Daxhammer Antal így emlékezett: Apámról azt tudtuk, hogy orosz hadifogságba került, nagyapám az olasz fronton volt, de onnan hazaengedték. Ő volt az egyedüli férfi, aki eligazította és a lelket tartotta kis családunkban a kitelepítés idején. Kizavartak az otthonunkból. Nagyszüleim egy-egy batyut vittek, édesanyám engem –másféléves voltam akkor – cipelt a hátán. Marhavagonokba tereltek, senkit nem érdekelt az állapotunk, egyszerűen menni kellett. Alig akadt hely, hogy az emberek lefekhessenek, a szükségletüket is a vagonban kellett elvégezni. Így döcögött velünk a vonat egy hétig, Németország irányába.
Deigner Pál visszaemlékezéséből: 1945 júniusában, éppen a születésnapomon, édesapám csodával határos módon hazatért a fogságból. Bujkálnia kellett, mert újból elvitték volna. Így ment 1946. január 19-ig, a kitelepítés napjáig. Azon a napon a katonaság és a rendőrség nagy erőkkel körbevette a falut. Kihirdették, két óránk van arra, hogy összepakoljuk a legszükségesebbeket és irány a vasútállomás. Fejenként 50 kg-nyi csomagot vihettünk. Útközben rokonokkal, barátokkal találkoztunk, akiktől búcsút vettünk. A búcsú nagyon nehéz volt, mert akkor még nem tudtuk, hová visz bennünket a vonat. Németországba vagy Oroszországba? A kinti fogadtatás nem volt éppen szívélyes. Egy asszony azt kiabálta: – Emberek! Szedjétek be a ruhákat! Jönnek a magyar cigányok! Mindent elölről kellett kezdeni….
Hollné Boros Mária emlékei: A szomszédok arra biztattak,hogy meneküljünk el az orosz hadsereg elöl. Édesanyám csomagolni kezdett. Az első, amit a pakkba tett, egy darab szappan volt. Aztán mégis úgy döntött, hogy lesz, ami lesz, nem megyünk el apánk nélkül. Ő, ugyanis még hadifogságban volt. Január 19-én mégis menni kellett, nem volt választásunk. A fiúiskolában kellett jelentkezni, ott megkaptuk a tájékoztatást. A szerelvény napokig állt az állomáson, és szinte az utolsó órában megérkezett az édesapám. A budapesti Markó utcában tartották fogva, és amikor kivitték munkára, megtudta, hogy a budaörsieket viszik. Akkor az élete kockáztatásával megszökött. Újra együtt volt a család, de milyen körülmények között! A vagonból egy kis résen tudtunk kinézni. Láttuk, ahogy távolodnak a jól ismert hegyvonulatok. A Frankhegy, a Kőhegy, az Odvas hegy, a Törökugrató, a Huszonnégyökrös hegy…aztán egyre távolabb kerültünk szeretett szülőföldünktől.
Kindtner Terézia fiatal lány volt, amikor elűzték szüleivel, öccsével. – Amikor elindultunk, ezt írtam az ajtófélfára: Suhog a szél Budaörs felett. Édes hazám ,Isten veled. Átjött a szomszéd, elkérte apám kerékpárját és anyám varrógépét. Odaadtuk neki. Mi a második szerelvényre kerültünk. Apánk egy demizson bort is becsomagolt az útra . Amikor a vonaton egy ismerőst megkínált vele, az azt mondta:- Ilyen jó bort otthagynál? Nekem van egy kisebb hordóm. Menjünk vissza és hozzunk még. Gyorsan visszamentek. Addigra a szomszéd már vödörszám hordta át magának a pincénkből.
Prach Jánosné Latosinszky Éva édesapja elhunyt a hadifogságban. Megözvegyült, reményt vesztett édesanyjával együtt szállt fel a hatodik szerelvény egyik vagonjába. – Akkor már nem mérték a csomagok súlyát. Még hallottuk a budaörsi templom harangját, amikor megrándult a vonat és lassan elindult. Hirtelen csend lett. Az asszonyok összeborultak és zokogásba törtek ki, a férfiak elfordították a fejüket, hogy ne lássa senki a gyengeségüket. A gyerekek megszeppenve bámulták a felnőtteket. Az út során az élelmet megosztottuk. Napokig nem tudtunk mosakodni, tiszta ruhát venni.
Koroknay Ágnes családja már több megpróbáltatást is átélt a háború alatt, mikor elérkezett számukra az elűzetés napja. – Február 2-án, Gyertyaszentelő Boldogasszony napján szálltunk fel a vonatra. Még hallottuk a templom harangját. Az a kedves, jól ismert hang búcsúztatott minket. A harangszó, amely misére, litániára hívott. Amikor a földeken dolgoztunk jelezte, hogy itt a dél. Tudatta velünk, ha egy lélek eltávozott közülünk. A harangszó hallatán azóta is, még most is felidéződik bennem az a pillanat, amikor a szerelvény elindult velünk a szülőfalunkból.
1947-ben az Ebner család azt gondolta, elmúlt a kitelepítés veszedelme. Ebner György Budaörs egyik legmódosabb gazdája, aki a háború előtt a falu bírója tisztséget töltötte be, ismert volt a magyar érzelméről. Mégis, egy augusztusi vasárnapon két rendőr jött, két partizánnal. (Partizánoknak hívták a budaörsiek azokat az egyéneket, akik a világháborúban folytatott ellenálló tevékenységükért elismerést kaptak. Ők lettek az új rend haszonélvezői.) Müllerné Ebner Mária így emlékezett: – Fél óra alatt csomagoljanak össze!- adták ki a parancsot. Nem segített már rajtunk semmi. Sem édesapám mentesítő okmánya, sem a férjem minisztériumi tisztviselő igazolása. Egy rendőr anyám mellet, egy mellettem állt és figyelték, hogy mit teszünk a gabonazsákokba, ládába, ruháskosárba. Apám nagy gabonamérlegén lemértek mindent. Egy zsákot visszadobtak. Jött egy teherautó és mi elindultunk a budafoki vasútállomásra. Ott volt a gyűjtőhely. A szüleim nagy önuralmat mutattak, pedig a szívük majd megszakadt. Budafokról másfél nap múlva indultunk, harminc – negyvenen egy vagonban. Hat kisgyermekkel, köztük a mi négy éves Gyurkánk és a 13 hónapos Tóni fiúnk. Csehszlovákián át lassan araszolva haladtunk. Amikor megállt a vonat, akkor a férjem tüzelőt gyűjtött, hogy egy kis meleg ételt, rántott levest tudjak adni a gyerekeknek. Napok múlva megérkeztünk Kelet-Németországba.
s.k.
