Hunor és Magor

2021-08-24 | Budaörs
Anonymus, a 13. század elején élt magyar történetíró a magyar királyok dinasztiáját Attilától, a hun birodalom legnagyobb uralkodójától származtatta. Pár évtizeddel később Kézai Simon krónikájában a hun és a magyar nép közös származásáról írt. Hunor és Magor, a csodaszarvas mondája Kézai krónikája nyomán vált magyarságtudatunk alapjává.Történetüket Arany János Rege a csodaszarvasról című versében is megidézte.
Arany János: Rege a csodaszarvasról
Száll a madár, ágrul ágra,
Száll az ének, szájrul szájra;
Fű kizöldül ó sirhanton,
Bajnok ébred hősi lanton.
Vadat űzni feljövének
Hős fiai szép Enéh-nek:
Hunor s Magyar, két dalia,
Két egy testvér, Ménrót fia.
Ötven-ötven jó leventét
Kiszemeltek, hogy követnék;
Mint valamely véres hadra,
Fegyverkeztek könnyű vadra.
Vad előttük vérbe fekszik,
Őz vagy szarvas nem menekszik;
Elejtették már a hímet –
Üldözik a szarvas-gímet.
Gím után ők egyre törnek
Puszta martján sós tengernek,
Hol a farkas, hol a medve
Sohasem járt, eltévedne.
De a párducz, vad oroszlán
Végig üvölt a nagy pusztán,
Sárga tigris ott kölykezik,
Fiát eszi ha éhezik.
Száll a madár, száll az ének
Két fiáról szép Enéhnek;
Zengő madár ágrul ágra,
Zengő ének szájrul szájra.
Már a nap is lemenőben,
Tüzet rakott a felhőben;
Ők a szarvast egyre űzik, –
Alkonyatkor im eltűnik.
Értek vala éjszakára
Kur vízének a partjára;
Folyó víznek partja mellett
Paripájok jól legelhet.
Monda Hunor: itt leszálljunk,
Megitassunk, meg is háljunk,
Monda Magyar: viradattal
Visszatérjünk a csapattal. –
Haj, vitézek! haj, leventék!
Micsoda föld ez a vidék,
Hogy itt a nap száll keletre?
Nem, mint máshol, naplementre?
Szólt egy bajnok: én ugy nézem,
Hogy lement az déli részen.
Szólt egy másik: nem gondolnám:
Ott vöröslik észak ormán.
Folyamparton ők leszálltak,
Megitattak, meg is háltak,
Hogy majd reggel, viradattal
Hazatérnek a csapattal.
Szellő támad hűs hajnalra,
Bíborodik az ég alja;
Hát a szarvas nagy merészen
Ott szökdécsel, túl a vizen.
Száll a madár, száll az ének
Két fiáról szép Enéhnek;
Zengő madár ágrul ágra,
Zengő ének szájrul szájra.
Nosza rajta, gyors legények!
Érjük utól azt a gímet.
És – akarva, akaratlan –
Űzik ismét szakadatlan.
Kur folyót ők átalúszták,
Még vadabbak olt a puszták,
Ember ottan egy fűszálat,
Egy csöpp vizet nem találhat.
A föld háta fölomolván,
Sziksót izzad csupasz ormán,
Forrás vize nem iható,
Kénköves bűzt lehel a tó.
Forrás keble olajt buzog;
Itt is, ott is égnek azok,
Mint sok őrtűz setét éjjel
Lobban a láng szerteszélyel.
Minden este bánva bánják,
Hogy e vadat mér’ kivánják,
Mért is üzik egyre, nyomba, –
Tévelyitő bús vadonba.
Mégis, mégis, ha reggel lett,
A gímszarvast űzni kellett,
Mint töviset szél játéka,
Mint madarat az árnyéka.
Száll a madár, száll az ének
Két fiáról szép Enéhnek;
Zengő madár ágrul ágra,
Zengő ének szájrul szájra.
Vadont s a Dont ők felverik
A Mejóti kis tengerig;
Süppedékes mély tavaknak
Szigetére ők behatnak.
Ott a szarvas, mint a pára
– Köd előtte, köd utána –
Mig az ember szélyelnézne:
Szemök elől elenyésze.
Hóha! hóha! Hol van a vad? –
Egy kiáltja: ihon szalad!
Más kiáltja: itt van, itten!
A harmadik: sehol sincsen!
Minden zugot megüldöznek,
Minden bokrot átaldöfnek;
Gyik ha rezzen, fajd ha rebben:
De a gímvad nincs ezekben.
Szóla Magyar: hej! ki tudja
Merre van a hazánk útja?
Kerek az ég mindenfelé –
Anyám, anyám, meghalsz belé!
Szóla Hunor: itt maradjunk!
Tanyát verjünk; itthon vagyunk;
Selyem a fű, édes a víz,
Fa-odúból csöpög a méz.
Kék folyam ad fényes halat,
Vőrhenyő vad izes falat,
Feszes az íjj sebes a nyíl,
Harczkalandon zsákmány a díj.
Száll a madár, száll az ének
Két fiáról szép Enéhnek,
Zengő madár ágrul ágra,
Zengő ének szájrul szájra.
Hogy eluntak otthon űlni,
Halat csalni, őzet űzni:
Új kalandra, szebb csatára
Ereszkedtek a pusztára.
Puszta földön, sik fenyéren
Zene hallik sötét éjen,
Zene, síp, dob, mély vadonban,
Mintha égből, mint álomban.
Tündér lyányok ottan laknak,
Tánczot ropnak, ugy mulatnak;
Szőve ködbül sátoruk van:
Ugy mulatnak sátorukban.
Férfi egy sincs közelébe’;
De a földi lyányok szépe:
Lyányai Belárnak, Dúlnak,
Tündérséget ott tanulnak.
Dúl királyé, legszebb, kettő;
Agg Beláré tizenkettő;
Összesen mind: száz meg kettő
A tündérré válni kezdő.
Kemény próba: férfit ölni,
Kilencz ifjat megbüvölni,
Szerelemre csalogatni,
Szerelemtől szűz maradni.
Így tanulnak tündérséget,
Szivszakasztó mesterséget;
Minden éjjel számot adnak,
S minden éjjel úgy vigadnak.
Száll a madár, száll az ének
Két fiáról szép Enéhnek;
Zengő madár ágrul ágra,
Zengő ének szájrul szájra.
Hang után ők, szembe széllel,
Fény után ők, födve éjjel,
Mennek óvást, mennek árnyon;
Ki lepét fog, lopva járjon.
Monda Magyar: ez a síp-hang,
Bátya, bennem végig csikland;
Monda Hunor: vérem’ hatja
Szűzek árnya-fordulatja.
Haj vitézek! haj elébe!
Kiki egyet az ölébe!
Vigyük haza asszonyunkat;
Fújja felszél a nyomunkat.
Sarkantyúba lovat vesznek,
Kantárszárat megeresztnek;
A leányság benn, a körbe’ –
Mind a körbe’, sok az ölbe’.
Nagy sikoltás erre támad,
Futna szélyel a leányhad;
Elől tűzbe, hátul vízbe,
Mindenkép jut férfi kézbe.
Tündér lyányok ott eltűntek,
Szárnyok lévén elrepűltek;
De a többi hova legyen?
Földbe bújjon? elsülyedjen?
Abbul immár nincsen semmi:
Szűzi daczczal tündér lenni;
Vágtat a ló, és a pusztán
Nagy üres éj hallgat oztán.
Száll a madár, száll az ének
Két fiáról szép Enéhnek,
Zengő madár ágrul ágra,
Zengő ének szájrul szájra.
Dúl leányi, a legszebbek,
Hunor, Magyar nője lettek;
S a leventék, épen százan,
Megosztoztak mind a százon.
Büszke lyányok ott idővel
Megbékéltek asszony fővel;
Haza többé nem készültek
Engesztelni fiat szüllek.
Tó szigetje édes honná,
Sátoruk lőn szép otthonná,
Ágyok áldott nyugalommá:
Nincs egyéb, mi őket vonná.
Fiat szültek hősi nemre,
Szép leányt is szerelemre;
Dali törzsnek ifjú ágot,
Maguk helyett szűz virágot.
Hős fiakból ketten-ketten,
Két vezéré kétszer-ketten,
Feje lőn mind egy-egy nemnek:
Száznyolcz ágra ezek mennek.
Hunor ága hún fajt nemzett,
Magyaré a magyar nemzet;
Szaporúság lőn temérdek:
A szigetben nem is fértek.
Szittya földet elözönlék,
Dúl királynak dús örökjét; –
És azóta, hősök párja!
Híretek száll szájrul szájra.

A szarvast üldöző két testvér története egész Eurázsiában elterjedt. Nemcsak a füves puszták nomádjai ismerték, hanem a tundrai rénszarvaspásztor lappok is. Feltehetőleg a magyar mondakincsben is szerepelt. Anonymus és Kézai Simon művelt emberek voltak. Krónikáikkal elsősorban királyukat kívánták szolgálni, Anonymus művéből azonban kiolvasható a régi magyar nemzetségek védelmének szándéka is. Az Árpád-házi királyok Attilától való származtatása talán keleti eredetű hagyomány, hiszen a dunai bolgárok uralkodói is Attiláig vezették vissza a családfájukat.

Kézai Simon IV. László udvari papja volt. Királya a hatalmi játszmákban a keletről érkező kunok barátságát kereste. Ezért is fordulhatott krónikaírója a hunok felé. Az máig vitatott kérdés a magyar történettudományban, hogy Kézai idején a magyar hagyomány őrizte-e a hun rokonság tudatát, vagy az teljes mértékben a nyugat-európai krónikás hagyomány átvétele. Amint a fentiekből látható, már első krónikásaink is közvetlen politikai célok szerint formálták a magyarság eredetének történetét. A politikai szándék azóta is jelen van sok őstörténeti munkában. A magyar őstörténet művelése, az őstörténeti ismeretek átadása a jövendő nemzedékeknek azonban csakis a tudományos eredményeken alapulhat.

A 18. században érkeztek Magyarországra az első hírek arról, hogy a magyar nyelv talán a finn nyelvvel áll közelebbi kapcsolatban. 1769–1770 között Sajnovics János nyelvész, matematikus, csillagász egy csillagászati expedíció tagjaként a Lappföldön járt, és tudományos értekezést adott ki a magyar és a lapp nyelv rokonságáról. A lapp–magyar rokonságról írt művét Orczy Lőrinc magyar főispán, tábornok és költő (1718–1789) politikai szempontból értékelte: idegen hatalmak érdekeit sejtette mögötte, és megkérdőjelezte Sajnovics magyarságát.

A magyar közélet más képviselői is elutasították a rokonságot a „barbár és műveletlen” lappokkal. Horvát István, a magyar őstörténet kutatója pedig a reformkor nemzeti hevületétől eltelve 1825-ben megjelent könyvében már arról írt, hogy a magyar a bibliai ősnyelv, és a magyarság mint a szkíták leszármazottja valójában Európa ősnépe, így minden más nép tőle származik. Ugyancsak nála jelenik meg először az a gondolat, hogy a finnekkel és a lappokkal való rokonságot a németek akarják a magyarokra erőltetni.

A 19. század második felében a tudományos gondolkodás magasabb szintre lépett. A tudósok, így a történészek, nyelvészek is immár kellő forráskritikával közelítették meg adataikat. Magyarországon a finnugor nyelvek rokonságát hirdető tudósok a hunpárti magyar társadalom egyre nagyobb ellenállásába ütköztek. Az 1850-es években terjedt el az a hamis legenda, hogy a finnugristák („finnisták”) Habsburg-ügynökök. Az 1870–1880-as években a tudományban és a közéletben is élénk vita folyt a magyar nyelv és a magyar nép finnugor avagy török eredetéről.

A nyelvtudomány a 19. század második felében számos nyelvet összehasonlított egymással, és vizsgálatai során sok lehetőséget elvetett. Európai tudósok megvizsgálták a sumer–finnugor (és azon belül a sumer–magyar), valamint az etruszk–finnugor (és azon belül az etruszk–magyar) nyelvrokonság kérdését, de elvetették ezt a lehetőséget. A korabeli tudományos vita a magyar őstörténet iránt érdeklődő amatőr kutatók érdeklődését is felkeltette. Műveikből látható, hogy a szabályos hangmegfelelésekre alapozott nyelvészeti módszer, amely lehetővé teszi a rokon nyelvek közös szókincsének, közös nyelvtani elemeinek megállapítását, a közvélemény számára nehezen érthető. Ugyanez állapítható meg a magyar–örmény vagy a magyar–görög nyelvrokonságot hirdető művekből is. Ezek az írások a tudomány fejlődéséről tudomást sem szerezvén ugyanazon a szinten állnak, mint Otrokocsi Fóris Ferenc 17. századi héber–magyar nyelvhasonlításai.

A lényeg: nem mi vagyunk finnugorok, hanem a nyelvünk finnugor eredetű

A vita a tudomány terén már a 19. század végére eldőlt. Azóta a tudományos világban nem folyik vita a finnugor nyelvek összetartozásáról. A magyar nyelv finnugor eredetű. A finnugor és a szamojéd nyelvek együtt alkotják az uráli nyelvcsaládot. A finnugor nyelvrokonságot elfogadó külföldi tudósokról abszurd feltételezés azt állítani, hogy magyarellenes érzelmeiktől vezérelve erőltetik ránk véleményüket. A tudományos közélet nyitott a vitákra: a finnugor nyelvrokonság természetéről, jellegéről szóló ismereteink folyamatosan gyarapodnak, a szakmai párbeszéd során módosulnak, finomodnak.

A kiegyezéstől a millennium idejéig zajló nyelvészeti/őstörténeti vita fontos eredménnyel járt: a vitázó felek megállapították, hogy a nyelv és a kultúra fejlődése különböző hatások alatt különbözőképpen zajlik. Nyelvünk finnugor eredetű, de a magyar nép nem nevezhető finnugornak.

Ez a több mint százéves felismerés még mindig nem eléggé ismert a magyar közvéleményben, sajnos még egyes természettudósok körében sem. A „nem vagyunk finnugorok” típusú mondattal kezdődő szenzációhajhász újságcikkek és áltudományos művek egy nem létező állítással szemben indulnak rohamra, miként Don Quijote a lovagoknak nézett szélmalmok ellen. Ebbe a körbe tartozik, hogy természetesen az Árpád-házi királyok csontmaradványainak genetikai kutatásából sem vonható le következtetés arra vonatkozóan, hogy finnugorok vagyunk-e, vagy sem. Őstörténet-kutatásunk elismert szakemberei mutattak rá: nem mi vagyunk finnugorok, hanem a nyelvünk finnugor eredetű.

A történeti nyelvészet és a nyelvrokonság

Az összehasonlító történeti nyelvészet a nyelvek közti kapcsolatokat vizsgálva egyes nyelveket nyelvcsaládokba sorol, és megkísérli a nyelvcsalád közös ősnyelvének (alapnyelvének) lehető legteljesebb rekonstrukcióját. A magyar nyelv az uráli nyelvek családjába tartozik. E nyelvcsalád két fő ága a finnugor és a szamojéd.

A nyelvek közötti rokonság akkor áll fenn, ha az egy csoportba sorolt nyelveknek van közös alapszókincsük, és a közös eredetűnek meghatározott szavak között jelentésbeli kapcsolat van, továbbá igazolható, szabályos fonetikai (hangtani) eltérések mutathatók ki.

Nem tekinthető tudományos módszernek a különböző nyelvek hasonló hangzású szavainak rokonítása a hangtani kapcsolatok kifejtése és elemzése nélkül. Látszólagos hasonlóságok a világ bármely két nyelve között kimutathatók. A szabályos hangmegfelelésekre bőven idéznek példákat a finnugor nyelvrokonságot ismertető könyvek (pl. Nyelvrokonaink, szerk. Nanovfszky György, Budapest: Teleki László Alapítvány, 2000; Finnugor kalauz, szerk. Csepregi Márta, Budapest: Medicina, 2001) és újságcikkek. Sokak előtt már ismert lehet, hogy a finn koti magyar megfelelője a ’ház’, a kala ’hal’, a käsi pedig ’kéz’. E szavakból látható a hangmegfelelések rendszerének bonyolultsága is: a finn k hangnak a magyarban h felel meg, de csak mély hangrendű magánhangzók (a, o, u) előtt. Magas hangrendű magánhangzók előtt a k nem változik. A finnugor nyelvek közös szókincsébe, a hangváltozások rendszerébe nyújt bepillantást az Uralonet című internetes oldal (http://www.uralonet.nytud.hu/).

Az alapszókincsbe tartoznak a névmások, a rokonság különböző fokait jelölő szavak, a testrésznevek, a számolás szavai, az alapvető igék, a földrajzi környezet, a növény- és állatvilág szavai. Minden nyelv folyamatosan változik, egyes szavak kikopnak belőlük, és új szavak is keletkeznek. Ennek ellenére a finnugor alapszókincs ma is meghatározó eleme a magyar nyelvnek. A számítógépes statisztikák szerint a mai magyar beszélt nyelvben és az írott szövegekben is 50% fölötti arányban vannak jelen a finnugor eredetű szótövek (kb. 650-700 tőszó) és a belőlük képzett szavak.

A közös nyelvcsaládba sorolt nyelveket összekötő, szabályszerűen ismétlődő fonetikai jelenségek felhasználásával következtetni lehet az egyes rokon nyelveknek a közös alapnyelvükből eredő grammatikai egyezéseire is. Nyelvünk e téren is számos finnugor eredetű elemet őriz.

A honfoglalás előtt a magyar nép egy nyugati ótörök nyelvet beszélő népességgel került szoros kapcsolatba. Török eredetű szavaink (kb. 350-400 szó) a fejlett állattenyésztéssel és földműveléssel (ekés gabonatermelés, kertkultúra, szőlőtermelés) való megismerkedésről tanúskodnak. Ez török hatásra ment végbe a magyarság körében. A török szavak jelentésükkel is bizonyítják, hogy későbbiek, mint a finnugor eredetű magyar szavak, mert azok a halászatra, vadászatra és gyűjtögetésre utalnak. Török eredetű nyelvtani elemek a magyarban lényegében nincsenek, míg finnugor eredetű bőven van. Vagyis a török hatásról vallott tudományos vélemény erősíti azt, hogy a magyar nyelv nem a török, hanem a finnugor nyelvek közé tartozik.

A különböző vadregényes őstörténeti elképzelések az elmúlt évtizedekben egységes koncepcióvá értek össze. E koncepció alapját az a Horvát Istvántól eredő gondolat alkotja, hogy a magyar ősnyelv, a magyar ősnép. Ez az elmélet mindent magába fogad – azt is, hogy a magyarság a Marsról vagy a Szíriuszról származik, azt is, hogy létezett egy ősi kontinens, ahonnan a magyarság szétszóródott a világ minden tájára, azt is, hogy a sumerek, az etruszkok, a szabirok, a hunok, a görögök stb. rokonai vagyunk. E koncepció történeti és nyelvi alapja is teljesen elhibázott. A naiv őstörténeti koncepciók alkotói olykor el nem hangzott mondatokra hivatkoznak, vagy összeesküvés-elméleteket gyártanak igazuk bizonyítására. Eddig nem ismert annak bizonyítéka, hogy a „finnugor hazugságot” 1821-ben a Habsburgok találták volna ki, miként Trefort Ágoston sem mondta és írta sehol, hogy kötelességünk a finnugor rokonságot hirdetni. A legendák körébe tartozik, hogy Hunfalvy Pál és Budenz József Habsburg-ügynök lett volna, Kőrösi Csoma Sándor pedig nem írt naplót, így azt sem írta le, hogy a magyar nép igenis Attila népe.

A legtöbb genetikai nyom az eurázsiai sztyeppére vezet

A magyar őstörténet kutatásában több tudomány működik együtt. A 19. század második felétől a 20. század közepéig a nyelvészet és a történettudomány szerepe volt a meghatározó, a 20. század közepétől a régészet, napjainkban pedig az archeogenetika eredményei irányítják az őstörténészek figyelmét egyre újabb kérdések felé. Az archeogenetika eredményei egyesek számára meglepőek lehetnek.

A mai magyarság az elmúlt évszázadok során befogadott menekültek (pl. kunok, jászok, rácok) és a gazdasági érdekből betelepített, különböző szláv nyelveket és német dialektusokat beszélő emberek által elveszítette eredeti genetikai jellegét, szinte teljesen kicserélődött. A betelepült népesség azonban asszimilálódott – átvéve a magyarság nyelvét és kultúráját –, és magyarrá lett.

Az archeogenetikai kutatások azonban azt is kimutatták, hogy a honfoglalás korában élt őseink sem egy helyről származtak. A legtöbb genetikai nyom az eurázsiai sztyeppe különböző régióiba vezet, de a honfoglalás idején a Kárpát-medencében élt népesség is beolvadt a magyarságba. A történeti források alapján az is feltehető, hogy honfoglaló elődeink különböző csoportjai nemcsak magyarul, hanem egy vagy több másik nyelven is értettek, beszéltek. Adatok hiányában valószínűleg soha nem tudjuk eldönteni azt a kérdést, hogy a 895-ös honfoglalás előtt éltek-e a Kárpát-medencében magyarul beszélő emberek. Ha magyarul beszéltek is, valószínűleg nem nevezték magukat magyarnak. Csupán annyi tekinthető bizonyosnak, hogy az Árpád vezetésével betelepült népesség nevezte magát magyarnak, ez a népesség alapított magyar államot, és hagyott ránk magyar nyelvű nyelvemlékeket. És mi ezt a magyarnak nevezett nyelvet beszéljük itt, a Kárpát-medencében immár több mint ezer éve.

Forrás: Klima László nyelvész-régész, az ELTE BTK Magyar Nyelvtudományi és Finnugor Intézet Finnugor Tanszék vezetőjének írása és egyéb források felhasználásával Major Edit

Megosztás