(Beszélgetés Galgóczy Árpáddal 2018. október 2-án, részletek)
– Az életéből, a Gulág lágereiben töltött éveiből melyek voltak a leginkább regénybe illő momentumok?
– Nagyon sok volt. Már a kálváriám elején csodával határos módon maradtam életben. A második világháború utáni években fegyveres harcot szerveztünk a szovjet hadsereg ellen. Szovjet katonákat fegyvereztünk le, lőszervagonokat raboltunk ki, emlékműveket robbantgattunk – ezekre a dolgokra büszke is vagyok. Amikor – hosszabb megfigyelés után – 1947-ben letartóztattak és elhurcoltak a Szovjetunióba, nem sok jóra számíthattunk. Ám óriási szerencsénkre a kihallgatás nagyjából három hónapja alatt ott eltörölték a halálbüntetést. A következő év január 8-án érkeztünk meg első lágerünkbe, ott tudtuk meg, hogy az év elejétől visszaállították. Mivel már el voltunk ítélve, az intézkedés nem érintett bennünket, mégis hátborzongató volt ezt megtudni.
– A szerencsére a későbbiekben is szüksége volt, hiszen a Gulág táboraiban a náci haláltáborokhoz hasonló körülmények várták az embereket, és sokan a munkaszolgálatban vesztették életüket.
– Ez így van. Nekem is nagyon kemény volt az első év, gyáralapokat ástunk, lefagyott a lábujjam is, és 44 kilóra fogytam, ráadásul köztörvényesekkel voltam összezárva. Később elrendelték, hogy a politikai foglyokat el kell választani a fegyencektől, ezért Karagandába vittek, ahol egy húszezer fős lágerbe kerültem.
– A lágerből történő szabadulása után hamarosan már tűzoltóparancsnokként dolgozott Kazahsztánban, egészen 1960-ig. Mi az oka annak, hogy nem rögtön Magyarországra vezetett az útja?
– Sztálin halála után Hruscsov lett a szovjet vezető, és nagyon gyorsan bekövetkezett az enyhülés. Elkezdték felhizlalni, felöltöztetni a rabokat, akiket két szakaszban, 1953 őszén és 1955 második felében terveztek hazaszállítani. Engem azonban 1954-ben, mint kiskorú bűnelkövetőt, egyszerűen kitettek a lágerből hetedmagammal. Mindössze egyhavi ellátmányt kaptunk rubelben, és megadták a moszkvai magyar nagykövetség címét. Még mindig az irataimra vártam, miközben találkoztam a volt lágerparancsnokommal, aki elvitt a tűzoltósághoz. Több barátom figyelmeztetett, hogy Rákosiéknak nem kellek majd lágerből szabadult emberként, sőt veszélybe is kerülhetek, próbáljak munkát szerezni valahol.
– Ezek szerint akkoriban enyhébb volt a diktatúra a Szovjetunióban, mint Rákosi alatt Magyarországon?
– Igen, mivel Hruscsov hatalomra kerülésével az ottani emberek azt érzékelték, hogy megszűntek a sztálini gazemberségek, emellett a Szovjetunió peremkerületén elhelyezkedő Karagandában sokan a szocializmusba születtek bele, és nem tudták, hogy másmilyen is lehet a világuk. Mint amnesztiával szabadult rabot nagyon nagy tisztelettel, szeretettel fogadtak a tűzoltócsapatban. Hat évig voltam parancsnok, amikor eljöttem, sírtak az embereim.
– Végül hazatért. Beigazolódtak a félelmei?
– Sajnos igen, bár már nem a Rákosi-, hanem a Kádár-rezsim áldozata lettem. Mire 1960-ban hazajöttem, mindenéből kisemmizték a családomat, elvették a házunkat és a földünket. Később rendeződött az életem, húsz éven át szinkrontolmácsként dolgoztam.
– A Szovjetunió felbomlása után két orosz vezető, Borisz Jelcin és Vlagyimir Putyin is kitüntette, bocsánatkérésképpen a gulágon töltött éveiért.
– Valóban így van, és mindkét díjat nagy becsben tartom. Még az elmúlt évezredben, 1998-ban Jelcin a legnagyobb orosz állami elismeréssel, a Barátság-renddel tüntetett ki, amelyet egyébként itthon másnak még nem ítéltek oda. Putyin már elnökként, 2000-ben adományozta nekem a Moszkva 850 elnevezésű emlékérmet, amelyet csak kis számban bocsátottak ki az orosz főváros alapításának évfordulójára. Ez utóbbi díjat összesen húsz külföldi kapta meg rajtam kívül.
– Az ellenzéki sajtó a Putyin neve által fémjelzett vezetést a szovjet rendszerrel azonosként próbálja beállítani, ám ennek már a fentiek is ellentmondanak. Egyetért ezzel?
– Teljes mértékben. A szovjet rendszer legfőbb jellemzője az volt, hogy hazugságra épült. Nemzedékek nőttek fel például az Aurora-sztorin, hogy a hajóról leadott ágyúlövés adott jelt a dicsőséges forradalom kitörésére. Ezzel szemben egy lövés sem dördült el az Aurorán, és a Téli Palotában sem volt már senki, tehát nem volt kitől elfoglalni. Ugyanakkor a mai Oroszország még nem is lehetne nyugati típusú demokrácia, hiszen hetven évig éltek rendkívül szigorú önkényuralom alatt az ottaniak. Nem lehet hirtelen a lovak közé dobni a gyeplőt, és hagyni, hogy az emberek mindenben azt csinálják, ami nekik tetszik. Putyin okos, mert belátva az előbbieket, igyekszik népét kordában tartani, ami elég nehéz feladat.
– Az ön által elmondottakat támasztja alá az is, hogy Szolzsenyicin is elismerte Putyin politikáját, aki a gulág leghíresebb íróját is kitüntette. Nemzetközi kitekintésben egyébként mit gondol Oroszország geopolitikai szerepéről és Magyarországhoz való viszonyáról?
– A saját érdekeikért kiálló, erős nemzetállamok fontosak a mai világrendszerben, és hazánknak Oroszország stratégiai jelentőségű, elsősorban gazdasági szempontból. Ezért fontos, hogy kiegyensúlyozott viszonyt tartsunk fel ezzel a nagyhatalommal is.
… számos történetem van a lágerből is a magyar virtus szemléltetésére.
– Említene néhány példát?
– Jómagam például még az érettségi letétele előtt kerültem a szovjet lágerbe, mégis mindenféle előképzettség nélkül olyan szintre tudtam fejleszteni a rajzkészségemet, hogy másfél év alatt valósághű portrékat készítettem a tábor vezetőiről és befolyásos fogolytársaimról. Ennek köszönhettem, hogy nem kellett közmunkára mennem, és továbbképezhettem magam.
– Széles körben ismertek Puskin- és Lermontov-fordításai is, valamint az, hogy a Gulág lágereiben tanulta meg az orosz nyelvet.
– Valóban, a láger előtt sem az orosz irodalmat, sem a nyelvet nem ismertem. Ám számos magyar fogolytársamat is említhetem, akik találékonyságuk révén boldogulni tudtak, sőt hírnévre tettek szert a táborban. A húszezres láger 150 magyar lakójából mindössze húsznak nem volt olyan szakmája, amit ott hasznosítani tudott volna. Például Ternai István honvéd főhadnagy rabtársam, aki korábban soha nem járt pékség közelében, miután megkapta a lehetőséget, hogy ott dolgozzon, egy hónap alatt a tábor legjobb pékjévé nőtte ki magát, és brigádvezető lett. Fél évvel később a lágerparancsnok a saját kocsijában vitte be Pistát a városba, hogy mutassa meg a pékeknek, hogyan kell jó kiflit és zsemlét készíteni. Ezenkívül magyar volt a tábor legtekintélyesebb orvosa, a legjobb autószerelője, zenésze, és még sorolhatnám.
– A szolidaritás is megvolt a magyarok között?
– Persze, végig segítettük egymást. Például az említett Ternai Pista a pékségben nem arra használta fel a többletkenyeret, amihez hozzájuthatott, hogy eladja és hasznot húzzon belőle, hanem kiosztotta azoknak a magyaroknak, akiknek nem volt jövedelmező szakmájuk. A kenyér nagyon nagy kincs volt, ám amikor Tóth Lali barátom kórházba került sárgasággal, amit a rossz minőségű ételektől kapott, a mellette fekvő két tucat magyar nem habozott lemondani egy-egy napi kenyéradagjáról, hogy megmentse. Ketten mindennap aszalt gyümölcsre vagy cukorra cserélték a kenyerüket csomagot kapó szovjet állampolgárokkal, Lali pedig egy hónap alatt meggyógyult a diétától, pedig az orvosok már lemondtak róla. A más nemzetbeliek döbbenettel nézték, hogyan létezik ilyen összetartás. Nem értették, miként mondhat le valaki a napi kenyérfejadagjáról más javára.
…
A jövőben film is készülhet Galgóczy Árpád gulágon töltött éveiről.
(Forrás: magyaridok.hu, címfotó: Havran Zoltán)
