Kinyitottam a könyvet, olvasni kezdtem, és hamar kiderült számomra, hogy egy valódi „szeretet-tankönyvet” tartok a kezemben, ez valóságos áradása a szeretetnek. A kiadó előszavának első mondatában a következőt olvastam: „Mi beleszerettünk ebbe a könyvbe … aztán beleszerettünk a szerzőbe is”. A könyv írója nem tartotta magát írónak, újságíró volt haláláig. A szülei halála után, váratlanul zuhant bele az egyedüllétbe és a csendbe, és ettől testileg-lelkileg megtántorodott. Szerencsére, nem italba vagy munkamániába menekült, nem lett világjáró sem, hanem egy szép napon leült egy üres papír elé és írni kezdett. Igaz, megtörtént történeteket.
Ahogy megjelent a kötet, máris tucatnyi katolikus pap írt a szerzőnek levelet… Nem igazán értette, hogy miért. A papok és a családok viszont értették őt. Egyik kis írásának röpke részletével szeretném most megajándékozni olvasóinkat. Nem azért, hogy reklámozzam a szerzőt, nem azért, mert persze én is beleszerettem. Hiszen még arról sincs fogalmam, hogy árulják-e még a kötetet valamely könyvesboltban, vagy nem. Az ok mindössze annyi, hogy szeretném, ha önök is megértenék a szeretet nyelvét, és észrevegyék: az egyedüllét, a magány,
az üresség valóban nagyon sok emberben halkan csilingel: „Hallgassatok meg, hallgassatok meg…”
Fáj és nagyon rossz, ha az ember nem beszélhet. Vagy legalábbis nem eleget. Vagy ha éppen a fontos dolgokról hallgat. És ne feledjék, nagyon sokan élnek közöttünk, akik nem súghatják meg senkinek azt, ami a szívüket nyomja, mert nincs már egyetlen ember sem olyan közel hozzájuk, aki meghallaná a suttogást. Kérdeznünk kell. Mert nem ismerjük egymást sem eléggé és sok-sok bajnak ez az eredője…
xxx
Részlet Kun Erzsébet könyvéből.
„Abban az időben, amikor a tizenéves lányok táncdalénekesekbe és filmszínészekbe voltak szerelmesek, rengeteget olvastam és én szerelmes is voltam: Nansenbe, Einsteinbe és Diderot-ba. Persze az ilyen csapongások mindig bolondosak egy kicsit. Bennem is furcsán kezdtek csapongani. Nansent azért zártam a szívembe, mert segítő kezet nyújtott az első világháború után hontalanná váltak embereknek.
Einstein nevével egy anekdotás könyvben találkoztam először. A róla szóló adoma szerint, mikor még Németországban lakott, meghívta magához egyik levelezőtársát. A tudós kollega megrökönyödött azon, hogy Ensteint minden nap ugyanabban az ócska kabátban látja. Mikor már összemelegedtek, szóvá tette a dolgot, és megkérdezte, hogy barátja nem restelli, hogy ilyen viseltes zakót vesz magára? Elvégre csináltathatna magának… Einsein azt felelte: Minek? Ebben a városban úgyis mindenki tudja, hogy ki vagyok!
Két év múlva ő ment Amerikába. A washingtoni professzor elámult: Az Isten áldja meg! Ez még mindig ugyanaz a kabát! Nem vehetett volna legalább az útra egy zakót? Minek, felelte Einstein? Hisz ebben a városban nem tudja senki, hogy ki vagyok!
Ennyi volt az anekdota, semmi több. De ennyi tökéletesen elég volt nekem, hogy egy életre beleszeressek. És Diderot? Őt apámnak köszönhetem, ő adta a kezembe azt a könyvet, amelyben Diderot ama sorscsapásban kesergett, hogy régi, megszokott köntösét újra kell, hogy cserélje. Miért is őriztem meg a régit, a réginek ura voltam, ennek az újnak meg a rabszolgája vagyok. Az írás végére egészen ellágyultam. Diderot a szívemből beszélt.
Így alakult ki példaképeim szentháromsága. De hamarosan rá kellett döbbennem, hogy az igazi
szerelem más, mint ami engem ezekhez az urakhoz fűz. De addig, sok cselekedetemet az irányította, amit tőlük tanultam. Ha később kérdezték tőlem, hogy van-e eszményképem, mindig felsoroltam mindhármuk nevét. Pedig akkor Nansent már csak irigyeltem, Einsteint csak csodáltam, egyedül Diderot maradt meg, akihez érzelmi szálaik is kötöttek. Ő rendíthetetlen hittel bízott az ösztönös emberi jóságban és mindig szeretetéhes volt.
Csapodár szellem volt csakugyan. „A gondolataim a szajháim. Hálok velük, de nem veszem őket feleségül – vetette oda helykén az utókornak, pedig minden gondolatával egy szétbonthatatlan házasságban élt. Amit végig gondolt, abból jottányit sem engedett, sűrűn kilőtt sziporkái mögött örök kispolgár maradt, és imádnivalóan esetlen volt, de sohasem gyenge. Őt eszményítettem egészen addig, amíg más, valóságosabb eszményképre nem találtam.
xxx
1959-ben anyámat beszállították a János kórházba. Élet és halál között lebegett, lyukas petákot sem kockáztattak volna érte az orvosok, hogy magához tér. Lehetőségünk adatott rá, hogy éjjel-nappal mellette maradjunk. Haza se mentünk öt napig. A betegek már mind ismertek, és még a folyosón is lábujjhegyen jártak az ajtó előtt. Tudták, mit érezhetünk, hisz csak lopott fél órákat aludtunk, sápadtan és kialvatlanul imbolyogtunk a folyosón. De szóba nem elegyedtünk velük. Nem volt miről.
Egyszer aztán, az ágy melletti posztolásom közben bejött a nővér, hogy a szomszéd szobában egy beteg beszélni szeretne velem. Persze átmentem. Egy csontig soványodott fiatalasszony fogadott. Összezsugorodott kis arcában könnyektől fénylő, nagy fekete szemek, és a párnán szétterülve a legcsodálatosabb hajzuhatag, amit életemben valaha láttam. Valószínűtlen jelenség volt az a sok haj a kicsivé töpörödött asszonnyal a fehér párnák között. Közelebb kellett hajolnom hozzá, hogy halljam a hangját.
– Nekem végem van – mondta. – De a maga édesanyja meg fog gyógyulni.
És továbbra is mosolygott. Majdnem derűsen.
– Rákom van – mondta. – Utolsó stádium. Meg kellett tanulnom, hogy elviseljem.
– Hogy mi? – kérdeztem dermedten és kissé hülyén, hiszen halálosan kimerült voltam, de minden erőmmel arra figyeltem, hogy mit akarhat tőlem ez az idegen nő ebben az idegen ágyban, miért hívatott.
Aztán a nő az éjjeliszekrényen álló fényképekre mutatott
– Nézze, ez a kisfiam. Hat éves. Ez meg a férjem, remek ember, gondját fogja viselni a gyereknek.
Szerencsém van, jól bírom a morfiumot, nem szenvedek sokat. De maguknak még drukkolok. Higgye el, hogy jobban lesz az édesanyja. Én kiimádkozom. Úgy mentem vissza anyámhoz, mint egy holdkóros.
Estére anyám visszanyerte az eszméletét.
De a csoda nem ez volt. A fekete szemű asszony volt a csoda. A haldokló, akinek az önmagával vívott tusájában még értünk aggódni is volt ereje. Másnap ismét belátogattam hozzá.
– Hallom, jobban vannak! – villantotta rám mosolyát. – Kifaggattam az alorvost. Ő mondta.
– És igazat mondott – próbáltam visszamosolyogni rá. – Itt az ideje, hogy viszonozzuk a drukkolást.
Drukkolni ott kell, ahol még van remény – mondta hirtelen elkomolyodva. – És valahol mindig van remény. Csak felül kell kerekedni önmagunkon, hogy meglássuk. Aki más örömének örülni tud, olyan helyzetben is boldog lehet, mint amilyenben én vagyok. Senkinek nem szabad úgy eltelnie a saját szenvedéseivel, hogy más kínjára ne figyeljen oda.
– Más örömei és más kínjai? Valóban teljessé tehetik ezek az életet?
– Ha az embernek saját jövője már nincs, akkor biztosan. De közben is, amíg még van közben. Hisz senki nem él egyedül a bolygón, és annyi az aggódni meg örülni való, hogy megtelik velük a nap.
– Pompás teremtés maga.
– Pompás? – kérdezte. – Ugyan miért? Nem hiszem, hogy többet nyújtanék annál, amennyi egy embertől elvárható.
Később megismertem a kisfiát, meg a férjét is. Azt hittem, hogy a szívem kettészakad. De ő csak mosolygott rám, bíztatóan.
– Most az a dolga, hogy hamarosan hazavigye az édesanyját.
Már akkor anyám is bejárt hozzá. Bemenni könnyű volt. Kijönni szinte elviselhetetlenül nehéz.
Mire valóban hazaengedtek bennünket, ő már nem élt. És soha nem fogom elfelejteni.
Huszonhat éves volt. Mióta megismertem, minden más példaképem elhományosult. Igaz volt, amit mondott. Csak annyit tett, amennyi minden embertől elvárható.
Az emberek többnyire nem ilyenek. És mivel a személyes élmény hatékonyabb, mint az írott szó malasztja, számomra az örök példakép már örökre a fekete szemű asszony marad…
Közreadta: R. V.
Forrás: Kun Erzsébet: Családmesék
