-Anyai ágon tősgyökeres budaörsi vagyok. A Kreisz és a Joszt családfámat 250 évre tudom visszavezetni. Őseim földművelők voltak. Sok földjük volt a budaörsi határban. Szőlő, gyümölcsös, még búzaföld is. Szorgalmas munkájuknak és hozzáértésüknek köszönhetően jómódúak voltak. Dédapám- Jakob Kreisz- építtette a Kálvária-kápolnát, felajánlásként, hogy dédnagymamám meggyógyuljon.
Kreisz nagyapa a háború előtt gyermekeivel aratott a Reptér szélén. Előtérben az édesanyám.
Nagyapám, Kreisz Antal az 1. világháborúban vitézségi kitüntetést kapott.
-Aztán a háború után, az utolsó kitelepítés alkalmával 1947-ben a családunk több tagjának is menni kellett. Ezt az esetet, akik ismerik, rosszindulatú kitelepítésnek nevezik, mert akkor már kifejezetten a jómódú családokat űzték el. Például az Ébner bíróékat, a Frank testvéreket. Nem véletlen, – az emeletes házaik most is ott állnak a Templom téren. Nagyanyám feljegyezte név szerint, hogy kik voltak a listán. 47 családot – 156 főt telepítettek ki 1947 augusztusában. Így került sor a nagyapámékra, az ő testvére és családjára, és édesanyámra – Kreisz Rozáliára is. Ráadásul az a szerelvény már az egykori NDK-ba vitte az utasait. Drezda mellett, Grossheimben kerültek. Nagyanyám kint élete végéig budaörsi trachtban (népviseletben) járt.
A budaörsiek nagyon összetartóak voltak az új hazájukban. Gyakran találkoztak.
Kitelepített budaörsiek egy találkozón.
A másik nagymamám, aki a Tavasz utcában lakott, úgy maradt itthon, hogy amikor beállt a marhavagon ő felment a szőlőbe, és amikor elment a vonat, akkor jelentkezett a tanácsházán, hogy „lekéste a vonatot”. Szerencsére nem lett következménye.
Joszt nagyapáékat csak azért nem telepítették ki, mert a papa a Ganz MÁVAG-ban dolgozott, mint mozdonyszerelő és nagy szükség volt a munkájára. De a házukat azért elvették.
Később Budaörsről küldtünk barack-szemeket, oltás ágakat, amiből ott termesztette nagyapa a budaörsi barackot. Ő azt mondta, hogy soha nem jön haza, mert őt innen kidobták. El tudom képzelni, hogy milyen keserűséget érzett – mindent itt hagyni…Ha belegondolok, és velem történne mindez, mit vinnék magammal? Ők még szentképeket is tettek a csomagjukba.
Aztán egyszer mégis hazajött a papa – az öccse temetésére.
Egy év elteltével néhány rokonom megbeszélte, hogy visszajönnek Budaörsre, köztük az édesanyám is, aki akkor 18 éves volt. Egyszerűen nem akarták elhinni, hogy minden ingatlanukat elvesztették.
Már maga az út sem volt veszélytelen. Itthon meg bujkálniuk kellett, különben visszatoloncolták volna őket. Anyám megkereste azt a budapesti családot, akik a háború előtt mindig tőlük vásárolták a bort. Ott egy évig élt, cselédként dolgoztatták. Aztán meghallotta a rádiból, hogy amnesztiát (közkegyelmet) kaptak a hazatértek. Már aznap jött is haza a nagymamához. Másnap a szomszéd már fel is jelentette…. Ilyen idők jártak! De szerencsére nem lett semmi következménye, mert a jogszabály már életbe lépett.
Édesanyám elsőáldozási fényképe.
Aztán megismerkedett a törökbálinti édesapámmal és 1951-ben házasságot kötöttek.
Szüleim esküvője Törökbálinton.
Édesapám egy szüreti bálon.
Fiatal koromban, amikor már lehetett, többször kimentem nagyapáékhoz segíteni a barackosban. Egyik alkalommal nem kapták meg időben a levelemet. Leszálltam a nagy , forgalmas állomáson és nem várt senki. Segítséget kértem a vasutasoktól. Milyen kicsi a világ! Az egyik éppen a papa falujából való volt. Nagy volt a meglepetés, amikor egyszer csak ott álltam a kapuban.
Ez a fénykép 1956-ban készült. Szüleimmel, keresztanyámmal és unokatestvéremmel, Kreisz Péterrel. A kisfiú én vagyok.
Egy réges-régi úrnap, amikor még ilyen hosszú volt a virágszőnyeg.
Feleségemmel szeretjük Magyarországot és a természeti szépségeit. Nagyon sokat túrázunk. Rockenbauer Pál indíttatására végigjártam a Kék-túra útvonalait.
A Camino mélyebb tartalmú, lelki zarándok út volt. Már ötször bejártuk a különböző útvonalakat. A feleségem még tervezi..lehet, hogy újból elindulunk.
Köszönöm a beszélgetést.
s.k.
