„A várakozásokkal ellentétben a Brexitnek nem volt érdemi hatása a visszatérésre és inkább Ausztriából jöttek haza többen, mint Angliából – így hangzik a hír.
Az előzetes adatok szerint az előző évben 19 300-an vándoroltak ki az országból és 23 100-an tértek vissza azok közül, akik Magyarországon születtek – közölte Népmozgalom, 2020 című kiadványában a statisztikai hivatal. A kivándorlás első számú célországa már harmadik éve nem Németország, hanem Ausztria. Ez tavaly sem volt másként: 2020-ban 7200-an vándoroltak ki hivatalosan nyugati szomszédunkhoz, Németországba és az Egyesült Királyságba pedig majdnem ezerrel kevesebben mentek. Az egyéb országok statisztikáját nézve itt volt nagyjából ötszáz fős visszaesés. A visszatérési kedv elsősorban Ausztriából ugrott meg, amit kompenzált az, hogy Németországból kevesebben tértek haza.
Elsőre talán meglepő, hogy a Brexit ellenére az Egyesült Királyságból nem indult el jelentősebb hazavándorlás, vagyis aki már a szigetország kilépése előtt kiment, az jó eséllyel ott is marad. A statisztikai hivatal azt nem közölte, hogy jelenleg hány magyar él az egyes országokban, ezért ezzel kapcsolatban továbbra is csak a nemzeti adatokra tudunk hagyatkozni. A legtöbb ország pedig szép lassan frissíti 2020-as adatait, így erről is képet kaphatunk.
A hazai és a nyugat-európai statisztikák különbözőségével kapcsolatban egy fontos hibára már rávilágítanak a német adatok: miközben a KSH szerint 5250 magyar vándorolt ki tavaly Németországba, a német statisztikai hivatali adatokban 13 670 magyar bevándoló szerepel. Nehéz elképzelni, hogy a különbözetet adó nyolcezer ember nem Magyarországról vándorolt a németekhez. A különbség egy részét magyarázhatja a brexit hatása, hiszen vannak, akik az Egyesült Királyságból költöztek át Németországba. De a különbség oka sokkal inkább az lehet, hogy a KSH csak azokat számolja bele hivatalosan a listába, akik itthoni lakcímük megszüntetésével költöztek el, és a német adat bizonyára szélesebb kört fed le.
Az uniós szabad munkavállalás mellett már semmilyen engedélyt nem kell kérniük a magyaroknak, sokan itthoni lakcímüket is fenntartják. Ugyanez látszik évek óta a brit és az osztrák adatokon: a hivatalos brit statisztikai hivatal (ONS) szerint 118 ezer magyar él az országban, miközben december végéig már több mint 131 ezer magyar kért tartós letelepedési engedélyt a brexit utánra. Az osztrák hatóság majdnem négyezer fős növekedést mért, miközben a KSH szerint hatezerrel többen tértek haza, mint ahányan elvándoroltak.
A német és osztrák adatok kapcsán még egy dolgot lehet kiemelni: egyelőre nem tudni, milyen biztosan mérték az ottani statisztikai hivatalok a járvány következtében akár ideiglenesen hazaköltözők számát, ami ugyancsak bizonytalanná teheti a statisztikákat.”
X
Ez a hír jelent meg az újságokban, ezt hallhattuk a rádióban, tévében, interneten és egyéb hírharsonákban. Erről beszéltek az emberek baráti körben örömmel és barátságosan, más körökben nagy rácsodálkozással: minek jönnek vissza, miért hagyják ott választott második hazájukat, a béke és a bőség szigeteit és ormait, mi a csudának költöznek haza, ahol…
De most ne menjünk bele ennek okait keresve se a brexitbe, vagy a haza és a nagycsalád vonzásának megítélésébe. Maradjunk az országok közötti körforgásnál, amit bizonyára nagyon nehéz követniük a hivataloknak. Itt is, ott is. Talán nem vagyok egyedül azzal a megállapítással, hogy ebben az Európai Unióban, ahol ma élünk, szigorúan megadják és ellenőrzik az uborkák méretét, meg a moslékot is kiöntik, mindeközben jönnek-mennek ide és oda az emberek, hol ideiglenesen kimennek (mások szerint menekülnek) más országokba, majd véglegesen visszajönnek, házat is vesznek, néha egy harmadik országban is próbálkoznak és tesznek még egy letelepedési kísérletet. A lényeg: megélhetést és otthont keresnek maguknak. És ezt a körforgást minden ország más és más lattal méri. Ez már csak így van rendjén. Vagy mégsem?
Ha a magyar családok egyike-másika végleg otthagyja külhoni otthonát és később mégis hazajön abba az országba, ahol született – ezt mondjuk ma még szülőhazának -, nos, ezekben a számokban nehéz tévedni, hiszen manapság a hazatelepülők számát még fejben is meg tudjuk jegyezni. A lényeg: mi erősen várjuk ezeket a kis csodákat. Hagyjuk hát a számokat ugrálni kedvük szerint a hivatalnokok számítógépein. Ne csámcsogjunk a számokon. Inkább csak örüljünk és várjuk haza az elcsángált testvéreinket. Úgy tűnik, e számok gyarapodnak. Az emberek gondolkodnak, mérlegelnek, félnek is, covidfertőzéstől, oltástól, nem oltástól, a beözönlő emberáradattól, a magyar szó elvesztésétől – és döntenek. Bizony itthon, ebben a megtépázott, de szeretett hazában valami miatt (ennek részleteit most ne firtassuk) mégiscsak jobb élni, anyanyelvünkön beszélni, tradícióinkat tartani, mint e határon kívül, idegenként.
A magyar családok visszaszivárgása ma már örömteli tény és az ugráló számok közepette – mi ezt egyetlen mondatból is megértjük…
R. V.
