Kisé már hűvös, ködösre hajló idő volt. A naptárak 1956.október 23-át írtak. Történetünk hőse Mária az nap kapta meg első havi bérét. Boldog volt. Egy évig várt erre a munkára most végre vehet kenyeret,tejet és talán egy kis vajat is gondolta miközben kiért Soroksári útra és várta a villamost. A körútra érve szokatlan tömeget látott a rakparton és a hídon. A Duna bal partjáról jöttek, onnan, ahol a Műszaki Egyetem hatalmas épülettömbje állt. Fiatalok, diákok, középkorúak, öregek, jöttek, kezükben nemzeti színű zászlókat lobogtatott az októberi szél.
Itt valami készülődik – mondta halkan egy idősebb férfi, szinte csak úgy magának suttogva. Mária alig várta, hogy hazaérjen. Tamás már odahaza volt és aggódva nyitott ajtót. Tüntetés van!- mondta zaklatottan. Hatalmas tömeg hömpölyög az utcákon. A villamosforgalom leállt, a körútról alig tudtam hazakeveredni. – mesélte Mária izgatottan. Bekapcsolták a rádiójukat, amin akkoriban csak a Kossuth és a Petőfi adót szólt. Ez a két állomás csupán, de az többet jelentett mindennél. A rádió hullámhosszán azonban egész nap már csak zene szólt, Liszt Ferenc Magyar rapszódiája és Beethoven Egmont nyitánya
Már évek óta várták a lehetetlennek tűnő a változást. A háború utáni évek gyökeresen átalakították Magyarországot és annak politikáját. Magyarország léte vagy nemléte, a Szovjetuniótól függött. Az emberek nagy többsége nem értett ezzel egyet, de féltek és így véleményüket csak a négy fal között, ott is csak suttogva mondhatták el. Soha nem lehetett tudni ki a besúgó, kit, miért visz el a fekete autó, és talán onnan, ahová vitték, nem kerül elő soha többé.
1956.októberében azonban történt valami. Az emberek nagy része már nem tudott tovább uralkodni érzésein és a pesti egyetemisták békésnek induló tüntetése hatalmas forradalmat indított el Magyarországon. Mindenki azt hitte, hogy győzni fog az igazság. De győzött valaha is?
És elkezdődött a harc. Véres volt és kegyetlen. Szovjet tankok dübörögtek Budapest utcáin, nem kímélve középületeket, lakóházakat. A diákság karöltve a munkássággal és a pesti lakossággal az utcákon harcolt, felvették a túlerővel szemben is a harcot. Az orosz tankok romhalmazzá lőtték a Budapestet Az, amit 1945 után sikerült felépíteni, most romokban hevert.
A diákság hősies harcot vívott. Kisfiúk, alig 7-8 évesek és 12-14 éves suhancok benzinnel töltött üvegeket dobáltak a pesti házak ablakaiból, padlásaiból az alattuk elrobogó szovjet tankokra. Városszerte tornyosultak a kilőtt, kiégett tankok, halottak hevertek szerteszét az utcák kövezetén.
A Köztársaság téri Pártház épületéből a tömeg kirángatta az ott megbúvó ÁVH-sokat, akik még a forradalmat megelőző napokban is fekete bőrkabátjukban, vagy szürke egyenruhájukban feszítettek és sok esetben visszaéltek hatalmukkal. Most remegve kerestek menedéket a Pártház pincéjében. De a feldühödött forradalmárok mindenkit megtaláltak és kivonszoltak a Köztársaságtérre. Lábuknál fogva koncolták fel őket, szájukba pénzt tömtek és meggyújtották. Kegyetlen bosszú volt, nem volt irgalom, nem volt kegyelem. A háború óta eltelt alig kilenc év alatt felgyülemlett minden keserűség nem ismert többé korlátokat, szánalmat vagy megbocsátást.
Ezekben az órákban Mária és Tamás remegve várták a fejleményeket. Nekik is bőven kijutott már a háborúból, a rettegésből Szerettek volna békésen meghúzódni és dolgozni, újra felépíteni életüket. Az újabb harc már nem hiányzott. De a körülmények újra közbeszóltak.
Évike, a kislányuk már a tizedik évében járt. Boldog volt, hogy végre történik valami, és mindenáron ö is a pincébe akart vonulni. Mint a gyerekek általában, ő is örült mindannak, ami más a megszokottnál, ami izgalmas. Hát izgalomból kijutott bőven. Akik Pest környékén laktak, mint ők is, sok minden eseményt nem láthattak közelről, csak néha jött egy-egy hír, hogy mi történik benn, a fővárosban.
A főváros lángokban állt. Romhalmazzá lőtték a körút gyönyörű, régi épületeit. Mindenhol rom, törmelék, felismerhetetlen, szénné égett halott katonák hevertek. Tamás többször bement a városba, másfél órát gyalogolt, oda is, vissza is. De izgatták a történtek nagyon. Legszívesebben ő is a tömeg közé állt volna és vitte volna a benzines palackokat a srácokkal együtt. De az élet megtanította, hogy bölcs legyen. Ő már megtapasztalta a saját bőrén, mit jelent kiállni nyíltan az elvek mellett.
Mária félt, hogy Tamás nem jön vissza többé. De mindig, az utolsó pillanatban, mielőtt teljesen úrrá lett volna rajta a félelem, nyílt a kertkapu és Tamás megérkezett, mígnem egyszer, egy novemberi napon hiába várt. Tamás nem jött haza. Mária leült az ablak elé és kibámult a szürkületbe. Sehol egy teremtett lelket nem látott. Az utcán egyébként sem igen jártak estefelé az emberek, hideg is lett, sötét is volt. Mindenki behúzódott a kályha közelébe. Mária rettenetesen érezte magát. Az izgalomtól görcsbe rándult a gyomra, hiába próbálta félelmét csitítgatni. Biztosan összetalálkozott valakivel – gondolta, vagy akadály van az utakon. Ült és várt. Az órák múltak. Kint teljesen beesteledett. Hány óra lehet? – kérdezte Évikét, aki ott ült mellette. A kislány felállt, meggyújtotta a lámpát. A sötétségbe élesen hasított bele a felvillanó fény. Már tíz óra van – mondta anyjának. Hát ez borzasztó! – ugrott fel Mária. Hol lehet apád? Én belebolondulok, ha történt vele valami! – tördelte a kezét.
Lassan kezdte megvetni az ágyat. A gyereknek mindenképpen le kell feküdnie- gondolta. Automatikusan hajtogatta össze az ágyterítőt, majd kisimította a lepedőt. Éjfél lett, de a kislány sem tudott elaludni. Ilyen még nem volt az életében. Érezte, hogy valami borzasztó dolog történt.
Mária behúzta a sötétítő függönyöket és bekapcsolta a rádiót. De hiába várt valami híradásra, egész este csak a Liszt Rapszódiát játszották. Próbálta megkeresni a Szabad Európa hangját. Az éter hullámain sokféle éles és halkuló jeladás, idegen hang, szünetjel jött be a rádión. Majd egyszer csak sikerült. „Itt a Szabad Európa Rádió. A Szabad Magyarország hangja” – szólt a távolból egy kellemes férfihang. Fülét szinte oda tapasztotta a rádió hangszórójára, hogy a sistergésben az egyre halkuló, majd néha felerősödő hangfoszlányokat megértse. Végül is sikerült meghallgatnia a híreket, hallgatta az ismétlődő felhívást: „Ne adjátok fel a harcot, tartsatok ki a végsőkig. A Nyugat veletek van és segíteni fog!” – ez hallatszott az éteren át. Abban a percben rajta kívül még sok ezer reményt váró fül tapadt az est leple alatt a titkos rádió hangjaira.
Tamás valóban bajba került. Már hazafelé indult volna, amikor a Körúton egy nagy csoport jött vele szemben. Gyere velünk! – mondták, és már vitték is magukkal. Kezébe gépfegyvert nyomtak és mentek előre. Hová mentek? – kérdezte Tamás. Gyere csak, ne kérdezz semmit! Kifüstöljük a bitangokat! Tamás nyakában ott lógott a gépfegyver és sodródott a csoporttal. Nem mert tiltakozni, de soha sem akart belekeveredni az eseményekbe. Most azonban nem tudott kitérni előle, de várta a megfelelő pillanatot, hogy kiléphessen és hazamenjen. . Keresztülgázolva a törmelékeken, üvegcserepeken, Tamás együtt rohant velük előre, azt sem tudta hova igyekeznek. Nem tudott szabadulni, mert abban a pillanatban, ahogyan le akart lépni, észrevették és nem engedték. Velünk maradsz, pajtás!- mondták.
Aztán odaértek a Köztársaság térre.Akkor már hatalmas tömeg gyűlt össze. Nem, én ide már tényleg nem megyek – mondta Tamás, és le akarta akasztani a gépfegyvert a nyakából. Micsoda – üvöltött rá az egyik. De hiszen akkor te is közülük való vagy! Veled kezdjük a mókát! – kiabált a másik, és elkezdte lökdösni Tamást,aki nagy, tagbaszakadt ember volt.
A erős hangra, lökdösődésre a tömegből egy idősebb férfi felfigyelt. Látta, hogy Tamás bajban van, és odaugrott. Hé, fiúk mit csináltok? Nem látjátok, hogy holtra vált már? Ha nem akar, nem kell erőltetni. A hangra odafigyelt a tömegből még két férfi, akik ismerhették a másik embert. Tamás szerencséjére ez a három ismeretlen férfi felkarolta őt és nem hagyták, hogy a többiek bántalmazzák.
Köszönöm – mondta Tamás. Nem értem mi bajuk van. Eddig együtt voltunk, igaz hogy erőszakkal vittek magukkal, nem mertem velük ellenkezni. Kicsit furcsa emberek – mondta, és leporolta a kabátját. No, jöjjön velünk, menjünk egy kicsit távolabb – mondta az idősebb férfi. Tamás követte, a tömegben alig tudtak előre haladni.
Addigra megnyílt a Pártház ajtaja és kilökdöstek rajta vagy öt embert. Szürke egyenruha volt rajtuk, az egyiken fekete zubbony. Piszok ávósok! – üvöltött a tömeg. Elkezdték lökdösni őket, majd az egyik ember nekik rontott. A tömeg meglódult és nekiesett a többinek is. Ami ott következett, arról Tamás később sem szívesen beszélt. Nekem ebből elegem van – mondta félig halkan, de úgy, hogy az őt pártfogó ember meghallja. Nekem is – mondta a másik. Egymásra néztek. Jöjjön – mondta az idősebb férfi. Egyébként Zombory Ferenc vagyok. Tamás felé nyújtotta kezét. Kezet fogtak. Acélkék, megnyerő tekintet nézett rá. Együtt próbáltak a tömegből kilépni, ami nagyon nehezen ment, de mégis sikerült. Gyorsra vették a lépteiket. Sietnem kéne – mondta Tamás, a feleségem nem tudja elképzelni, hogy mi történt velem. Tudja mindig bejövök a városba, mert érdekel, hogy mi történik. Pest környékén lakunk és oda nem igen jönnek el a hírek, a rádió pedig nem mond semmit.
Hát nem sokat tudnak mondani, nem tud senki semmit. De én hallottam, hogy az oroszok napok múlva erősítést hoznak és akkor itt minden a visszájára fordul Nem tudni, hogy mi fog még itt történni. De ha igaz, hogy orosz erősítés jön, az borzasztó lesz. Nem fognak ezek a szerencsétlenek győzni. Akik most a Pártház előtti téren felkoncolják az ávósokat, ha nem iszkolnak el valamerre, ők is ott fognak lógni- mondta Zombory, miközben igyekeztek Buda irányába.
Tamás nem értette magát, hogy miért olyan bizalmas ezzel az emberrel. Pedig tanulhatott volna már nem egyszer élete során. Azonban most az egyszer nem csalódott.
Ide hallgasson – mondta Zombory, miközben megállt, hogy kifújja magát. Jöjjön velem Ausztriába. Nincs értelme itt maradni. Ebből az országból még hosszú évekig semmi sem lesz. Figyelje meg. El fog múlni húsz év, vagy ötven és még mindig itt fogunk tartani. Ez az ország többé nem lesz más csak Szovjet-gyarmat. Márpedig én nem akarok itt rabszolga lenni. Szabad ország szabad fiaként szeretnék élni és egyszer majd meghalni. Ez az ország a mi életünkben sosem lesz szabad! Figyeljen rám! Ha maga is akarja, kimegyünk Pesterzsébetre. Ott van egy barátom, sofőr. Nála maradt egy autóbusz, mert még a zűrök előtt hazavitte és már nem tudott a gyárba visszamenni. Vele beszéltem a napokban, ő is el akar jönni Ausztriába. Kimegyünk hozzájuk, ott alszunk, és reggel hazavisszük magát. Ha akarja, a családjával együtt felpakoljuk és elmegyünk innen – mondta. Elindultak Erzsébet felé.
Tamás követte, miközben végig gondolta a hallottakat.Megtetszett neki az ötlet. Igen, innen el kell mennünk- gondolta.Hiszen mi lesz ebben az országban velünk? Ha vége lesz ennek a felkelésnek és konszolidálódik valamelyest a helyzet, tovább tengődhetnek a 300 forintos albérletben, s ennivalóra is alig fog jutni. Így gondolkozott, miközben követte az idegent,akit már nem is érzett idegennek.
Lassan derengeni kezdett a hajnal. Mária még soha nem volt olyan ideges, mint most. Ha elveszíti Tamást, azt nem bírja ki – gondolta. Túl sok megpróbáltatáson ment már keresztül ahhoz, hogy még ezt is el kelljen viselnie. Az ablak előtt ült, onnan aránylag jól láthatta az utcát. Egyszer csak egy autóbusz állt meg a ház előtt. Kik lehetnek ezek? De már látta is, hogy egy férfi száll le, majd meglátta Tamást is. Az ismeretlen férfi, mögött megpillantotta Tamást.. Mária felugrott és rohant kifelé az ajtón.
Tamáskám, az Istenért, hol voltál ennyi ideig? Máriám, figyelj rám. Kint áll az autóbusz, bennünket várnak. Keltsd fel Évikét és máris indulunk velük tovább. Indulunk? – kérdezte Mária. – De hát hová? Hová, hová?
Elmegyünk innen örökre!- felelte Tamás. – Minél előbb indulnunk kell. Ausztriába megy ez a pár ember. Már beszéltem a sofőrrel, ő tudja az utat a határ felé. Csak siessünk, mert nem várnak ránk sokáig.Most még nyitva van a határ, igyekeznünk kell.Ezek lehet hogy az utolsó napok.
De Tamás! Én nem akarok elmenni innen! Én nagyon szeretem ezt az országot. Nem tudom elképzelni, hogy elmenjek innen! Gondold meg! Hányszor kezdtük már újra! – rimánkodott Mária. – Te tudod, mi az otthontalannak lenni! Most végre van ez a kis szobánk, ami a mienk. Aztán majd csak lesz valahogy.
Lesz valahogy… – ismételte Mária szavait szikrázó szemekkel Tamás. – Mire gondolsz te tulajdonképpen? Mit remélsz te itt, ebben az országban, ahol mindenünket elvették, ahol földönfutókká tettek bennünket? Örülsz, hogy van munkád!Fillérekért! De eddig majdnem éhen haltunk, mert osztályidegennek még munkát sem adtak! Azt hiszed, hogy ennek a forradalomnak jó vége lesz? Én láttam, mi van a pesti utcákon! Mindenütt halottak, romok. Az ávósokat úgy húzták ki a szemem előtt a Pártházból és a megdühödött tömeg a környező fákra felkoncolta őket. Fejjel lefelé lógtak!. A szájukba pénzt tömtek és meggyújtották. Mit gondolsz? Tétlenül fogják ezt nézni? Itt megtorlás következik. Én már nem tudok hinni a Szabad Európa Rádiónak! Nézd meg! Két hete már, hogy áll a harc, de még szavakon kívül itt senki sem mozdult! Rajtunk nem fog segíteni senki! Csomagolj Mária és menjünk innen – monda erélyesen Tamás. – Nincs időnk! Most még nyitva vannak a határok, most még el tudunk menni, de talán holnap már késő lesz.
Mária látta, hogy nincs mit tennie. Évike, mint kalandra éhes gyermeklány is menni akart. Kettejükkel szemben Mária egyedül maradt, így nem volt kétséges a döntés. Felvette a melegebb kabátját és keresett egy aránylag kényelmes cipőt Évikének is, magának is. Tamás most nem érdekelte. Menjen, amibe akar,- gondolta. De hát mi lesz a párnáimmal és az ágyneműimmel? – próbálkozott még kétségbeesetten, de Tamás ezt már meg sem hallotta.
Akkor mehetünk – mondta Tamás. Becsukta a kaput és a kulcsot bedobta a postaládába. No, menjünk gyorsan. A sofőr már idegesen topogott. A hajnali hidegben elgémberedtek a tagjai.
Mária azt hitte, hogy a busz tele lesz, de csak Zombory, egy kisgyerek és egy állapotos asszony ültek odabenn. Te jó Isten!- Még ő is vállalkozik erre a hosszú útra!. Az asszony, mintha csak meghallotta volna Mária gondolatait, a takarója alól rámosolyodott. Hasára tette a kezét és jó mélyen megnyomta. Az asszony hasa behorpadt. Mária megrémült. Nem igazi – mondta az asszony mosolyogva. Majd ha igazoltatnak bennünket, azt mondom, hogy szülési fájdalmaim vannak és a közeli faluba visznek. Maguk meg a rokonaim – mondta. A sofőr leverte lábáról a havat és a még parázsló cigaretta csikket messzire pöccintette az ujjai közül. Nagy szusszanással elhelyezkedett az ülésen és beindította a motort. Elindultak.
Mária fásultan nézett ki az ablakon. A kinti hideg és a benti meleg levegő párát vont az üvegre. Lassan, tétova mozdulattal letörölte, hogy jobban kilásson. A hajnalt lassan felváltotta a reggel. A fák koronájára ráfagyott a dér. Korán bejött a tél, gondolta. Tompa tudattal bámult kifelé az ablakon. Mindent elveszítettem. Mindent, mindent- zokogta magában. A még megmentett bútoraimat, az ágyneműket, mindenünket. Hová visztek engem – nézett kérdőn Tamásra. Én nem akarok sehová sem menni – mondta könyörgőn a szemeivel, de megszólalni nem akart. A szónak már úgysem lett volna semmi értelme.
Az autóbusz tovább robogott ismeretlen sorsuk felé.
Major Edit
