Az Év fája címmel kitüntetett mélykúti júdásfát – valószínűleg – a vajdasági Szabadkáról érkezett, Mélykúton szolgálatot teljesítő ferences rendi szerzetesek hozták magukkal és ültették el a településen a Grassalkovich család által építtetett templom északi oldalán az 1760-70-es években.
Mint írják, kisebb csoda, hogy ez a mediterrán növény a templom északi, időjárásnak, hidegnek jobban kitett oldalán egyáltalán megmaradt, és mind a mai napig megvan.
Mi – kertbarátok – néhány éve, 2014-ben a budaörsi pályaudvar melletti vadgesztenyefával pályáztunk. Nekünk „ő” egy hős fa.
Impozáns méreteivel, formásan terebélyes lombkoronájával uralja a környéket. A kora miatt valóságos tudásfa. Sok mindent „látott” – ha beszélni tudna arról a megélt 100 évről! És hős fa is, mert dacolt a természettel és az emberi gondatlansággal.
Ott áll a 125 éves állomásépület közelében. Valamikor párja is volt, de azt már kivágták, megtaláltuk a tönkjét. Talán száznál is többször szendergett téli álomba, és ugyanennyi alkalommal ébredt, ha eljött a kikelet. Gyökerei ennyi év alatt jó mélyre fúródtak, a hidrotropizmus szabályai szerint vizet kutatva. Amikor virágba borul, a vonatról leszálló utasok megcsodálják. –Mint egy nagy virágcsokor! – mondják. Lombozata virágzáskor megélénkül. Ezernyi szorgos méh és darázs látogatja, szívja, gyűjti a virágok nektárját.
Siheder korában a mi fánk még gőzmozdonyoknak integetett. Milyen dübörgéssel, sistergéssel, fütyüléssel érkeztek meg azok a fekete vasparipák! Valósággal beleremegett a föld. Erre járt az Orient-expressz is, de az nem állt meg Budaörsön.
A villamosítás után a gőzmozdonyokat fokozatosan felváltották a dieselek és a gyorsan induló villanymozdonyok.
Nagy lett a jövés-menés 1914 júliusában. Kitört a háború, általános mozgósítás, mire a lombok lehullnak, itthon leszünk. – ilyen szavakat, mondatokat hallott a gesztenyefa, de akkor még alig érte el a két méter. Azt látta, hogy katonaruhás férfiak szállnak fel a vagonokba, faládákkal. Kisírt szemű asszonyok integetnek utánuk. Bizony már lehullatta rőt színű leveleit és az emberek még mindig nem jöttek haza. Akik mégis, azok át- és át voltak kötözve fehér gézzel. A postakocsik tábori értesítőket is hoztak a frontról. De a mi fánk azt már nem tudhatta, hogy mi állt bennük…
1924-ben olyan vihar csapott le a környékre, hogy majd derékba törte a büszke gesztenyefát. Ilyenre sem előtte, sem azóta nem történt vele.
De mi történt?! Már megint háború! A mindennapi megszokott menetrend felborult. Katonákkal teli szerelvények gördültek át az állomáson. Repülők is jöttek, Stukák, Messerschmittek. Szörnyű bombázás hangját hozta a szél a főváros felől.
Aztán megint tavasz lett, az élet ment tovább… a fa rügyet hajtott, szirmot bontott és gesztenyék koppantak a tövében.
1946 januárja – a fa téli álomba dermedve nem láthatta, hogy tehervagonok állnak be az állomásra, belsejük elnyelte a kétségbe esett embereket – nőket, gyerekeket, családokat. Magyarországon elsőként megkezdődött a németajkú lakosság Németországba telepítése. Két hét alatt a lakosság majd 90 %-át hurcolták el szülőhelyükről.
A fa enyhet ad a nyári hőségben, lombkoronája árnyékában megpihennek a várakozó utasok. Levelei megszűrik a port, frissességet áraszt egy-egy zápor után. Azonban „egészsége” veszélyben van. Ugyanis évekkel ezelőtt egy olaj-raktárt építettek mellé. A környékén a talaj elszennyeződött, az emberi figyelmetlenség következtében.
A kertbarátok évek óta ápolják a fa környékét. Valóságos kis parkot alakítottak ki köréje, és a Föld Napján összeszedik a szemetet. Elhatározták, hogy a fa tövéből a felszíni, szennyezett földet eltávolítják és az otthonról hozott táptalajjal visszapótolják a termőréteget. Bíznak abban, hogy ezzel javítják az életkörülményeit és meghosszabbítják a hős fa életét.
s.k.
