Ezekben a napokban mindannyian szeretteinkre gondolunk. Talán egy kicsivel többet , mint máskor habár az emlékezés nem naphoz kötött. Aki valaha is hozzánk tartozott és akit szerettünk örökre velünk marad. Minden nap velünk van, ha gondolunk rá, ha megérintjük itt maradt tárgyait, vagy belelapozunk abba a könyvbe, amit oly nagyon szeretett. A temető és ott a síremlék csak egy hely ahol leróhatjuk kegyeletünket, ahonnan eltakaríthatjuk a lehulló leveleket, ahová virágot ültethetünk, és ahol gyertyát gyújthatunk. Ahol elsuttoghatunk egy imát, mely szívünkből szól fel a magasba a Mennyek Országába, az örök üdvösséget remélve szeretteinknek ott fenn, és nekünk, idelent akik még itt vagyunk.
Reményik Sándor: Viszontlátásra
Viszontlátásra, – mondom, és megyek.
Robognak vonatok és életek –
Bennem, legbelül valami remeg.
Mert nem tudom,
Sohasem tudhatom:
Szoríthatom-e még
Azt a kezet, amit elengedek.
Viszontlátásra: mondom mégis, mégis.
Viszontlátásra – holnap.
Vagy ha nem holnap, – hát holnapután.
Vagy ha nem akkor – hát majd azután.
És ha aztán sem – talán egy év múlva.
S ha még akkor sem – hát ezer év múlva.
Viszontlátásra a földnek porában,
Viszontlátásra az égi sugárban.
Viszontlátásra a hold udvarán,
Vagy a Tejút valamely csillagán –
„Vidám viszontlátásra” mégis, mégis!
1930 február 28
(Major Edit)
