Filmes pályájának első állomásai a Fejes Endre regénye alapján készült Vigyori és A tanú, amelyet Bacsó Péterrel forgatott. Később Mészáros Márta is felfedezte, és vele álmodta meg a Kilenc hónapot. Ezt követte az Ők ketten, az Örökség, a Napló-sorozat, A magzat, a Kisvilma, az Utolsó jelentés Annáról, legutóbb pedig az Aurora Borealis – Északi fény. Alakításait Teheránban, Valladolidban és Los Angelesben is díjazták.
Mondott már nemet rendezőnek, mert valami olyat kért öntől, ami súrolta a színészi ízlése határát?
Nem kértek tőlem olyat, amire nem vállalkoztam volna. A szüléssel sem volt problémám. Bevállaltam. Hozzáteszem: nem a woodstocki lány voltam, hanem a versmondó. József Attilát és Radnótit szavaltam. Attól persze még van átjárás a világok között. Agnes Varda, a híres francia filmrendezőnő saját maga felvette a saját szülését. Ez szöget ütött a fejembe. Hogy csinálta? Hogyan tartotta a kamerát? Nem láttam a filmet, Mészáros Márta mesélt róla. Tőle hallottam, hogy még alátett valami idegtépő, csikorgó, sikolyokkal színesített zenét is. Mártára ez annyira hatott, hogy elhatározta, ő is csinálni szeretne egy hasonló filmet.
De ki fog szülni neki? Egy béranya? Én terhes voltam akkor és a barátnőm összehozott Mártával, aki azt mondta: „Semmi az egész, ne izgulj, majd sóhajtozol egy kicsit”. Az, hogy kamera előtt fogom megszülni a gyermekemet, az nem hangzott el. Fel sem merült bennem. Aztán lassan derengeni kezdett. Ott feküdtem elfolyt magzatvízzel és alig vártam, hogy vége legyen az egésznek.
Most egy felvidéki parasztasszonyt játszik Iveta Grófová készülő szlovák filmjében, az Emma és a halálfejes lepké-ben. Először látom kendővel a fején.
Nem is volt még rajtam soha. A nagymamám járt otthon mindig kendőben. Ő nevelt sokáig Törökszentmiklóson. Később aztán, Budapest nyolcadik kerületében, az Auróra utcában is hordta a kendőt. Nem látszódott a csupasz haja soha. Ilyen szerepet most játszom először. Városi prolilányból, munkásasszonyból kaptam sokat, én voltam a prototípus. Gyurkovics Tibor szerint a szenvedő munkáslány.
Unta?
Nem voltak ezek rossz szerepek. Fejes Endre filmjében játszottam először, egy vasesztergályos lányt alakítottam. Akkor találkoztam először a kamerával. Madaras Jóska vitt bele. Bejárt a kollégiumba és mindenkinek lyukat beszélt a hasába. Dumált, hogy milyen jó színésznő leszek, ő ajánlott be a rendezőnek, Nemere Lászlónak. Negyvenkét kiló voltam, nem egy eladni való portéka. Jóskával összeillettünk. Mindig mondta, hogy ő tudja, hogyan kell velem bánni. Forgattunk. Hálóing volt rajtam. Lecsúszott a vállamon, állandóan húzogattam. „Ne huzigáld! – ripakodott rám a rendező. – Nem baj, ha kicsúszik a melled!”
Megszólalt egy hang a sarokból. „Adjanak már rá egy másik hálóinget!” Ő volt az író, Fejes Endre. Azonnal szaladtak. Mikor lement a film a tévében, felhívott a koleszban és kávézni invitált. Megkedvelt. Azt mondta, hogy találkozott a csodával. Vízágyban feküdt, betegen, amikor Rába Roland – akivel Mundruczó Kornél társulatában, a Proton Színházban játszom -, a Jó estét nyár, jó estét szerelem című darabját rendezte a Nemzetiben. Felment hozzá a lakására, ahol Fejes meg regélt neki, hogy anno szerelmes volt belém.
Kiabált velem, amikor egy időre abbahagytam a szakmát, hogy miért kell ez nekem, már rég Kossuth-díjas lehetnék. Lecsaptam a telefont, van nekem elég bajom, ne nyaggasson ezzel! Amikor elmondtam neki, hogy nálunk stószokban állnak a könyvek, lemerevedett. Könyvek egy proli családban? Erre gondolt, éreztem.
Kézdi Kovács Zsolttal is forgatott két értékes filmet.
A Visszaesők-et is szerettem, de a Ha megjön József-et még annál is jobban. A Visszaesők-ben eredetileg Gérard Depardieu és Isabelle Huppert játszott volna. Egy cigány család valós történetéről szólt a film. Depardieu megnézett engem a Kilenc hónap-ban és igent mondott a felkérésre, de annyi filmbe volt már előre leszerződve, hogy csak öt év múlva tudott volna Magyarországra jönni. Nélküle pedig nem lehetett volna benyomni egy viskóba Isabelle Huppert-t.
Kész volt a forgatókönyv, a Testvérszerelem, de a film csak nehezen kapott zöld utat. Csak miután Szabó István Mephistó-ja Oscar-díjat nyert, akkor bólintottak rá. Ebben a filmben találkoztam Lacával, Székely B. Miklóssal, aki aztán a férjem lett.
Szerelem volt első látásra? Ezt hozta a Visszaesők Székely B. Miklóssal?
Lassan alakuló viszony volt. Munkakapcsolatból indult. Nem is tudom, miért, én mindig elveszett voltam. Akkoriban különösképpen. Nem keltem fel az ágyból. Gyötört a depresszió. Azt mondta folyton, hogy belefojtom magam egy mosogatótálba. Aztán találtam egy pincét a Szentkirályi utcában, oda jártam le egyedül megnyugodni. Ott éreztem jól magam. Ott kezdtem el egy hosszabb szünet után újra játszani. Ötvenhatban mi is egy pincében húztuk meg magunkat. Tudat alatt annak a paralel helyzetét kerestem. Ez túl nagy volt, de lenyűgöző pince. Esterházy Péter írta az egyik előadásunk után, hogy jó volt, amit látott, de útban hazafelé, a HÉV-en szóltak neki, hogy pókháló van a hajában. Nem szedtük le a pókhálót sehol. Patkányok is futkostak a pincében. Amikor a Macbeth-et játszottuk, előjöttek előadás közben. Esterházy akkoriban sokat tartózkodott Németországban. Az ÉS-ben megírta, hogy azért is jó város Budapest, mert itt játszik Monori Lili és Székely B. Miklós. „Lesz még egy-két előadásuk, aztán majd ezt a helyet is eltemetik” – írta. Pontosan így történt.
Melyik filmjében látja színészetének kvintesszenciáját?
Általában nem tetszem magamnak. De a Ha megjön József közel áll hozzám. Különösen, amikor az álmomat mesélem. És ezt a mostani filmet, az Evolúció-t, a német arte-csatornán, Cannes-ban láttam és nagyjából meg voltam elégedve vele. Holokauszt-túlélő asszony vagyok benne.
És most egy felvidéki magyar parasztasszonyt fog játszani egy készülő szlovák filmben.
Egy anyóst, aki nem antiszemita. Negyvenötben úgy magyar, hogy soviniszta. Erről az időszakról nagyon keveset tudtam. Utánaolvastam. Kutattam. Negyvenötben születtem. Azt sem tudtam, hogy volt szlovák állam és az náci állam volt. A kitelepítés szót onnan ismertem, hogy Kisorosziból a svábokat telepítették ki annak idején. Forrponton van a történelem ebben a filmben. Magyarokat és cseheket ebrudalják ki az országból. Azt sem tudtam, hogy Tiso pap volt és náci. Az interneten mindennek utánanéztem. A színművészetin nem nagyon tanultunk történelmet. Tudományos szocializmust igen.
Bacsó Péter filmjéhez, A tanú-hoz milyen emlékek fűzik?
Egyik napról a másikra dolgoztunk. Előfordult, hogy le kellett állni. Nem tudtuk, mi lesz, hogyan tovább. Bacsó is azt mondta, lehet, hogy holnap még forgatunk, de az is megtörténhet, hogy többet soha. Sokáig címe sem volt a filmnek. Nem ismertették velem a történetet, azt sem tudtam, miben játszom, miről szól az egész. Csak azt láttam át, amit az apámat alakító Kállai Ferenccel csináltunk. A disznóölést. De ez a szerepem ahhoz képest, amit előtte, a Vigyori-ban játszottam, szinte jelentéktelen.
Kállai milyen volt?
Aranyos. A forgatás idején éppen rossz passzban. A Nemzetiben akkoriban nem kapott jó szerepeket, amit rá osztottak, azt meg elrontotta. Ő maga mondta. Szóltam neki, hogy elmennénk megnézni az osztállyommal. „Jaj, csak most ne! – könyörgött. – Majd szólok, hogy mikor.” Sokat panaszkodott. Nem jól mentek a dolgai. Délután jöttek a pártközpontból a forgatásra, és egy alkalommal el akarták vinni a kamerát. Később azt mondták, hogy „Na jó, még egy órát forgathatnak!” A hatvannyolcas csehszlovákiai bevonulás idején nem volt könnyű leforgatni egy ilyen filmet. Mindig ott állt valaki a pártközpontból. Sohase vehettük biztosra, hogy megmarad a kamera. Állandó tépelődés volt.
Torino, Madrid, Milánó, Nápoly. A Proton Színházzal most újra Európát járják.
Ötkor indul a repülőnk, hajnali kettőkor kelek Kisorosziban, mert mielőtt elmennék itthonról, meg kell etetnem az állataimat. Szívbeteg vagyok és félek az utazástól. De hát az én vállamon van ez a darab… A covid idején a harmadik oltás után bedagadt a bal karom és a bal lábam. Nagyon fájt. Mikor kontrollra mentem a kardiológiára, a képernyőn láttam a szívemet. Röpködtek fölöttem a latin kifejezések. Két doktor beszélgetett egymással, egy férfi és egy nő. „Látod, ugye, te is látod?”
Na, gondoltam, akkor ennyi, meg fogok dögleni, „szevasztok!” Akkor megnyomkodta a combom belső falát az idős orvosnő és azt mondta: „Működik ez a kis szív, működik!” Nyomtam a húszezret borítékban, de nem fogadta el. „Átkutatják még a fiókokat is”, mondta, ”és ha találnak valamit, bilincsben viszik el az illetőt”. Közben olyan hosszú a várólista, hogy mire rád kerül a sor, meg is halhatsz. Nincs orvos. Házi praxis sincs. Falvakon át kell vándorolni orvosért. Annyira el van cseszve minden! Csak jachtok vannak. Nagy csinnadrattával emelik a nyugdíjamat 950 forinttal. Kérdezi tőlem a kardiológus: „Tanul maga szövegeket?” Igen, szoktam. „Nagyon fontos az agyizmoknak. Jól hatnak a szívre.” Mikor jöhetek legközelebb kontrollra, doktor úr? – kérdeztem. „Hat hónap múlva.” Hát majd jövök, ha tudok…
Forrás: Új Szó
Közreadta: R. V.
