Mostanában az elmulasztott időre gondolok. Arra a számomra megadatott lehetőségekre, amelyekkel csak ritkán éltem, vagy inkább élhettem volna, ha nem lettek volna ott a feltételek, amelyeket teljesíteni kellett volna ahhoz, hogy például egy utazás valóra váljon. Most aztán ábrándozhatok és várhatok arra, hogy mi is fog történni a világgal és benne velünk, emberekkel, akik jórészt valóban szoros korlátok közé szorítottuk az életünket.
Az élet rövid és különösen rövid ahhoz, hogy megvalósítsuk önmagunkat. Hosszú idő mire valóban két lábbal állunk a földön, hogy tudjuk, mit akarunk, mit és hogyan és mennyi annak az ára. Rájövünk gyorsan hogy sok. Nagyon sok. Életutunk során számtalan gátló tényezőbe botolunk, amelyek nem engednek szabadon. amely a rideg valósághoz köt. De mégis igaz, hogy elsősorban mi magunk vagyunk az oka a be nem teljesült vágyunknak, álmunknak. Mindig odázunk. Majd. Majd ha lesz elég pénzünk – ami természetesen a legfontosabb- majd ha a gyerek felnő, majd ha az új munkahelyemen bedolgozom magam,mert mégis, őszintén, hogy nézne ki, ha az első hónapot úgy kezdeném, hogy két hét szabadságot kérek? No, ugye, hogy ez lehetetlen. Annak a nyárnak tehát már annyi. Nem baj majd jövőre. De jövőre esetleg nem nézi jó szemmel a főnököm hogy én is – mert eddig csak ő- szeretnék elutazni például Montenegróba a tengerhez, ami ugye nem is olyan nagy kívánság? Vagy mégis az volt? Hiszen szúrós tekintettel ugyan, de aláírta a szabimat. De mi lett ennek az ára? Az nem baj hogy ő utazási tervet készíttetett magának egész évre konferenciákra , lehetőleg egzotikus helyekre, amíg én és a kollegák az irodából vágyakozva néztük a ragyogó kék eget.
Nem baj majd jövőre! Talán jobb is lesz, hiszen idén jön a jutalmazás, még csak az hiányzik, hogy egy vasat se kapjak.
Vártuk a pénteket hogy vége legyen a munkahétnek mi alatt főztünk, elláttuk a háztartást, és vasárnapra maradt egy kellemes délután. Szép lassan elmúlik az életünk, elodázásokkal néha azért szerencsére adódik egy két lehetőség is. De az úgy nevezett bakancs listán még beláthatatlan a sor. De ne legyünk telhetetlenek. Majd szép lassan mindennek eljön az ideje. Majd. Ha majd mindenki úgy akarja és a körülmények is jók lesznek. Majd.
Aztán eljön a nyugdíjazás ideje. Összegyűjtöttünk jó sok évet végre itt a pihenés ideje. Most aztán mindent bele. A gyerekek is kiröpültek. Szabad a pálya. Vagy mégsem? Ja hogy az unokák? Azokról sem szabad megfeledkezni. Segíteni kell a gyerekeinket, hogy vigyük az oviba, várjuk meg az iskola előtt a gyerkőcöket. A nyári óvoda bezáráskor is legyünk toppon. Ja hogy szeretnénk elutazni és kihúzni egy „álom” utazást a bakancslistából? Hát az most lehetetlen. Majd elmegyünk a gyerekeinkkel egy kocsiban hatan betuszkolva az Adriára, hiszen vigyázni kell a kicsikre, nem igaz?
Majd és majd. És akkor egyik napról a másikra jön egy vírus és azt mondja, Állj! Majd ha mindenkit megfertőzök, többek között téged is, talán elég lesz a sok áldozat ahhoz, hogy valahogy eltűnjek a föld színéről. Vagy ha mégsem, várd ki, amíg megtalálják az ellenszert. De akkor is várj még addig, amíg jut belőle, hiszen rajtad kívül milliók várnak rá. Majd ha tünetmentes lesz a világ, no akkor majd talán elutazhatsz.. Ha lesz hová, és ha lesz merszed távoli vidékekre vágyni. Vagy maradj otthon az biztonságosabb. Ja hogy távoli földrészekre vágysz? Az most lehetetlen. Majd ha mindenütt lecseng a járvány. Addig csak várj türelmesen.
De addigra elmúlik az egészség, megöregszünk, és az utazási vágy is alább hagy. Akkor pedig már jobb lesz idehaza. Még egy darabig, aztán úgyis mindennek vége, és egy szép napon már csak a gyerekek és az unokák emlékeznek ránk néha nap.
Major Edit
