Hétköznapi, kisbetűs trianonunk

2020-05-31 | Kultúra
Trianon kényes témája a hazai történetírásnak. A tragédia felidézése során vádaskodások, bűnbakkeresések és különböző érzelmek kavarognak azokban, akik tárgyilagosságra törekednek.

Takaró Mihályt, Magyar Örökség Díjas, a Magyar Érdemrend Lovagkeresztjével kitüntetett írót- irodalomtörténészt és tanárt a baloldal előszeretettel címkézi hol Horthy-rajongónak, hol zsidózónak. Hat esztendővel ezelőtt tartott nagysikerű előadást Budaörsön a Polgári Kaszinó meghívására. Előadásában szokatlan megközelítésből, a múlt századi elhallgatott magyar irodalom elemzése alapján világított rá az első világháború utáni békekötés előzményeire. A századik évforduló kapcsán nem csak érdemesnek, hanem fontosnak is tartottuk felidézni az ő akkor megfogalmazott, ám máig ható és máig érvényes gondolatait.

A kocka nélkülünk lett elvetve…
– Ami 1920-ban Trianonban történt, és ami nemcsak a mi tragédiánk, hanem a nemzetközi diplomáciának is sötét és méltatlan fejezete volt, hiszen a titkos egyezmények már a tárgyalások előtt megköttettek – mondta bevezetőként az előadó. – De megtette hatását a nemzeti kisebbségek aktivistáinak azon követelése is, miszerint a Monarchiát független országokra kell felosztani. És szomorú tény volt az is, hogy a Magyarország feldarabolásáról szóló tárgyalásokon senki nem képviselhette hazánkat. Károlyi Mihály Nemzeti Tanácsának delegáltjait nem fogadták, mint ahogy Kun Béla sem volt elfogadható tárgyalópartner a szövetségesek számára. A magyar delegáció csak a kommün bukása után kapott meghívást Trianonba, de addigra már túl voltak a lényegen: megkötötték a békét Németországgal és az amerikai elnök is hazautazott. Az ülésezésbe belefáradt szövetségesek ásítva és unatkozva hallgatták végig gróf Apponyi Albert angol, francia és olasz nyelven előadott szónoklatát, aki történelmi, földrajzi, gazdasági és kulturális okokra hivatkozva azt javasolta, hogy kezdjék újra a tárgyalást. De akkorra a kocka már el volt vetve, újrakezdésről szó sem lehetett…

Hosszú út elején tartunk…
Takaró Mihály ezen az előadáson beavatta hallgatóságát abba, hogy akkortájt is voltak írók, őrzők a vártán, akiknek művei 1948 után tiltó listára kerültek és sokakat örökre elhallgattattak
– Ma is szükség van őrző emberekre – hangoztatta, hozzátéve – Trianon ürügyén a mi mai „kisbetűs trianonjainkról”, a mi mai felelősségünkről, cselekvési lehetőségeinkről és kötelezettségeinkről is beszélni fogok, mert lehetséges, hogy néhány piros pötty kivételével narancsszínű lett az ország, de egy hosszú útnak még csak a legeslegelején tartunk…
-Ha végiggondolják, hogy ebben az országban hogyan viszonyult ez a nép nemzete nagyjaihoz, akkor érdemes egy kicsit visszaszaladnunk a történelemben. Magyarországon a 18., a 19. és a 20. században élt legnagyobb magyarok mindegyike hazájától távol, száműzetésben halt meg. Rákóczi Rodostóban, Kossuth Torinóban, Horthy a portugáliai Estorilban. Pedig ezeknek a századoknak is megvolt a maga reformkora. A 18-dik század reformkorát úgy hívjuk, hogy II. Rákóczi-féle szabadságharc. A 19. századi reformkor alatt az egész ország felvirágzott, de a forradalom és a szabadságharc elbukott vezetője száműzetésbe kényszerült. A 20. században pedig Horthy Miklós volt az, aki egy lehetetlennek látszó feladatra vállalkozott: a halálraítélt, kizsarolt, lefegyverzett, nyersanyagaitól és emberi erejétől megfosztott ország kormányzója lett. Nem sápítozott, nem elemezgetett, hanem nekiállt és Magyarországból egy életképes országot csinált. Most, a 21. század elején vagyunk, és minden bajaink ellenére szerintem megint egy reformkorszak első éveit éljük.

– De vajon miért van, hogy nekünk soha nem sikerültek a reformkorszakaink? – kérdezte Takaró Mihály. – Miért van, hogy óriási nekibuzdulással a nép, a mi apáink, nagyapáink és dédapáink nekiállnak, és mégis az történik, hogy minden évszázadban elbukunk? Maradjunk csak a 20. századnál. Elkövettük az a nagy hibát, hogy a mai napig nem vontuk le a történtek helyes következtetéseit. De hogy függ össze ez az irodalommal? Úgy, hogy éppen a 20. század irodalma mutatta be a legélesebben, hogy Magyarország előtt mindig is két út állt. Az egyik a nemzeti kultúra és a nemzeti irodalom kontinuitásába vetett hit, és az azon a vonalon való szerves továbbfejlődés. Vagyis az, ami mind abból a gyökérből eredt, ami ezer évvel ezelőtt itt, a Kárpát-medence kellős közepén gyökerezett meg. A múlt század elején, amikor első óriási krízisét még nem élte át Magyarország, s eleink még a boldog békeidők langymelegét élvezték, a népnek, a nemzetnek, a tömegeknek fogalma sem volt arról, hogy itt világégés lesz. Pedig már készülődtek erők, amelyek tudatosan szét akarták verni Magyarországot.

A múlt nem a hátunk mögött van…
-Tudják, mi az az eszköz, amelyen keresztül ezt végre akarták hajtani? – folytatta. – A kor tömegtájékoztatási eszközeivel. Akkor még nem volt internet, nem volt televízió, rádió is éppen csak, de már volt sajtó és megjelentek értelmiségi irodalmi lapok. Amikor 1908 január elsején megalakult a Nyugat című folyóirat, az akkori irodalmi progresszió legjelentősebb lapja született meg. Babits, Ady, Kosztolányi, Tóth Árpád és a többiek a legkiválóbb költők voltak, aki ezt tagadja, annak fogalma sincs az irodalomról. Valóban európai rangú költőink voltak. Csakhogy, amikor elindult ez a folyóirat, nemcsak arról volt szó, hogy más szemléletben akarja bemutatni Magyarországot. Ebben a lapban megjelentek olyan kritikák, esszék és tanulmányok, amelyek mindent leszóltak, ami magyar és ami nemzeti, és mindent felmagasztaltak, ami kozmopolita, ami nem magyar. A korszak legjelentősebb nemzeti folyóirata Herczeg Ferenc Új Idők című lapja volt, amely 1894 karácsonyán jelent meg igen nagy példányszámban. Amikor az egyetemistáknak beszéltem erről, csak néztek rám. Új Idők? És ki az a Herczeg Ferenc? Soha nem hallottak róla. Természetesen a példányszám-adatok nem jelentenek automatikusan minőséget is. Egyet azonban egészen biztosan jelentenek. Azt, hogy a 20. század első felében a magyarság társadalmi közgondolkodását nem a néhány száz példányban megjelenő Nyugat formálta, hanem a nemzeti konzervatizmus legnagyobb példányszámban megjelenő irodalmi kiadványa, az Új Idők. Nem volt falu, kisváros, ahol a helyi intelligencia, a pap, a tanító, a kántor, az orvos, az állomásfőnök, és még ide sorolhatnám a jómódú és műveltebb parasztpolgárokat is, ne fizetett volna elő az Új Időkre. És mikor megjött a lap, kölcsönadták másoknak.

– Most arról beszélünk, hogy a mai generáció identitása miért tart ott, ahol tart, és arról, hogy miért mennek el innen ezerszámra az emberek, közöttük számtalan fiatal diplomás, aki Londonban mosogat vagy bébiszitterkedik. Azért vállalják az életet idegen földön, mert ott többet keresnek, vagy mert azt hiszik, hogy az ottani élet jobb? Őket senki nem tanította meg, hogy mi a kettő között a különbség! Az egyik élet a pénzről szól, a másik az élet minőségéről. Ez az első és legfontosabb gondolat, amit a szívükbe szeretnék eljuttatni – mondta mély meggyőződéssel Takaró Mihály.

– De visszatérve az eredeti gondolathoz, vajon hogyan függ össze ez az egész Trianon gyalázatával és az irodalommal? – tett fel ismét egy kérdést, és mindjárt meg is adta rá választ. – Amikor megjelent a Nyugat című folyóirat, elkezdődött Magyarországon az irodalomban és a művelődésben valami dolog, amit ma úgy hívunk, hogy a népies-urbánus ellentét. Ekkor szakadt ketté a magyar irodalom, és kezdődött el annak a nagy kérdésnek az eldöntése, hogy a kontinuitás vagy frakturáltság mellett állunk-e. Azaz legyen folyamatosság az irodalom fejlődésében, vagy legyen egy törésvonal. Kevesen voltak, akik már akkor érezték az egyre táguló törésvonalat, és azt, hogy már látszódik a szakadás, és kezd kialakulni egyre jobban észrevehetően egy árok. Ebben a mély árokban ott van mindaz, amit mi a gyűlölködés, a meg nem értés és a megvetés magvainak tartunk. A helyzet, amit megörököltünk, több mint száz esztendővel előbb kezdődött. De maradjunk még a Trianon előtti békeéveknél. Ezek alatt az évek alatt szenvedtük el első Trianonunkat. A nemzet vezető rétege, értelmisége arra született, hogy vezesse a népet. Ez lett volna a dolga, a kötelessége, ám a magyar nemzet értelmisége már ekkor kettészakadt. Az egyik oldalon álltak azok, akik az ezeréves Magyarországot megvetették, akik úgy érezték, hogy megérett az idő, hogy ez az elavult államalakulat tönkremenjen. A másik oldalon maradtak azok, akik még mindig kétségbeesetten népben és nemzetben gondolkodtak.

Kik voltak az akkori nagyok?
– De beszéljünk egy keveset róluk, az 1948-as nagy pálfordulás után elhallgattatott magyar írókról – folytatta. – Kevesen tudnak Gyóni Géza költőről, aki Szibériában halt meg egy hadifogolytáborban, s a halála után 12 évvel, 1932-ben megkapta az Angol Tudományos Akadémia Irodalmi Intézetétől a Legjobb Háborús Költő címet. Őt nem tanítjuk 1948 óta. És nem tanítottak az iskoláinkban semmit Herczeg Ferenc íróról és lapszerkesztőről sem, több, mint negyven kötet szerzőjéről, akit 1925-ben irodalmi Nobel-díjra jelöltek. Nem hallottunk sem mi, sem gyermekeink és unokáink sem Tormay Cécile-ről, aki a száműzött magyar írók egyik legnagyobbja volt, és akit Madame Curie halála után a Népszövetség legnagyobb bizottsága elnökévé választott. Ő elkövetett egy nagy „bűnt”: ő megírta 1918 és 1919 két forradalmát, az őszirózsás forradalmat és a Tanácsköztársaság történetét a Bújdosók könyve című regényében. Megírta, hogy 1918 decemberében az egész magyar politikai elit, a vezető osztály, hogyan nézte megdöbbentő bénultsággal, karba tett kézzel, hogyan hullik szét ezeréves birodalmunk.

Hova jutottunk nemzeti önértékelésünkben?
– Trianont a magyar értelmiség kettészakadása és egy részének az árulása készítette elő, de mi Trianonban maradtunk ma is – jelentette ki Takaró Mihály.. – Mély érzéseink vannak és meleg szívünk, de cselekedni ma is nehezen tudunk. Csak magyarkodunk… Vajon ki találta ki ezt a szót? És vajon hallottuk-e valaha az angolokról, hogy angolkodnak? Nagy krízis, hogy elveszítettük Budaörsöt. Ennek is oka van! Hát kiálltunk magunk mellett? Kimondtuk, hogy ami igen, az igen, és ami nem, az nem? Tudják, ki mondta ezt ki annak idején először a magyar irodalomban? Egy Szabó Dezső nevű gondolkodó író, aki azt mondta, hogy minden magyar felelős minden magyarért. Egy folyóiratban félszáznál is több vezércikket írt Trianon előzményeiről, okairól és következményeiről, de azt is megmondta, hogy meg kell értenünk tragikus jelenünket ahhoz, hogy képesek legyünk értelmes jövőt építeni. Hát nem ezt kellene nekünk is tennünk? De beszélnem kell a múltról is, mert mi egy szerencsétlen sorú nemzet vagyunk. Hetven évvel ezelőtt eltagadták, eltorzították, megmásították hiteles nemzeti múltunkat. Nekünk nem csak a jövőt, hanem a múltat is újra kell építenünk. Mert aki nem ismeri, nem érti a saját múltját, az nem értheti a jelent, s aki nem érti a jelent, az nem képes értelmes jövőt építeni.

– Azok, akik 20. századi történelmünk gyalázatait csinálták velünk – népek, hatalmak, arctalanok -, végzetesen tévedtek. Azt hiszik, hogy a múlt a hátunk mögött van, s hogy erőszakkal rá lehet kényszeríteni egy népet, hogy ne nézzen hátra. Csakhogy a múlt nem a hátunk mögött, hanem alattunk van. Azon járunk! Az eke köveket és csontokat fordít ki a földből. Apánk, nagyapáink, déd- és ükapáink házainak köveit és testük csontjait. A kérdés csak az: mit tudnak a gyerekeink a mi múltunkról? Megtanítottuk nekik? Vagy úgy vagyunk vele, hogy az a korszerű, ha az unokánknak nem a 77 magyar népmesét meséljük, hanem bekapcsoljuk a tévét, ahol a Dagobert bácsit nézhetik?

Népünknek mély gyökere van
– Vigyázat! – emelte fel a hangját az előadó. – Ezek nem kicsi dolgok! Ezek a legfontosabb dolgok! Ennek a nemzetnek ezer éven át egy nagyon furcsa dolog volt a megtartó ereje. Nemzetünk azért tudott magyarrá tenni idegeneket száz és száz éveken át, mert azok megérezték a magyarság ősi erejét, azt, ami a mi népünk kultúrájában rejlik. A kultúra élet-halál kérdés volt és lesz mindörökké! Gárdonyit tartjuk az egyik legismertebb és legjobb magyar írónak, aki Zieglernek született és németországi szász családban… Herczeg Ferenc Herzog néven élt sokáig egy délvidéki városkában… Petőfi Petrovics volt, meg Hrúz… Akkor ezek a nagyjaink nem magyarok? Radnóti sem magyar, aki a tetvek és a bolhák rohama és mérhetetlen szenvedések, nélkülözések közt írta hexamétereit a haza szépségeiről? Nem magyar, mert Latter meg Grósz volt egykor a neve, s egy budapesti nagykereskedő zsidó család gyermeke? Hát itt nincs is magyar kultúra? Dehogyisnem! Tudják, mi történt velük? Nagy dolog! A gyökereik valóban idegenek voltak, de amikor a gyökér szárba szökkent, és gyerekként az iskolába kerültek, történt velük valami csoda: beszerződtek magyarságukba. Gyóni Géza Áchimnak született, felvette a Gyóni nevet, mondván: nincs másnak értelme, csak magyarnak lenni… Mikor a magyar kultúrával találkoztak ezek az idegen gyökerűek, nem erőszakból, hanem saját elhatározásukból, zsigerileg akartak megismerkedni, átizzani a magyar kultúra mélységesen mélytüzű kohójában. Csoda, hogy nem elégtek benne, hanem kiégett belőlük minden, ami salak. Igen, lehet a gyökér idegen!

Halált megvető gyávaságunk
– A mai magyar értelmiség halált megvető gyávasággal viselkedik saját hazájával szemben – jelentette ki Takaró Mihály. – Valljuk be, gyávák vagyunk. Rengeteg palotaforradalmár üldögél terített asztalnál, teli pohárral a kezében, s mind tudják, hogy kellene megváltani a világot. De vajon elmesélik-e gyermekeiknek, unokáiknak, hogy ezer évig éltek románok magyar impérium alatt, és nem pusztultak el. Annyira nem, hogy kimondhatjuk, mert ez az igazság: már a 18. század utolsó harmadában román többségű volt Erdély. Kilencven éve élnek a magyarok román impérium alatt, kétmilliónál többet szakított el hazájától Trianon. És az utolsó népszámlálás már csak egymillió kétszázezer magyart mutatott ki Romániában. Hogy is van ez? Ezer évig éltek tót családok magyar impérium alatt. Kipusztultak? Annyira nem, hogy 1920-ban a Felvidékből saját országot tudtak csinálni három és félmillió tóttal. És a trianon után ott élő egymillió nyolcszázezer felvidéki magyarból ma már csak 490 ezer vallotta magát magyarnak. Orbán Balázs a könyvében 17 főbb nemzetiséget sorolt föl, aki magyar földön élt, és ezer év alatt egy sem tűnt el! De hetven éven át azt tanították az iskoláinkban, hogy Trianon a magyar nemzetiségi politika miatt következett be. El tudják képzelni, mit csinálnának az angolok, ha az írek egyszer leírnák igazi történelmüket, ha elmondanák, hogy miért él 50 milliónál több ír származású ember Amerikában?

-Vajon mivel tud védekezni egy ország a kétféle Trianonja ellen? – tette fel a költői kérdést Takaró Mihály – Mert van a nagybetűs Trianon, amely egy történelmi eseményhez kötődik, de nekünk van egy kisbetűs trianonunk is… Az, hogy ebben az országban már sok esztendő óta kevesebb gyermek születik, mint ahány ember meghal. Ez a mi hétköznapi trianonunk. Amikor egy nemzet eljut oda, hogy békeidőben, külső kényszer nélkül, évente fél százalékkal csökken a népessége, akkor az a nép önmaga pusztulására szavazott. Soroljam tovább hétköznapi trianonjainkat? Amikor felháborodottan arról beszélgetünk baráti körben, hogy mit csinálnak ők! Pedig nem arról kellene beszélni, hanem arról, hogy mit csináljunk mi! Mi a feladatunk ma, akár itt Budaörsön, ahol gyalázatosan elvesztette a választást a nemzeti oldal. Persze meg lehet kérdezni a leköszönő képviselőktől: hát aztán ti hogy muzsikáltatok barátaim? És nem csak lehet: meg is kell kérdezni őket…

Mindannyian lehetünk búzaszemek!
De visszatérve az irodalomra: 1920 után a magyar irodalom radikálisan átalakult. Azok az írók, akik 1948 után a határon kívül rekedtek, még csak említhetők sem lesznek . Nem kerül be a magyar irodalomkönyvekbe Reményik Sándor sem, akinek nagy bűne, hogy keresztény is, meg erdélyi is. Nem került be Dsida Jenő, aki mindössze 31 évet élt, nyolc nyelven írt és beszélt. És nem került be az a Wass Albert, akit hontalanként jelölt Nobel-díjra a Német Írószövetség. Mit gondolunk Wass Albertről? Kínos beszélni róla? Mert valaki azt mondta róla, hogy embert ölt? Hogy nem trendi? Nem tudjuk, mi az igazság? A barátaink közül is sokan nem szeretik? Adtak önök a gyerekeik vagy unokáik kezébe egy Wass Albert könyvet? Önök olvasták az Adjátok vissza a hegyeimet! című kötetét, amiből megérthetnék, mi történt Erdélyben? A halált megvető gyávaságú magyar értelmiség… Akarnak szívtől szívnek, lélektől lélekig csinálni valamit? Vagy csak agytól agyig, íróasztaltól íróasztalig?
Ezt a nemzetet senki nem fogja fölemelni a bajaiból és kríziseiből, csak mi, saját magunk. Csak rajtunk múlik, hogy katasztrófába torkollik-e a nemzetünk vagy katarzis lesz. De krízisben a gyengék mindig élethazugságokba menekülnek. És alkoholba, a drogba, válásba – ezer menekülési útvonalat lehetne fölemlegetni. De az erősek mindig életigazságokba kapaszkodnak! Mert léteznek fölöttünk lévő igazságok. Például az, hogy csak az az ember szabad, aki belülről vezérelt ember. A kívülről irányított ember manipulált ember. És százból kilencven lehet, hogy ilyen?

– A legnagyobb vereség a világon: megszokni a rosszat – jelentette ki az előadó. – És az, aki azt tanítja, hogy te kis pont vagy, nem rajtad múlik a napi politika, nem lehet tenni semmit – az a legnagyobb csalást követi el. Van, aki az ő egészen pici körében lehet egy szem búza, aki a jó és a rossz harcát a jó oldalára győzheti. Van, akire egy család közösségén belül hárul ez a szerep, és vannak sokan, akik egy nagyobb közösségben lehetnek ilyenek. Egy osztály főnökeként, egy falu polgármestereként, egy közösség választottjaként. És van, akire egy egész ország sorsa bízatik, neki kell eldönteni a jó és a rossz harcát, és vannak, akiknek egész földrész jutott.

Takaró Mihály elmondta még: hosszú irodalmi pályáján tapasztalatai és Isten is arra tanította, hogy neki búzaszemnek kell lennie. Pedig tudta, hogy a búzaszem a végén megőrletik. Az, aki nem vállalja a búzaszem szerepét – tette hozzá -, a legnagyobb bűnt követi el magával, nemzetével, családjával, és az Istennel szemben is. Nem az a baj, hogy a helyhatósági választáson elveszett Budaörs. A baj: ottmaradni a földön…

A magyarság nem genetikai kérdés
– A lényeg, hogy vállaljuk fel és értsük meg a magyar kultúra legfontosabb üzenetét, mert igaz ugyan, amit Illyés Gyula mondott: magyar az, akinek fáj Trianon, de ennél van egy sokkal fontosabb és mélyebb üzenet is: az, hogy a magyarság tudatos sorsvállalás, tudatos kultúravállalás kérdése. Aki vállalja a mi kultúránkat, és vállalja a mi sorsunkat, az magyar, legyenek a gyökerei akármilyenek. És aki nem, nem magyar az, legyenek a gyökerei akármilyenek. Van egy szent szemzés: nyelvünk és kultúránk. Ez tesz bennünket magyarrá. Bízom abban, hogy nem csak a kis percemberke-politikusok kezdenek el gondolkozni azon, hogy mit kellene tenni, hanem az államférfiak is. Mert a kettő között nagy a különbség. A politikus mindig csak a következő választásokban gondolkodik, az államférfi pedig a következő generációban. Baj csak az, hogy kevés az államférfi és sok a politikus…

-Legyünk hát mi a búzaszemek! – szólította fel a hallgatóságot az előadó. – Mert ha így lesz, akkor Magyarországot a poklok kapui sem fogják megdönteni. És tiszteljük, szeressük nemzeti íróinkat, mert azok, akiket felsoroltam, és azok, akik még felsorolhatók lennének, mind vállalták a búzaszemek sorsát. Lehet, hogy a 21. századnak is lesz majd olyan magyar politikusa, aki nem Estorilban, nem Torinóban, nem Rodostóban, hanem ki tudja hol fog majd nyugodni a földben, de vállalja ezt a sorsot. És talán ugyanolyan szent, konok magvető lesz, mint legnagyobb elődei.

Lejegyezte: R. V.

Megosztás