Adni, de visszavenni is. Balzsamként szolgálni, de sebezni is. Szívet-lelket felkavarni. Tüzet csiholni. Megperzselni. Minden érzést kioltani. Lehűteni. Jéggé dermeszteni. Micsoda hang ez!
Voith Ági páratlan hangja, akit Kiváló művész díjjal jutalmaztak nem sokkal a születésnapja előtt.
Megvolt a dupla ünnep?
Nem tudok én erről cirkalmasan beszélni. Elmentem a fiamékhoz, ott voltak a barátaink, kedves ismerőseink, és együtt ebédeltünk. És örültem, igen!
Hány évesnek érzi magát most Voith Ági? Lélekben?
Harminc körül megrekedtem. Igazságtalan dolog ez. Lehetetlen. Belül ennyi, kívül annyi. Kikérem magamnak!
Tinédzserként is ilyen „kikérős” volt?
Laktanyaparancsnok volt az édesapám. Képzelheti azt a szigort! Ötszáz zsidót mentett meg 1944-ben a bevagonírozás elől.
Na de otthon…! A Ludovikán végzett. Emlékszem a katonaruhájára. A bajuszára is. Nagyon jóképű férfi volt az apukám. Öntudatos és rendkívül jólelkű. Ritkán beszélt a jócselekedeteiről. Zárkózott is volt. De a nőket nagyon szerette.
Ha már olyan jó kiállású volt…
Anyukámnak (Mészáros Ági) nem volt ez olyan nagy öröm.
Érte meg a férfiak lelkesedtek. Nagy tehetségű, csinos színésznője volt a Blaha Lujza téri Nemzeti Színháznak.
Anyukám éjjel-nappal dolgozott. Próbált, filmezett, esténként színpadon volt. Sokáig nem tudott odafigyelni apukám kalandjaira. Ötvenhat után kezdődtek a problémák. De ezt nem szeretném kiteregetni.
És a papa szigorát?
Jaj! Nem engedett kint játszani az udvaron. A fiúk miatt. Gyönyörű lakásunk volt. Nem mehettem ki. A legszívesebben sehova nem engedett volna. Rettentően szerettem volna például balettozni. Már ötévesen erre vágytam. Később sportolni akartam. Arra sem nyílt lehetőségem. Ott is, ugye, a fiúk…!
Kétlem, hogy ezt sokáig tűrte.
Oda voltam szögezve a zongorához. A Zeneakadémiáról járt hozzánk egy lány, egy ottani növendék, ő ült mellettem, amikor gyakoroltam. Ha egyedül voltam, odaraktam egy krimit a kottaállványra, és azt olvasgattam, miközben vertem a billentyűket.
Ilyennek képzeltem, épp ilyennek. Vagány, karakán, belevaló lánynak.
Többször meglógtam otthonról. Amikor csak tudtam. Sem zongoraművész, sem élsportoló nem akartam lenni. Bár a tornaórát… mások utálták, én imádtam. A tánc is nagyon érdekelt. Bérletem volt az Operába. Vágyakozva néztem a balett-táncosokat: Úristen, de jó lenne köztük!
Közben bejárt a Nemzetibe, az édesanyjához.
Nekem ez természetes volt. Ebbe születtem bele. Ott nőttem fel. Voltak darabok, amiket tízszer-hússzor is megnéztem. A Ványa bácsit, a Pygmaliont, a Szentivánéji álmot. Utóbbit hároméves koromtól vagy ötvenszer. Kívülről tudtam az egész szereposztást. De egy pillanatig sem gondoltam arra, hogy én is színésznő leszek.
Tizenhárom évesen Olaszországban tanult.
Apácáknál, Bolzanóban. Az elején egy büdös szót sem értettem olaszul.
De ott is rebellis volt?
Szenvedtem, mint az állat. Aki beszélt egy kicsit angolul, azzal angolul próbálkoztam. Az első két szó, amit olaszul megtanultam: poca minestra. Kevés levest. Egyenruhában, köpenyben ültünk a vacsoraasztalnál, egy apáca hordta körbe az ételt. Nem szerettem a levest, azért mondtam, hogy csak
keveset. Gyorsan megtanultam a nyelvet. A végén már olyan volt a kiejtésem, hogy az olaszok nem is sejtették, hogy magyar vagyok. Ma sem tudnának eladni Olaszországban. Csak ne beszéljenek gyorsan hozzám! Ha lassítanak, akkor értem őket.
Mikor gondolt mégis arra, hogy színésznő lesz?
Gimnazista koromban, már itthon. Pedig soha nem szavaltam. Az egyik osztálytársnőm jelentkezett a Színművészeti Főiskolára, aki finoman fogalmazva: nem volt átütő tehetség. Ha ő megpróbálja, akkor én is megyek, mondtam. De rettenetesen féltem, ezért szóltam egy barátnőmnek, kísérjen el. Háromezren felvételiztek abban az évben, tizenkilencet vettek fel. Köztük engem.
Huszti Péter, Tahi Tóth László, Dőry Virág… csak három név a sok közül, Várkonyi Zoltán osztályából. Hogy érezte ott magát?
Életem legszebb négy éve volt a főiskola, de ott is állandóan rosszalkodtam. Bekentük savanyú hallal Várkonyi székét. Irtó büdös volt. Bejött Várkonyi, rögtön megérezte. Mi ez a szag? – csavargatta az orrát. – Festettek? Fulladoztunk a röhögéstől. Szerettem csintalankodni. Erre mindig vevő voltam.
Ezt is hallom a hangszínében. Ezért nem került be egyetlen Várkonyi-filmbe sem?
Ezt így utólag sem tudom mire vélni. Sokáig rendkívül erős nyomás alatt élt a családom. Ötvenhat, tudja! Anyám kijelentette, hogy addig nem lép színpadra, amíg itt vannak az oroszok. Kérték, hogy vonja vissza a forradalom alatt tett rádiónyilatkozatát. Nem vonta vissza. Egyenes jellem volt. Meghurcolták. Elhallgattatták. Megfigyelték. Lehallgatták.
Hatvanhattól majdnem húsz évig a József Attila Színház tagja volt. Egy legendás csapaté. Ha csak a nőket vesszük… Szemes Mari, Margittay Ági, Kállai Ilona, Pálos Zsuzsa, Szerencsi Éva. Friss diplomásként szárnyalhatott örömében.
Dehogy szárnyaltam! Teljesen kiborultam. Én a Nemzetihez voltam szokva. A József Attila Színházhoz a Váci úton kellett végigmenni, MÉH-telepek között. Az valami borzalmas volt! Kegyetlen látvány. Ült az igazgató a pici szobájában, kezembe nyomta A kaktusz virágát, mondta, hogy Bodrogi
Gyula lesz a partnerem. Úgy mentem haza, hogy zokogtam a villamoson. Hát ide jutottam, zenés vígjátékban fogok játszani? Katasztrófa. Öngyilkosság. Ez járt a fejemben.
De hiszen csodás hangja, zenei képzettsége volt.
Nem! Itt téved maga! Szó sincs ilyesmiről. Soha életemben nem tanultam énekelni. Tényleg! A főiskolán szopránt akartak csinálni belőlem. Még mit nem?! Hallgattam a jó kis olasz dalokat. Ciao, ciao, bambina, Domenico Modugno… A főiskolai felvételin is ezt adtam elő. Meg egy francia számot
Yves Montand-tól. De a capella! Nem volt se kottám, se korrepetitorom. Mindenkinek kísérete volt, csak nekem nem. Ráadásul össze volt nőve a szemöldököm, sminket nem láttam, és ott álltam lapos cipőben. Elképesztő, hogy néztem ki!
Én száz ponttal díjaztam volna.
Díjaztak is. Felvettek.
A kaktusz virága óriási sikere helyre rakta aztán lelkileg?
Várjon! Elolvastam, és dacból eldöntöttem, hogy nem érdekel. Egy csöppet sem. Könnyű műfaj, mások is lekezelték akkoriban. Én még sznob is voltam ilyen szempontból. Nekem drámai hősnő kellett volna, nem zenés darab.
Gyilkolni akart, mint Lady Macbeth?
Bizony! De aztán elhatároztam, hogy én A kaktusz virágát úgy fogom megcsinálni, hogy na! Olyan erővel, olyan odaadással. Akkor még elég lezser csaj voltam, még mindig csintalankodtam. A szerepet viszont komolyan vettem. És állati nagy sikerünk volt!
Van jó néhány ikonikus dala is. A Jamaikai trombitás, a Hello, cherie, az Engem nem lehet elfelejteni, a Pardon, pardon, bocsánat, főnök úr, a Viszik a zongorát. Ezek elválaszthatatlanok az egyéniségétől. Bármelyiket énekli, akárhányadszor is, a szíve-lelke benne van.
Benne. Valóban.
És soha nem dobja egyiket sem?
Nem, nem dobom. De várjon! A Jamaikai trombitás-t azért nem dobom, mert az rövid! Ha viszont egy darabot játszottunk százon felül, azt már untam nem is kicsit.
A Szomorú vasárnapot is?
Azt imádtam. Palikát is, Sándor Pált. Ő rendezte. Zsótér Sándort is szeretem. Vele kétszer is dolgoztam. Szabadúszó vagyok. Miskolcon, a Nemzeti Színházban és az Örkény Színházban is vendégeskedtem már.
Bodrogi Gyulát szó szerint lestoppolta magának a pályán. Az autópályán! Hogy is hangzik ez a történet? Elindult a Balatonra…
…
a barátnőmmel mentünk, és véletlenül ő állt meg mellettünk. Ott ült vele Törőcsik Mari. Akkor még főiskolás voltam. Később kezdődött a kapcsolatunk, már a József Attila Színházban. Ott, a kocsiban még gyerek voltam.
Aztán összeházasodtak, és bár évekkel később elváltak útjaik, negyven éve jó viszonyban vannak. Annyira jóban, hogy hivatalosan még fel sem bontották a házasságukat.
Nem akartunk mi foggal-körömmel házastársak maradni. Ez a mi lezserségünk. Gyulának ez sokszor kapóra is jött. Ha rohangáltak utána a lányok, azzal védekezett, hogy ő nős. Én meg partnere voltam ebben is. Nekem már évek óta a zeneszerző Döme Zsolt a párom. Jól vagyok. Megvagyunk. Sajnos egyikünk sem tinédzser már. Nem szép a Jóistentől, hogy így bánik velünk.
Hogyan?
Hát nem az lenne a jó, ha az ember normális kinézettel élhetne százéves koráig? Aztán jöhet a zutty!
R. V., Internet
