Gondolataimban kutatva arról, hogy ki is volt az én igaz, jó tanítóm, eszembe jutott egy tanító bácsim. Itt Budaörsön jártam az általános iskolába.Az iskola épülete ma is áll,hiszen Budaörs ikonikus épülete. Most a PostArt-nak ad helyet és az Animációs képzés is falai között lelte meg helyét. Felsőbb tagozatos képzéseimet már Budán kaptam a a Gellért hegy utcai általános iskolában,majd tovább lépve a Szilágyi Erzsébet gimnáziumban. Mind három intézmény emlékeimben a legjobb helyezést érik el. S hogy miért? Mert túl azon, hogy akkor is meg voltak a követelmények, és a szigorú számonkérés, de az iskola légköre olyan volt, ahol biztonságra és segítő szándékra találtunk. Az általános iskolai igazgatóm itt Budaörsön, oroszt tanított nekünk, Látván hogy nekem sehogyan sem megy a ragozás, nagyszünetben velem rótta a köröket az iskola udvarán és gyakoroltatott. Majd az órán úgy kezelt, mint legjobban ragozni tudót, nem jelölt meg magában fekete ponttal, pedig tudta a gyengémet, Ő tehát azok közé emelkedett, akik számomra jó tanítók voltak. De volt egy másik tanítóm is, sajnos már régen nem él, aki földrajzot tanított és osztályfőnökünk is volt. A neve Zavagyák Ciril, talán vannak, akik még emlékeznek rá. Tőle a térképolvasást, a földrajzot és a történelmet tanultam, és becsülni azt, hogy magyar vagyok. Az 1950-60 – as években, nehéz volt olyan tanítónak lenni, aki az órákat a saját elképzelései szerint tarthatta, de ő mégis képes volt akkor belénk plántálni az igaz szót, hazáról és történelemről egyaránt. Ha lehetne választani, én bizony őt ajánlanám a „legjobb tanító” megbecsülő díjra.
Mert ki is a jó tanító? Nem minden esetben a „pedagógus” szó rejti ezt. Mert sokan választják ezt a pályát megélhetés gyanánt, vagy ugródeszkaként -mint diplomás-más pályák betöltésére, ugyanakkor felmerül bennem a kérdés, hogy vajon ki választja ezt elhivatottságból? Vajon ki az, aki nemcsak szellemileg, de lelkileg is megfelel- e nagyon is fontos küldetés betöltésére? Mint ahogyan a hivatásos gépjárművezetőknek is alkalmassági vizsgát kell tenni, vajon a pedagógusi pályára készülőknek miért nem kell tenniük ugyanezt? Hiszen ők is emberek, akik nem mentesek azoktól a gyarló tulajdonságoktól, amelyek mindegyikünkben munkál. Vajon fel tudnak-e emelkedni ezen és tudnak -e úgy bánni a gyerekekkel, hogy azok sosem sérüljenek meg lelkükben? Tudják-e a kötelező tananyagon túl hasznos, egy életre szóló útravalóval ellátni a gyerekeket? S hogy ki volt számukra az igaz, a jó és meghatározó személyiség az iskolában, a választ majd az Élet iskolája fogja megadni. Ugyanúgy, ahogyan most én is megtettem ezt. Az érdemjegyet majd akkor osztják ki, nem most. Az én régen volt igaz jó tanítómnak most tűzném az elismerő emlékérmet a mellére, aki az akkor divatos Emlékkönyvembe ezeket a sorokat írta nekem:
„
Az életben hárman vigyáznak rád.
Isten, szülő és jó barát.
Az elsőt imádd, a másodikat tisztelt és szeresd, a harmadikat sose felejtsd.
Szeretettel jegyzé :
Zavagyák Ciril tanító bácsid.”
Sokszor látom Budaörs régen volt Leányiskolájának épületét, amely most más funkciót tölt be, mint egykoron. Falán nap, mint nap látom az emléktáblát mely Szabó Erzsébet volt napközis tanárnő emlékét őrzi. De van még hely a falon! Mert voltak ebben az iskolában nagyon jó tanítók és iskolaigazgatók hogy több nevet ne említsek, mint Fátyol Jenő vagy Hauser József igazgató urak, akik ugyanúgy megérdemelnék, hogy nevüket márványtábla hirdesse és őrizze hajdan volt Iskolánk falán.
Major Edit
