Igazi mély, bensőséges barátság jellemezte kapcsolatunkat. Nem tudom, hogy melyikünk ötlete volt, elkezdtük Rozita irodalmi estjét bemutatni az országot járva hármasban: Rab Nóra rádiós műsorszerkesztő Rozita életéről beszélt, én a verseit mondtam, Rozita pedig a közönséggel beszélgetett. Csodálatos utak voltak ezek így hármasban.
– Juhász Dósa János felvidéki újságíró Önnel készített riportot a pozsonyi Vasárnap című újságban, amikor az ottani színház meghívására a „Vörös oroszlán” c. monodrámát játszotta. Az újságból az említett újságíró emlékezetes mondatát idézem Pálos Rozitáról: „A mai napig úgy gondolom, hogy a magyar irodalom egyik különleges egyénisége.”
– Az újságírónak igaza van. Pálos Rozita magyar irodalmunknak valóban „különleges egyénisége.” Művész-emberi érzékenysége, verseinek nagyon egyéni hangulata, az anyáról, az édesanyjáról írt életre-hívó, visszasíró, méltató sorai felejthetetlenek, bársonyosak, angyalian tiszták, finomak. A nyugalom, a szeretet, a béke embere volt. Ez a magyarázata annak, hogy a kék színt szerette. Betegsége miatt sajnos korán elment. Bátran mondhatom: ő szeretetteljes életet élt. Ezt igazolja nemcsak rejtett, csöndes magánélete, hanem költészete is.
Aki ilyeneket írt le, mint
„Fekszem. Arcoktól sebesülten.”
vagy
„a rózsaszínű szarkaláb
ezüst szandált kapott a Holdtól
és boldog”
arra nem lehet nem odafigyelni, lelkének finom rezdüléseit nem átérezni!
Úton c. versét érdemes teljes egészében ideírni:
Úton
november kitalált kékjei közt
a szelídek tapintatával
mosolyognak a nyírfák
álmaik csend-melegében
jó volna lakni egy pillanatig
istenem
a gönc is fáradt a testemen
s ezek a megkövült imák –
betömök velük egy szakadékot
és vánszorgok tovább
Sokan így emlékeznek rá / Kitalált életrajzból idézve/: „Ha elszállt mellette egy pillangó, annak szárnya szelétől is meghűlt és heteken át köhögött.”
– A sűrű vidéki irodalmi fellépéseivel Budaörsön is járt – 2004. áprilisában színészkollégájával, Blaskó Péterrel együtt. „Aki az életével játszott” c. Latinovits Zoltán és Ruttkai Éva emlékműsorban Ruttkait és Latinovitsot játszották. Nagy sikerük volt.
– Megható volt számomra, hogy a Budaörsi Mindszenty József Általános Iskola fontosnak tartotta múltunk nagyjai életének megismertetését -, olyanokét, akik hivatásukat az itt és mostban gyakorolták a legmagasabb szinten. Jó volt látni a diákok kíváncsiságát. Talán útravalót is találtak ezekben a sorokban. Örülök, hogy részt vehettem a róluk szóló emlékezésben.
– Közeledő születésnapjára van valamilyen kívánsága?
– Egészség, egészség, egészség az egész világnak!
Kedves Venczel Vera művésznő!
Köszönöm szépen a beszélgetést!
Az órámat nézem, már túl mentünk a megbeszélt időponton.
Azt hiszem ennek mi, nézői, akik Venczel Vera művésznőt ma sem enyhülő szívdobogással szeretjük, a túllépett időnek nyertesei vagyunk.
Siklós Endre
