Egy pap és egy asszony a kevesek közül

2021-09-19 | Budaörs
Néhány éve történt, hogy a Nemzetközi Roma Nap alkalmából Schmidt Mária történész, a Terror Háza Múzeum főigazgatója, megnyitotta a Közép- és Kelet-európai Történelem és Társadalom Kutatásáért Közalapítvány kampányát, amelyben a magyar cigány közösségek kiemelkedő személyiségei kerültek bemutatásra. Közöttük volt a hodászi születésű Rézműves Mihályné, Lina, aki élete áldozatos munkájával kiragyog a többiek közül. Őt mutatjuk be az alábbiakban olvasóinknak.

Lina nem csak egy ismerősöm volt a sok közül. Ő a barátom volt, csodáltam fáradhatatlanságát, akaraterejét, éreztem nem egyszer, ahogy kicsordul belőle a szeretet. Hodászon ismerkedtünk meg, hozzá utaztunk, riportra. Rég volt, még a hetvenes évek közepén, olyan időkben, amikor még javában figyelték, szaglászták a sorból kilógókat. Hosszú volt az út Pestről Hodászig, de erősen vonzott a hír, miszerint ebben az Isten háta mögötti kis faluban olyasmi történik, ami valóságos csoda: egy cigányasszony óvodát teremt a semmiből. Akkoriban már olvasni lehetett olyan kezdeményezésről, hogy egy falu lakói összeadták a pénzt, és nekiláttak óvodát építeni tanácselnökeik hallgatólagos egyetértésével – de az ilyen kezdeményezéseket ilyenkor általában kisebb-nagyobb botrányok követték. Amikor már állt az új épület, a tanácselnökök tényként tálalták a megyei tanácsok elnökeinek, hogy óvodát már nem kell építeniük az ő falujukban, mert a falu megtette a magáét, áll az óvoda, csak be kell rendezni és a fenntartást a költségvetésből kell finanszírozni…

Se víz, se villany

A kocsma előtt néhány söröző cigányember iszogatott, ők igazítottak el Linához, jobban mondva Rézműves Mihályék házához. Misi, Lina férje, Pestre járt a fekete vonattal lakótelepeket építeni. Megszerzett tudásának, meg az évek alatt összegyűlt forintoknak köszönhetően a maga erejéből saját otthonukat is kibővítette. Linát nem találtuk otthon, de akadt egy szomszéd, aki elvezetett egy kis épülethez, ahol rátaláltunk. Ebből a rozoga házikóból lett ott egy óvoda.

Már nem is emlékszem, hogy milyen alkalmatosságon üldögélve hallgattuk Linát. Elmondta, ez a rozoga, üresen álló épület a helyi téesz tulajdona, de nemigen használták, és neki sikerült megállapodnia a tanácselnökkel, hogy ha a közösség vállalja a felújítást, berendezést, akkor átadja az épületet, hogy a cigánygyerekeknek legyen egy kis óvodája. Elsőként a villanyt kellett bevezetni, majd a vizet. Kivitelező már lett volna ingyen is, de a csöveket még meg kellett venni, és oda is kellett szállítani.

Így történt, hogy második odavezető utam már nem riportút lett (pontosabban másutt lett riport valahol a közelben, csak azért, hogy Hodász is útba essen…) A Lapkiadónk autójával vittük le a szerkesztőség által összejött pénzből megvásárolt csöveket, meg sok-sok zsáknyi gyerekruhát. A rovatunk tagjai voltak az elsők, akik behozták gyerekeik kinőtt ruháit, majd szélesült az adományozók köre, mindenfelől jött a segítség, hogyy tele legyen az autó. Soha nem felejtem el azt a napot, amikor újra bekopogtattunk Lina még csak fél lábon álló kis „szentélyébe”. Az emberek segítettek becipelni a csöveket, az asszonyok meg szétteregették a csomagokat, kézről kézre adták a ruhadarabokat – öröm és szeretet lebegett a levegőben.
Lina lett az óvoda mindenese nyolc éven át. Eleinte nem volt még koszt, kosárban, biciklivel cipelt almát a gyerekeknek, meg törülközőket is a kézmosáshoz. Lina fiatal volt, tele lelkesedéssel, reménnyel és örömmel mesélt magáról és az életéről. Mint szinte minden hodászi már felnőtt cigány, ő is egy telepi veremházban született és őt is az utca nevelte. Elmesélte, hogy Miskával miként sikerült összekapaszkodniuk, aztán jött a három gyerek egymás után, és Lina segédhivatali munkát kapott a tanácsházán. Szorgalmasan járt a görög katolikus templomba is, nem csak a vasárnapi misére, mert a kórusban ő is énekelt.

Sója Miklós esperes megtanult cigányul

És itt jön képbe Sója Miklós esperes plébános, aki akkor már csaknem harminc éve szolgált Hodászon. Az ő hűséges követője és tanítványa lett Lina. Sója atya az elsők között volt az országban, aki cigány pasztorációba kezdett falujában. 1941 és 1981 között szolgált Hodászon. Működése során nemcsak kápolnát építettek a cigánytelepen, hanem írni-olvasni is megtanította a fiatalokat. Munkájának hatása máig érezhető Hodászon, a cigány közösségben. Azt a területet, ahol a cigányok laktak, Kolerásnak nevezték, mert ott volt a falu dögkútja. 1000-1500 cigány élt ott.

„Nem tudott róla Dudás püspök, aki oda szánt, hogy ottan cigányok is vannak.
Én se tudtam – olvastam később az atya emlékezésében, – de egyszer elvetődtem a cigánytelepre, megérkezésem után nemsokára. Majdnem gyökeret vert a lábam a bámulattól, amikor megláttam a rettenetes szennytengerben a földbe ásott kunyhók össze-vissza sokaságát. Ez a sziget nem volt rajta a püspöki térképen… Egy tágasabb falusi portánál is alig elégséges területen tömérdek tákolt, düledező kalyiba, földbe ásott kunyhó éktelenkedett, belül egymás hegyén-hátán emberek, ruha jóformán csak némelyiken. Az egész telepen nem volt egyetlen kút, egyetlen WC sem. A szegénység, éhínség, tisztátalanság, a meztelenség, a bűn látszott rajtuk.”

Ez még az 1940-es évek legelején történt, de mi még ottlétünkkor is láttunk kalyibákat… Miklós atya úgy kezdte szolgálatát, hogy megtanult cigányul. Lefordította cerhari cigány nyelvre Aranyszájú Szent János liturgiáját, hogy a mise szövegét a cigányok saját nyelvükön érthessék, de papi munkája mellett szociális munkát is felvállalt. A közösség esténként más-más háznál, putrinál gyűlt össze, ahol imádkoztak, énekeltek, meghallgatták a tanítást és dicsérték Istent. De a prédikációk helyszínéül szolgáló árokpartot már az ötvenes években saját kápolna váltotta fel, melyet a romák vályogból építettek a saját kezükkel. A Vatikánból – VI. Pál pápa személyes ajándékaként – ezer dollárt kapott a közösség templomi kellékekre, melynek falán az ikonok mellett az abc betűi ott voltak, jelezve a tanulás fontosságát.

“Legfontosabb feladat volt a nevelés – idézzük az atya szavait. – A személyi higiénia, hogy mossanak kezet, de nem árt, ha lábat is mosnak. A tisztálkodáshoz a vécé is hozzátartozik.” A falu görög katolikus plébánosa a rászorulóknak ruhákat, cipőket adott. „Lábjegyzet füzetnek” hívta azt a listát, ahol nyilvántartotta a fiatalok lábméreteit, és így tudta kiutalni az adományokból származó cipőket. Sója Miklós tevékenységét a hatóságok gyanakodva figyelték. Amikor az ötvenes évek elején ki akarta hallgatni őt az ÁVH, a kihallgatása előtti estén búcsúmisét tartott a cigányoknak, és elmondta, hogy mire számít másnap. Reggel a cigányok felvonultak a tanácsháza elé, és kiálltak papjuk mellett. 1956 után a politikai vezetés úgy gondolta, hogy Miklós atya elvonja a cigány fiatalokat a KISZ-től, Sója Miklós válaszul létrehozta a templomi KISZ szervezetet. Az ő nevét Hodászon ma már óvoda, iskola és utca is viseli.

Tíz éves koráig nem tudott magyarul
Linához sokszor visszatértem, mindenről szeretett mesélni. A papjukról azt is elmondta, hogy az atya megtérítette a cigányokat, akik hívők lettek. Majd mindenki jár a vasárnapi misére. Az asszonyokkal nem volt baj, de a férfiakkal… De velük a papjuk nagyon szigorú volt: csak azokat engedte be a vasárnapi szentmisére, akik tisztán, borotválva, fehér ingben érkeztek. És még a vasárnapi kocsmai sörözésről is leszoktatta őket.

Valahogy így kezdődött Linával a mi szeretet-kapcsolatunk.
Később az életéről is gyakran mesélt. Mindig arról, ami eszébe jutott. Tíz éves koráig nem tudott magyarul. „Az utcán tanultam meg magyarul” – mondta, és ezt meg is írta sok évvel később a már kis Madzagnak keresztelt óvoda egyik szobájában rendezett kiállítás falára, ahol az óvoda keletkezéstörténetét lehet látni képekben, tárgyakban, személyes, írott emlékezésekben. „Az első szó, amit megtanultam, az édesanya. Csodáltam a szót, szép volt a zengése. Nekünk cigányul csak mámá”. Nem csoda, hogy ha az ország észak-keleti megyéibe vitt az utam „véletlenül”, soha nem mulasztottam el egy kis kitérőt Linához. Misi, Lina élete párja és gyermekeik apja, akivel boldog szövetség volt a házasságuk. Ő mindig egy zsáknyi saját kertjükben termett finom almával megpakolva engedett csak haza…

Egy alkalommal, mikor váratlanul mentem, Linát nem találtam az óvodában. Otthon volt, rendkívül feszült állapotban. Kiderült, hogy másnapra valami fontos küldöttséget vártak a faluba, ahol a magas vendégek a templomba is betérnek, ahol a görög katolikus cigánykórus fog énekelni. Linát szép hangja a kórus szólóénekesévé tette, de most ott reszketett félelmében. Nem tudta eldönteni: elmenjen vagy maradjon itthon? „Ha ezek a nagyok megtudják, hogy én énekelek fent a kórusban, talán még az állásomat is elveszik…” – mondta sírva. Akkor még olyan időket éltünk, amikor még megbélyegezték és megbüntették azokat az állami alkalmazottakat, akik misére járnak, kórusban énekelnek, vagy az oltár előtt mondják ki a boldogító igent…

Az is megtörtént, hogy egy ízben Erdélyből hazafelé is Hodász felé kerültem. Halottak napja volt, korán sötétedett, késő volt, és még előttem állt egy hosszú út hazáig. De miután Linától már sokszor hallottam arról, hogy náluk milyen szép a halottakra való emlékezés: világításkor a családok kivonulnak a temetőbe, gyertyát gyújtanak és énekelnek, sokszor órákon át. Nehezen találtam oda, de már messziről hallottam az éneket. A sírok tele voltak színes művirággal, kertben nyílt krizantémmal, a sötétet megvilágították a gyertyák, az ég tele csillagokkal, akárcsak minden más temetőben ilyentájt. De az a sok színes ruhás cigányasszony a gyerekeivel és az embereivel, akik ott álltak a sír előtt, közben beszélgettek, ettek is, ittak is elhunyt rokonaik közelében, és persze mindeközben megállás nélkül csak énekeltek, énekeltek, olyan halkan és szépen, hogy úgy álltam ott, mintha soha nem akarnék hazamenni…

Diploma – érettségi, azaz előképzettség nélkül és levelezőn

Aztán nagy sokára megint jött egy telefon, amikor Lina volt a vonalban. „Itt vagyok Pesten – mondta. Kért, hogy menjek oda hozzá. Már nem emlékszem, hova kellett mennem, de az biztos, hogy a főiskolai felvételi vizsgájára érkezett és kért engem drukkolónak. Linának nem volt érettségije, de izgatottan és büszkén mesélte, hogy a miniszter kivételes engedélyt adott számára, hogy felvételizhessen a felsőfokú óvónőképzőbe. Akkor tudtam meg, hogy a nyolc osztályt csak úgy tudta befejezni – már háromgyerekes anyaként -, hogy esti iskolába járt, és ilyenkor szeretett anyósa vigyázott a gyerekekre. Akkor, 1977-ben, Lina nekiveselkedett a tanulásnak. Néha telefonon beszéltünk egymással. Éjt nappallá téve tanult, még gyógyszert is adott neki a patikus, hogy ébren tudjon maradni éjszaka. Emlékszem arra is, hogy mennyire cidrizett a logika vizsgája előtt, de sikerült.

Lina végigcsinálta az iskolát, és ő lett az első cigány óvónő az országban. 1972-ben beadott diplomamunkájának egy részlete fenn van az interneten és én már csak évekkel később tudtam meg, hogy Linára felfigyeltek, és Lina erőfeszítéseit kitüntetésekkel is elismerték. A Munka Érdemrendjének ezüst fokozatát kapta meg elsőként, majd a rendszerváltás után a Kisebbségekért Díjat is.
Sója atya követői folytatták elődjük megkezdett munkáját. A segítők támogatásának köszönhetően már felépült a cigány templom is Hodászon, ahol cigány nyelven misézik a pap. És van már cigány iskola, öregek otthona, tanoda, családok átmeneti otthona, szociális konyha és még sok minden más…

Az alma nem esett messze a fájától…
Lina lánya, Melinda, néprajzot tanult az egyetemen, majd elvégezte a Doktori Iskolát, és mondhatom, hogy édesanyja nyomdokába lépett. Sokat tett vidéken élő romák integrációjáért, a roma kulturális és folklór megőrzéséért és a hodászi tájház létrehozásáért, és ezért néhány évvel ezelőtt a Magyar Arany Érdemkereszt kitüntetést is megkapta. Édesanyjának emlékét – aki soha nem vett ki szabadságot, csak nevelte a saját és mások gyermekeit, és akit néhány évvel ezelőtt egy szívroham vitt el -, sokunkkal együtt az egész falu szeretettel őrzi.

R. V.

Megosztás