Hagytak nekik egy kis időt, hogy batyuba köthessenek némi ágyneműt, pokrócot, ruhát, kosárba rakjanak néhány napra való élelmet, akinek kisbabája volt, pelenkát. Talán a Bibliát és a szentképeket is magukhoz vették, de csak annyit vihettek, amit elbírt a két kezük. Minden ingó és ingatlan vagyonkájukat hátrahagyva beterelték őket a marhavagonokba. Nem vehettek búcsút senkitől. Nem tudták, hova viszik őket, mi lesz a sorsuk. Akárcsak a korábban elhurcolt zsidó embertársaik, ők is átélték a félelem, a rettegés, a kiszolgáltatottság és a megalázottság szégyenét. Attól rettegtek, hogy Szibériába viszi őket a vonat, de amikor néhány nap után kinéztek a deszkák résein, nem csak a lebombázott falvak romjait látták, hanem itt-ott már német szavakat is lehetett olvasni. Valóban Németország volt a kegyetlen utazás végcélja. De a megalázó fogadtatás és az élet első bizonytalan lépései az idegen őshazában épp oly reménytelennek látszott számukra, mintha a rettegett Szibériába ért volna velük a vonat. És hogy fájt az elszakadás a hazától, az otthonuktól, megszokott tárgyaiktól, a rokonoktól, a barátoktól, az állataiktól…
A kegyetlen módon végrehajtott kitelepítéseknek ez csak az első napja volt, az áldozatok összeterelése még sokáig folytatódott – nemcsak Budaörsön. Durván végig söpörte ez a gyalázat az egész országot, mindenütt kisöpörték még azokat is, akiknek csak az volt a bűne, hogy sváb vezetékneve volt. Azoknak, akik ezt az egészet kitalálták, titokban megszervezték és végrehajtották, semmit nem számított, hogy az elzavart és mindenükből kifosztott embereknek az ősei már 225 esztendő óta itt éltek békességben, testvériségben Magyarországon a magyarokkal…
Budaörs csak egy kis sváb falucska volt és nem a gazdagságáról volt ismert az országban. Itt termett az ország legfinomabb őszibarackja, amit a pesti piacon el lehetett adni, az itt termesztett szőlőből préselt, érlelt bor is kelendő volt, leginkább ebből éltek itt az emberek. A falu lakói dolgos, istenfélő emberek voltak, jámbor emberek voltak az őseik és ők is azok maradtak. Hittek Isten oltalmában, őrizték nyelvüket, hagyományaikat, többnyire egymás között házasodtak, szaporodtak és gyarapodtak az évszázadok során. Nem igazán törődtek a világ dolgával és német-magyarnak tartották magukat.De amikor jött a világégés, néhányuk az egyre nyomuló propaganda hatására rossz oldalra állt, mások kényszer hatására vették magukra a német egyenruhát. Közülük nagyon sokan életüket vesztették a háborúban, a megmaradtakat pedig a kegyetlen megtorlás roppantotta meg.
A kollektív bűnösség elve alapján, mindenféle törvényesség nélkül történt a sváb családok kitoloncolása az országból.. A világ mindig és mindenütt kegyetlen volt a legyőzöttekkel. De ahogy teltek az évek, a falu egy különös gyűjtőhely lett: egy igazi patchwork településsé vált Budaörs. Valamikor az amerikai telepesek voltak kénytelenek elnyűtt ruhákból, ágynemükből, függönyökből új ruhákat varázsolni. Kis kockákra vágták a legkülönbözőbb anyagokat, és nem nézve se színt, se az anyag vastagságát, összeöltötték úgy, hogy új kötényt, takarót tudjanak szabni belőle. Budaörs is valahogy ilyenformán kezdett megtelni, színesedni, formálódni, összekapaszkodni az eltelt évek során. Már az első pillanatban az ország minden részéből özönlöttek ide a kibombázottak, a téeszek elől menekülők, az otthontalanok, a gyárakban munkát találó vidékiek. Az elhagyott sváb házakat is kiosztották. Talán nem túlzás, ha azt mondom: nagyon hamar „divatba jött” Budaörs, főként a vidéki lakosok számára lett menedék. Budapestre nem költözhettek, de a város fekvésének szépsége és a fővároshoz való közelsége nagy vonzerő volt számukra…
Hetvennégy év telt el azóta, amióta elindult az a bosszúból kiforrt, egész országra kiterjedő bosszúhadjárat, a kitelepítés. Rég volt, eltelt azóta egy emberöltőnyi idő. Ám az emlékezet, ha élesztgetik, nem alszik el. Sokáig, mint annyi minden, ez a történet is a magyar történelem megnémított része volt. De az itt maradt sváb családok őrizték a lángot. Harminc-negyven éve még sok idős asszony viseletben járt az utcán és vasárnaponként minden család ott énekelt a templomban. Miközben várossá nőtte ki magát a falu, nekünk, beköltözötteknek is észre kellett vennünk őket. Nekik tartásuk volt. Kezdtünk figyelni rájuk, kezdtünk tanulni tőlük. Ezek a családok ma is mozgatói a néhány éve felújított kőhegyi Passió-játékoknak. A városvezetés sem bontja le a hegyoldalak épen maradt présházait, hanem féltve óvja a többszáz éves sváb házakat, még pénzt is ajánl a felújításukhoz. Ma már számos lakóházzá alakított, élhető, kibővített, modernizált, de kívülről az ódonságát őrző épületben gyönyörködhetünk. Sok házon még megőrizték a többszáz éves kapukat. Megcsodáljuk minden évben az Úrnapi virágszőnyeget a templomkertben, és mindig örömmel hallgatjuk német nyelven éneklő kórusaink énekét. Már nehéz bejutni a német tannyelvű iskolába. Kimondhatjuk: összeszoktunk. És megtanultuk szeretni, tisztelni egymást. Már van testvérvárosi kapcsolat az áldozatokkal, sokan már évtizedek óta hazajárnak, jönnek velük gyerekeik, unokáik is. És van megbocsájtás. Csak felejtés nincs…
Az idei budaörsi emléknap vasárnapra esett, és a Nepomuki Szent Jánosnak szentelt csodaszép – nemrég kívülről is megújult – Plébániatemplomban (ahogy az már évtizedek óta megszokott), az emlékezésnek szentelték a német nyelven tartott nagymisét.
A templom tele volt, a kórus német egyházi dalokat énekelt, és Szász Csaba atya, Krisztus Légiójának papja is németül celebrálta a misét. A város lakóin kívül a misén ott volt mindenki, aki számít, sok civil és egyéb szervezet képviselője. Természetesen ott foglalt helyet Boros György, a budaörsi Német Önkormányzat elnöke és a város polgármestere, Wittinghoff Tamás is. Az atya prédikációját követően később ők mondtak a mikrofon előtt beszédet a megemlékezés emléknapján.
Elsőként Boros Györgyé volt a szó, aki egyebek közt azt hangsúlyozta, hogy: „Budaörs akkor egy hagyományaitól megfosztott település képét mutatta, hiszen néhány hónap alatt összeomlott mindaz, ami hosszú évszázadok szorgalmas munkájával felépült. A szenvedés mindenkinek kijárt, azoknak is, akiket feláldoztak a bosszú oltárán, és fokozatosan összetereltek és elszállítottak a marhavagonokban, és azoknak is, akiknek gyermekei, szülei vagy rokonai itthon maradhattak, de reszketve, lehajtott fejjel, épp úgy másodrendű állampolgárként éltek sokáig, mint ahogy éltek a Németországba transzportált rokonaik.” Nagyon szép és nagyon fontos volt az, hogy felemlegetett egy régi mondást: „Aki ítél, az tévedhet, de aki megbocsájt, az soha nem téved. Azt hiszem – folytatta -, hogy a budaörsi németség magáévá tette ezt a gondolatot. Bár a kitelepítést végrehajtóknak megbocsátottak, azt soha nem tudják elfelejteni, hogy mi történt velük hét évtizeddel ezelőtt. A múlt hibáin változtatni nem lehet, de azokból tanulva megakadályozhatjuk, hogy a jövőben gyermekeink, unokáink már ne éljenek át hasonló sorscsapásokat.” Maradandó emlék marad a templom padjaiban ülő hívek és minden ott lévő ember számára, amikor az elnök úr előbb egy nagyon kedves verssel, majd néhány szíves szóval gratulált a budaörsi svábok doyenjének, Hesz Ferenc úrnak, aki épp ezen a napon ünnepelte kilencvenedik születésnapját.
Ezután Wittinghoff Tamás polgármester állt a mikrofon elé. „A hazai németség az államalapítás óta fontos szerepet töltött be a magyar társadalom életében – kezdte beszédét a polgármester úr. – Példaadó volt szorgalmuk, tudásuk, példaadók voltak a kultúrában, a művészetek terén és az építészetben is komoly szerepet játszottak – és évszázadokon át kölcsönös megbecsülésben éltek a befogadó nemzettel. Nem volt ez máshogy Budaörsön, a főváros tövében sem. A békétlenség a háború kitörése után keletkezett. Hitler számított a svábok hűségére és elvárta a támogatásukat a háború idején. Részben önként, majd erőszakos toborzás folytán egyre több sváb lett a hadseregben.” Beszédének végén hangsúlyozta, hogy a budaörsieknek kiemelt felelőssége az emlékezés, majd hozzátette: „Nincs kollektív bűnösség, nem lehet előítéletek, sztereotípiák alapján egy embert megítélni. Csak egyéni felelősség létezik, minden ember csak a saját életéért tartozik elszámolással.”
A templomból egyenesen az egykori Tanácsháza, ma a római katolikus óvoda épületén látható emléktáblához özönlöttek az emberek, ahol a város celebritásai, és még sokan mások elhelyezték a megemlékezés koszorúit. És arról se feledkezzünk el, hogy a Vasútállomásnál lévő emléktáblánál is koszorúkat helyeztek el a régi áldozatokra emlékezve.
R. V.
