Gizita, ahogy a barátai, ismerősei nevezik, karácsony táján meglepte csoportunk valamennyi tagját elbűvölő grafikáival, amelyeken tündérek, manók láthatók. Sajátos alkotásait ezer közül is felismerném.
Szeretném most bemutatni olvasóinknak abból az alkalomból, hogy a gazdag történelmi múlttal rendelkező, szeretett szülővárosában – Sárospatakon – kiállítást rendeznek munkáiból.
Nini-mesék kiállítására készült, mikor elkezdtük ezt a beszélgetést, még jó is, hogy a megnyitás után folytatjuk.
„-Izgultam, szülővárosomba, Sárospatakra válogattam a képeket. Hála Istennek otthon minden jól sikerült, nagy találkozások, szerető ölelések…nagyon szép és jó volt.
Gyerekeknek és felnőtteknek címzett különböző, vegyes technikával készített képeket vittünk, és a Nini-mesék zenés gyerekműsorát.
Az illusztrációkat egy-egy vershez, meséhez -amit a nagy családi mesefolyam szerkesztőségétől kapok -, igyekszem mindig úgy megrajzolni, hogy részletes, vicces, eseménydús legyen.
Akkor vagyok a legboldogabb, ha látom, hogy kicsit elidőznek, megbeszélik, mi is történik a képeken.
Hála Istennek a szülők, pedagógusok kedves visszajelzései mindig inspirálóan hatnak a csapatra. Mikor látom, hallom, hogy, összeülnek, ötletelnek, zenélnek a gyerekeim, no, akkor tudom, én is hegyezhetem a ceruzámat, vehetem elő a rajztáblámat.
Munkájukat, tanulmányaikat félretéve, örömmel állnak színpadra és gyönyörködve szórakoztatják az elbűvölt, csillogó szemű gyerekeket, fantasztikus érzés, hogy nagymamaként ennek részese lehetek.
Hogyan is kezdődött?
Néhány éve nyugdíjasként új munkát kaptam – a Nini-mesék firkásza lettem.
A Covid fogságának idején Nina unokám egyszer csak ezzel állt elém :
– Gizita, kérem a rajzaidat!
– Melyiket?
– Mindet!
– A sok száz firkát ?
– Igen, igen! –
– Mit keresel?
– Mesét fogunk csinálni!
– Ki?
– Mi! Mindenki! Az egész család.
És tessék, itt van. A mesék, versek, dalok, a gyerekeim, unokáim Nini-zenekara, akikkel azóta is írjuk, rajzoljuk a mesefolyamot.
Sokszor mondtam: azt gondolom, hogy nekem a Jóisten egy ceruzát ajándékozott, úgy engedett utamra – csak azt nem tudom, látta-e előre, hogy mindent össze fogok firkálni vele :)?
A rajzolás mindenre gyógyír, fogódzó, minden űrt kitöltő elfoglaltságot jelent a mai napig számomra. Hálásan gondolok mindenkori rajztanáraimra, akik szerető gondoskodással segítettek, hogy sokszor a tanulás rovására menően is hódolhassak szenvedélyemnek. Valószínűleg látták, hogy sem matematikus, sem fizikus nem leszek.
A kezdetek:
Kis gimnazistaként Sárospatakon dr. Debreczeni Zoltán grafikus művész szakkörének óráit látogattam, évek múlva Pesten Kling György, Kirchmayer Károly vezette rajz-szobrász iskolába jártam.
Rég volt, de számtalanszor nagy hálával gondolok tanáraimra, akik szerető odafigyeléssel nyitogatták szemeinket, keltették fel érdeklődésünket a csodálatos világunkra. Bár akkor nem így hívták, de személyre szabott, tökéletes tehetséggondozásban volt részünk.
Pesten elbűvölt a hatalmas műterem, rajzpadok, de nagyon csábítottak a műterem másik szárnyában lévő szobrászállványokon álló alkotások is. A ceruza örök, de az agyag is hívogatott, sok kisplasztikát, szobrocskát készítettünk.
A szobrászat is elbűvölt, hát még a szomszéd állványnál álló, dolgozó fiú, aki nem csak mintázásban, gipszöntésben segített, hanem élete végéig mellettem maradt – ő lett a férjem, két kislányunk apukája 🙂 .
Fiatal voltam, minden érdekelt. A néprajzzal, népélettel Borbély Jolán és Petrás Anna néprajzkutatók óráit hallgatva ismerkedtem. Ez megint gubanc volt , mert úgy éreztem,hogy a népi kismesterségek közül én is nagyon szeretnék legalább néhányat megtanulni!
Megtettem :). Szövésből a vizsgamunkámat egy negyedik emeleti lakásban, egy 100 éves szövőszéken szőttem meg, – ami egy fél szobát elfoglalt ugyan, de a gyerekek imádtak mászókázni rajta :).
Közel ötven éve már, hogy előbb hobbiból, majd hivatásszerűen terveztem, készítettem textiljátékokat.
Bár semmi eget rengető dolog nem volt munkámban, az mégis hatalmas ajándék volt, hogy kenyeremet mindig azzal kereshettem, amit szenvedélyesen szerettem.
És akinek a munkáját a legőszintébb kritikus, a leghálásabb közönség, a gyermek bírálja, az elmondhatja, hogy mesésen szép feladatot kapott.
Sokat játszottam, sokszor mondhattam gyereknek, felnőttnek, hogy: Ügyes vagy! Nagyon szép, amit csináltál!…közben gyönyörködve néztem, hogy mámoros arccal ismerkednek a hűs agyaggal vagy gyömöszölik a nemezeléshez kitett gyapjúkupacot, és még csak aztán következett az örömteli alkotás.
Az én munkáim nem kiállításra készültek. Természetesen mindig fontos volt a megmérettetés, különösen, ha kedvére válogatva, autodidakta úton képzi magát valaki.
Öröm volt nemzetközi vásár díjazottjának lenni vagy zsűrizett, szabadalmat nyert játékcsoportot megálmodni. Ügyes szervezők többször kiállították a munkáimat, máig őrzöm a „Vendégkönyvet” a gyerekek, felnőttek üzeneteivel… Nagyon régen volt, bevallom, jó belelapozni! Meg is teszem néha…
Köszönöm, hogy érdeklődtél a kiállításom iránt!
A Nini-mesék megálmodói Budaörsön élnek, ezért, ha a kiállítás anyaga hazaérkezik, szeretettel megmutatjuk kicsiknek, nagyoknak, gyermeklelkű érdeklődőknek.:) !”
A Minálunk munkatársai nevében is további sikereket kívánok!
s.k.
