Meglepett, amikor Raffay Ernő beszélni kezdett, és nem az előre beharangozott tárgyra tért. Meglepő volt, de azon a napon valahogy odaillő is, hogy saját életének egy örökké megőrzött történetét mesélje el. Mindössze nyolcéves kisgyerek volt a forradalom idején. Mohácson élt a család. Elmondta, hogy tisztán emlékszik arra, amikor egy éjszaka nagyapja zölden pislákoló szemű világvevő rádióját rengeteg ember vette körül, a beszédhangot olykor elfojtotta a puskaropogás, aztán már csak valami szomorú zene szólt… „Édesanyám egy éjszaka alatt megőszült, apámat nem sokkal később a kórházból vitték el az ávósok…”. Ez történt 1956 november negyedikén, hazánk gyásznapján.
Ez a kis történet adta meg az alaphangot a beszélgetésnek, majd hozzáfogott, hogy lefesse nekünk országunk történetének minket is leginkább érdeklő rövid vázlatát. Mindössze másfél óra állt rendelkezésére. Raffay 1945-től kezdve egészen addig repült velünk vissza az időben, amikor a rendszerváltoztatást követően a szovjet csapatok elhagyták az országot, szabadok lettünk és életünk egy más vágányra állt.
A belügyi tárcához ragaszkodtak a kommunisták
Az első demokratikus választást 1945 decemberében még a Debrecenben működő ideiglenes kormány vezényelte le, ahol a kisgazda párt nyert 57 százalékos többséggel. Rákosi Mátyás 1945 január 30-án érkezett haza a Szovjetunióból, hogy a tanult mintát leképezve elkezdje építeni hazánkban a totális diktatúrát.
Egy évvel később az Ideiglenes Nemzetgyűlés Tildy Zoltán politikust, református lelkészt választotta államfőnek és Nagy Ferenc politikus, országgyűlési képviselő, a Független Kisgazda-, Földműves- és Polgári Párt elnöke kapta a kormányfői posztot. „A belügyi tárcához erősen ragaszkodtak kommunisták – hangsúlyozta Raffay Ernő, és hozzátette – , nem véletlenül. Mert a nem sokkal később a már megerősödött kommunisták megszervezték a belügyi tárcához tartozó Államvédelmi Osztályt (AV0) – amely országos hatáskörű szervezetként tevékeny működésbe kezdett”.
Rákosi előbb kicsit kivárt, és fokozatosan egyre nagyobb befolyásra tett szert a hazai politikai életben. Természetesen ő állt a Magyar Kommunista Párt élére, és nem is olyan sokáig kellett várnia, hogy az egész ország az „éljen Rákosi” hamis ritmusára tapsoljon.
Hazánk védelmére megalakult az ÁVH
1947 augusztusában ismét választásokat írtak ki Magyarországon. Ez volt a hírhedt kékcédulás választás, ahol hamisított kék cédulákkal egy ember akár több helyen is leadhatta a szavazatát. Rákosiék így is alul maradtak. A kommunista párt ekkor felszólította a szocdemeket, hogy űzzék ki a a fasisztákat pártjukból, és ez olyan jól sikerült, hogy ezt követően a „felszalámizott” párt jobb- és baloldali frakciókra szakadt. A szociáldemokrata párt 1948-ban (vezetőik alattomos segítségével) egyesült a kommunista párttal, természetesen Rákosi főtitkárral az élen. Ezt követően a a kommunistáknak a politikai rendőrség segítségével sikerült nemcsak a kisgazdákat, hanem a többi kisebb létszámú demokratikus pártot is felszámolniuk.
Rákosi maga mellé vett egy megszállottan magyargyűlölő kommunistát, aki a kommunista átkeresztelésben a Péter Gábor nevet választotta magának. Nem sokkal később az ÁV0-t átalakították hatósággá (AVH), hogy legyen, aki megvédi hazánkat az imperialisták támadása ellen…
A vidék vesztesei a vas és acél országában
„Az osztályharc-elmélet szovjet mintára vált valósággá hazánkban – folytatta Raffay. – Az ország letiprálásához tett döntő lépés az volt, hogy az AVH közreműködésével likvidálták a nagybirtokosokat, az arisztrokráciát, a nagytőkéseket, ezzel egy időben megindultak a letartóztatások (több, mint egy millió embert zártak börtönbe, vagy internáló táborba). Minden nagy és kis vállalkozás, üzlet, kereskedés államosításra került. Napirenden voltak a kivégzések, a B-listázások, és ami ma is fáj és visszafordíthatatlan: rövid idő alatt a vidék teljes eltiprása.
Minden parasztembert, még a földosztáson kimért földek friss tulajdonosait is szövetkezetekbe kényszerítették, állataikkal, szerszámaikkal együtt. Véresre verték az ellenállókat. Bevezették a termények beszolgáltatását, leseperték a padlásokat, a kuláknak bélyegzett parasztemberektől elvették földjüket, házukat, és olykor minden ingóságukat is, és minden lehetséges módon igyekeztek lehetetlenné tenni önállóságukat és megélhetésüket.
Megkezdődött az egyházi emberek letartóztatása, a szerzetesrendek és az apácazárdák bezárása. Mindeközben hatalmas építkezésekbe bonyolódtak, így a vidék veszteseivel sikerült munkaerővé átnevelniük a falvakból városokba menekült, immár a munkásosztály besorolásba kényszerült parasztságot. Mindeközben a „vas és acél országa” lettünk úgy, hogy nem volt egyetlen működő vasbányája sem Magyarországnak.
Csoda, hogy az emberekben gyűlt a düh…?
„Mindez óriási szerkezeti változást jelentett az ország életében – jegyezte meg Raffay. – Minden eldurvult körülöttünk és elmondani is fájdalmas szörnyűségek történtek. Az 1943-as életszínvonal húsz százalékkal csökkent, az üzletek üresek voltak, miközben tombolt a diktatúra, és minden ember tele lett félelemmel. Csoda, hogy az emberekben gyűlt a düh, az elkeseredés, a harag?” –tette fel a kérdést Raffay.
1953 márciusában meghalt Sztálin, és júniusban a szovjet politikai bizottság Rákosit Moszkvába rendelte (Nagy Imre is vele utazott). Népünk nagy vezére ott túllőtt a célon: kijelentette, hogy „tíz millió fasisztával nem lehet kommunizmust építeni…” Mikojan ekkor (Sztálin már nem élt) súlyos bírálattal illette Rákosit és keményen rámordult, hogy vessen véget a totális diktatúrának, a túlzásoknak, és vezessen be enyhítéseket. (A rossz nyelvek szerint állítólag még az is elhangzott ott, hogy „te ott zsidó királyságot akarsz csinálni magadnak?”)
Mikojan örmény származású kommunista politikus volt, benne volt a legfelsőbb körökben. De ő volt később, 1956-ban az egyetlen a szovjet politikai bizottságban, aki nem értett egyet Hruscsov és az SZKP azon döntésével, hogy fegyveres erőkkel győzzék le a magyar forradalmat. Mikojan önként vált meg a politikától 1956-ban.
Az események itthon felgyorsultak. Az MDP 1956. június 27 és-28-ai kongresszusán felszólalt Nagy Imre, aki bírálta a vezetést. Ő ezután került újra a porondra. (Korábban tevékenyen közreműködött a padláslesöprésekben, majd 1950-ben opportunista magatartása miatt kizárták a politikai bizottságból. Később egyetemen tanított). A köreiben akkortájt már sok másként gondolkodó értelmiségi és politikus mozgolódott.
Gerő feje a Parlament ablakában
„Nagy Imre ekkor miniszterelnökként három hihetetlenül nagy dolgot csinált – mondta Raffay . – Megszüntette a kitelepítést, a beszolgáltatást és megkötötte azt a megállapodást az oroszokkal, hogy tíz év múlva elhagyják az országot.”
(Mint tudjuk, erre a legutóbbira 1990 márciusáig kellett várnunk, amikor Németh Miklós miniszterelnök bejelentette a kivonulást. Így még bőven jutott idő átadni az öröklakásokat az „ideiglenesen” hazánkban tartózkodó katonacsaládoknak…).
A forradalom kitörése idején Gerő Ernő (akit a spanyol polgárháború idején Barcelonában csak „spanyol hóhér”-ként emlegettek) volt az MDP első titkára. 1956. október 23-ára egyetemista fiatalok egy felvonulást szerveztek, amihez óráról órára rengeteg ember csatlakozott, és egy idő után a Parlament irányába fordultak. Az ott letáborozott „forradalmárok” előtt (később ellenforradalmároknak titulálták őket) Gerő Ernő feje jelent meg a Parlament egyik ablakában. De a tömeg nem hagyta szóhoz jutni, ők akkor már csak Nagy Imre nevét skandálták…
A forradalom további felemelő, majd véres eseményekbe fordult történetét ma már gyermekeink is tanulják a iskolai történelem órákon. Mi, a szüleik, a nagyszüleik sem felejtünk. A minden évben lezajló megemlékezések még mindig mélyen megérintik azokat, akik átélték, akik részesei voltak a forradalomnak, és emlékeznek az orosz tankok által szétlőtt házakra, meg a néhány napig tartó menekülésre a pincék mélyére. Ugyanoda kerültek vissza a családok gyermekeikkel, ahonnan nekik és szüleiknek 1945-ben sikerült kimászniuk…
És ezek akarnak visszajönni?
Raffay Ernő olyan elánnal és átéléssel sorolta nekünk a világháború pusztítását követő fájó eseményeket, hogy már nem jutott elég idő, hogy ugyanolyan átéléssel és a részletek kiszínezésével meséljen az 1956-os forradalom eseményeiről. De befejezésül még elmesélt egy személyes történetet, egy beszélgetését két emberrel. Ez 1986-ban, a Honvédelmi Minisztérium egyik szobájában történt.
Két olyan emberrel beszélgetett a forradalom utáni megtorlásokról, akik személyesen részt vettek benne, és akiket ezt követően elfogtak, bíróság elé állítottak és elítéltek. Egyikőjük volt Szabódi esperes, akit klerikális reakciósnak minősítvén, a meggyőződésért kapott öt és fél év börtönbüntetést kapott.
Másikuk volt Fónay Jenő, aki mérnökember volt és szabadságharcos lett, ő volt a parancsnoka a Széna téren harcoló pesti srácoknak. Első és második fokon is halálra ítélték. Tizenhat napon át reszketve várta az ítélet bekövetkeztét. Tizenhat napon át minden hajnalban felrázták, jól megrugdosták, kivitték és a bitó alá állították. Nem akasztották fel, mindig visszatoloncolták a fogdába. A tizenhetedik reggelen nem állították bitó alá, csak kivitték, ahol egy hang felolvasta az Elnöki Tanács elnökének döntését: kegyelmet kapott és a halálos ítéletét életfogytiglani börtönbüntetésre változtatták. „Ekkor összeestem és elveszítettem az eszméletemet…” – mesélte Raffaynak és Szabódinak. Raffay akkor a Hadügyminisztérium politikai államtitkára volt.
„És ezek akarnak visszajönni? – nézett ránk ismét az előadó. Amiről mi most múlt időben beszélünk, az megismétlődhet velünk, hiszen érezzük, hogy nemzetközi viszonylatban is komoly nyomás nehezedik ránk, magyarokra. Ezért is fontos, hogy tisztán lássuk, megismerjük és megkönnyezzük múltunk igaz történeteit, hiszen ez segít könnyebben eligazodni a jelenben és a jövőben is”. Így fejezte be előadását nagy taps kíséretében Raffay Ernő, aki ez alkalommal nem a szívéhez legközelebb álló témájáról, a trianoni igazságtalanságról, hanem annak máig ható, súlyos következményeiről mesélt nekünk.
R. V.
