A betegségekkel küszködő nyugdíjas szülő testi, lelki, szellemi, mentális hanyatlása esetén olykor 24 órás segítséget, felügyeletet igényel. A dolgozó családapák, családanyák pedig bármennyire is valószínűtlennek gondolták valaha, hogy szeretett édesanyjukat vagy édesapjukat öregek otthonában helyezzék el, kénytelenek megtenni. Sőt, a megfelelő hely megtalálása és a legalább egyéves várólista ráadás stresszt okoz a családnak. Vannak azonban olyanok is, akik kényelmi okokból választják ezt a lakhatási módot a szüleik számára. Mások pedig úgy öregednek meg s kerülnek végtelenül kiszolgáltatott helyzetbe, hogy sem gyermekük, sem rokonuk nincs, sőt annyi nyugdíjuk sem, hogy a hagyományos szociális otthoni ellátást kifizessék. Esetükben az állam vállalja át a költségeket.
A legtöbben úgy érzik és vallják is, hogy a család felelőssége gondoskodni az idősekről akkor is, amikor gyengébbek, többet betegeskednek, és kiszolgáltatottakká válnak. A gyermekeiknek a közeli rokonság összefogásával szeretettel, türelemmel segíteni kell az elviselhetőbb életminőség érdekében – kezdte gondolatát Kövesdiné Kiss Mónika diplomás szociális gondozó, intézményvezető-helyettes. – Mintegy 55-60 évvel ezelőtt a szociális ellátórendszer ismeretlen fogalom volt itthon, ezért akármilyen nehéz helyzet uralkodott egy-egy családban az idős szülők körül, senkinek nem jutott eszébe, hogy „házon kívül tudja” az édesapját vagy az édesanyját. Valahogyan megoldotta a család az ellátásukat, mert létezett még a család legnemesebb értelemben vett küldetése, összetartása, más volt a munkaidő-beosztás és az erkölcsi értékrend is. Ráadásul hatalmas szégyen lett volna – főként a falvakban –, ha valakiről kiderül, hogy otthonba dugta a szüleit. Másrészt, csöppet sem megszépítve a régmúltat, az idős emberek sokáig és aktívan, többnyire egészségesen, kisebb nyavalyákkal, de ellátták magukat. Kevesebb káros hatásnak voltak kitéve, nyugodtabban, békésebben, egyszerűbben, puritánabb módon, de egészségesebben élték meg az egyébként gyakorta gondterhelt életüket. (Azoké sem volt mindig tündérmese, akik jólétben éltek.) Tudtak mosolyogni, a családért élni, sütni-főzni ünnepnapokon és hétköznap is, összetartani a famíliát, nyaranta az unokák hosszú heteket töltöttek náluk, nem volt „hangos” egymásra mutogatás a szomszédokkal vagy jól leplezték azt.
Az állami fenntartású szociális otthonokban átlagosan száz betöltetlen helyre 400-500 idős ember várakozik hosszú hónapokat, akár több mint egy esztendőt is. Nem csoda, ha színre lépnek mindig szemfüles ügyeskedők, akik mellesleg kellő információval és kapcsolatrendszerrel rendelkeznek ahhoz, hogy magán fenntartású nyugdíjasházakat hozzanak létre. Ezek általában az adott város kieső, de mégis tetszetős részén bérelt, emeletes családi házakban történnek. A csalók albérleti szerződést kötnek a ház tulajdonosával. Aztán az idősotthont keresőkkel való első találkozáskor a kezdeti bemutatkozás alkalmával a családtagokat a legtökéletesebb és legbiztonságosabb gondozásról biztosítják idős édesanyjukat, édesapjukat, nagyszüleiket tekintve. A maffiaszerűen működő hálózatban olykor külsős egészségügyi alkalmazottak is segítenek a családnak, hogy hová menjenek, ha fix időpontban óhajtanak bentlakásos otthont szerettük számára. Tulajdonképpen a forgatókönyv ilyen egyszerű. A hozzátartozók akkor lepődnek meg először, amikor a 160.000-200.000 forintos havi térítési díj szóba kerül. Előteremtik, de számlát szinte soha nem kapnak fizetéskor, majd azt is meghatározzák számukra, hogy melyik napon, milyen időpontban látogathatják egy fő személyében az idős embert. Vannak helyek, ahol a kinti kaputelefonnál jelszó ellenében engedik be a látogatót, akit pár hónap után arról tájékoztatnak, hogy a néni vagy a bácsi állapota vészesen romlik, nem akar enni, inni, csak alszik. Így már sétáltatni sem kell őket. Ezeknek az időseknek a többsége nem volt krónikus beteg, őket nem is fogadják be, noha orvosi kontrollt, megfigyelést mindig megígérnek. Nem csoda, ha a még aktívan is élhető nyugalmazott szép korúak – mintha éreznék a veszélyt -, nem akarnak ezekbe az idős házakba beköltözni. A család dönt. Nagyon rosszul. A nyomozások során kiderült, hogy egy idő után altatóval „pihentetik”, szedálják a szebb jövőt érdemlő öregeket, akik rendre érintetlenül hagyják az ételüket, vizüket, vagy meg sem kapják. Havi 160.000-200.000 forintból. Sőt pelenkát sem cserélnek alattuk, de nem is mosdatják őket. Majd a szomorú hír: a lakó végelgyengülésben elhunyt. Az országos, illetve megyénként, régiónként üzemelő illegális otthonok embertelenségeire először a környéken élő szomszédok, majd a családtagok hívták fel a hivatal, majd a rendőrség figyelmét. Egy héten 2-3 halottas kocsi a 10-14 fős idősek háza előtt. Nagyon sok. A kukák mellé dobált bűzölgő pelenkák, viseltes hálóingek járványügyi szempontból is roppant veszélyesek. Ha sikerül lefülelni az éj leple alatt egy-egy illegálisan működő idősek házát, kimentik őket, kórházba szállítanak mindenkit. Sajnos ez a ritkább eset. A maffiaszerűen működő házak bérlői, vezetői jól ismerik a jogaikat, így azt is, hogy az udvaruk, kertjük területére sem léphetnek be a hivatal szakemberei, hiszen az magánterület, albérlet! A nyerészkedés vádját kerítésen belül kikérik maguknak. Tíz fő alatti létszám esetén azt hozzák fel mentségül, hogy csupán házi segítségnyújtást szolgáltatnak az albérletben, amíg a rokonok dolgoznak. Más esetben jogász által készített szerződésre hivatkoznak, amit gyakorta alá is írnak a családtagok, igaz, annak lényegi tartalmát nem olvassák el nem akarván bizalmatlanságot mutatni. Pedig el kellene olvasni mindent betűről betűre! Mielőtt bárki idősek otthonba helyezné el édesanyját vagy édesapját, érdemes a jogi hátteret, a szerződést ügyvéddel ellenőriztetni. A szociális törvény passzusa korábban 200 ezer forint bírság kiszabását engedélyezte, ami 500 ezer forintra emelkedett. A fehérgalléros csalók ezt farzsebből kifizetik, majd ha túlságosan a reflektorfénybe kerültek, szépen odébbállnak, elköltöztetik az otthont egy másik helyre. Ezek általában biztonsági tartalékként mindig rendelkezésükre állnak. Mindez természetesen nem általános, hiszen léteznek becsületesen működő idősotthonok is. Mindenesetre legyünk résen! Mindenkinek érdemes előbb a szívére hallgatnia, s az észszerű tájékozódást végigjárni, mielőtt szeretett édesanyánkat, édesapánkat, nagyszüleinket idősotthonba adnánk. Ha nem magatehetetlenek, nem mentális betegek, legyünk türelmesek velük, ne akarjuk idegen otthonba dugni őket, s ne akarjunk megszabadulni tőlük. Legyünk hálásak, hiszen életet adtak nekünk, és felneveltek. Jót érdemelnek. Épp azt, amit mi is elvárunk majd a felnőtt gyermekünktől. – Mitől és miért lett teher egyes családokban az idős emberekkel való törődés, a türelmes odafigyelés? Ráadásul, az idős szülő kifejezés viszonylagos, hiszen nem mindenki elesett és magatehetetlen, aki elmúlt 65 éves, vagy még fiatalabb. – Ezt nehéz néhány mondatban megválaszolni. A mai nyugdíjasok sokasága gyakran fittebb, egészségesebb, mint akár a negyven-ötven év körüli gyermekeik, így hetvenen túl, ma is önellátóak. Mégis többen vannak azok, akik a munkában töltött dolgos évek alatt, valamint a pluszmunkák vállalásával teljesen lestrapálták magukat, és fokozatosan telepedtek rájuk a mozgásszervi, a szív- és érrendszeri, a légzőszervi, a mentális, a daganatos betegségek, a cukorbetegség. Amit az örökletes családi betegségek tovább fokoznak. Így vagy élvezni sem tudták, tudják a nyugdíjas éveket, mert a fájdalom, a gyógyulás reménye kitölti a mindennapjaikat, vagy a gyerekek döntése alapján, otthonba adják a mamát, a papát. Ez a legegyszerűbb, még ha hosszú is a várakozási idő. Karrierépítés, házépítés, a meny vagy a vő rossz kapcsolata az anyóssal, apóssal…, dehogy veszik púpnak a hátukra a nagyit is, akit mellesleg az unokák szeretnek. Sajnos, gyakran ezt a kapcsolatot is kikezdi a nagyszülő betegsége, amiben egyre gyakrabban egyedül vívják meg a harcaikat. – Ez elkeserítő, hiszen életet adott a lányának, a fiának, majd ők férjhez mentek, megnősültek, gyermekeik születtek. Hogyan válhat teherré, nem kívánt személlyé egy édesanya vagy édesapa a fia vagy a lánya számára? A viszonyulás terén a két véglet viselkedésével találkozhatunk mostanság, amikor vagy érték a szülő kevésbé aktívan is, vagy nincs rá szükség, mert zavaró tényező, így együtt kell élnie gyermeke(i) közönyével. Ez a keserű helyzet, a közöny borzalma lelkileg fájdalmas a szülőnek, míg a szociális otthont talán egyenlőnek érzik a „halálos ítélettel”. – Nem szabad általánosítani. Sok-sok szép, több generációs családot is látunk szerencsére. Azok közt is, akik az idősek otthonát biztonságosabb térnek tartják a szülő számára. Rendszeresen látogatják őket, hazaviszik a családi hétvégékre, ünnepekre. Ez megnyugtató mindenki számára. Az is tény, hogy napjainkban a szülőknek gyakorta nincs olyan rangjuk, tiszteletük akár a saját gyermekük, akár a párjaik részéről, mint amit megérdemelnének. Feleslegessé válnak, idegesítővé, mindegy, mit tesznek vagy mit nem, zavaró tényezők. Ez valóban nagyon szomorú, és a mi generációnknak megdöbbentő, de a mostani harmincas, negyvenes korosztálynak sajnos nem az. A jó házasságban élő, szép érzésű párok sokat tehetnének azért, hogy a szüleik ne éljenek annak a félelmében, hogy ha leesnek a lábukról, nem lesz, aki rájuk nyissa az ajtót, vagy egy napon egy többágyas szobákkal rendelkező öregek otthonában – szociális otthonban – találják magukat magányosan, bepelenkázva, összetört szívvel, reménytelenül. Ez egy rémálom, de egyre gyakrabban válik valósággá, egyre gyakoribb a „szabadulni a szülőktől” életfelfogás. Tisztelet a kivételeknek, akiknek nem szállt a fejükbe a saját jólétük biztosítása és akik nem felejtenek el visszanézni, hogy miként jutottak oda, ahol tartanak. Más a helyzet, ha demens, alzheimeres vagy végstádiumú daganatos betegről van szó. Esetükben szükség van a szakemberek segítségére.
Sok idősödő ember rémálma az elbutulás, és az Alzheimer-kór, amikor a beteg az egyik pillanatban még a jelenben van, majd a betegség következtében irracionálisan cselekednek és beszélnek. – Ezeket a betegségeket otthoni körülmények között, egy idő után, képtelenség felügyelni, kezelni, kordában tartani. Ijesztő lehet, amikor az éjszaka közepén, hálóruhában útra kelnek, mert azt képzelik – mivel hallucinálnak –, hogy 30-40 évvel korábbi életüket élik, és egy megbeszélt találkozóra kell menniük. Azok az otthonok, amelyek ilyen betegeket gondoznak, és elegendő anyagi forrásuk is van, számzáras ajtót alakítanak ki részükre. Amikor késztetést éreznek a betegek az utazásra, semmi másra nem gondolnak, csak az úti cél elérésére. Pakolnak, csomagolnak és indulnak. Léteznek olyan, jobb anyagi körülmények között működő otthonok, ahol vasútállomást vagy buszmegállót imitálnak az intézmény kertjében. Tudják, hogy a demens beteget ott megtalálják. Máshol pedig eleve úgy alakítottak ki egy teret, hogy ha útra kel a beteg, és az ő megítélése szerint halad a képzeletbeli helyre, találkozóra, a célállomás maga az otthon épületének belső tere legyen. Ehhez sok-sok türelem, figyelem, empatikus és kreatív gondolkodásmód szükséges a szokásos protokoll mellett, amit az intézmény orvosa írhat elő.
Forrásokból Major Edit
