A szarvast üldöző két testvér története egész Eurázsiában elterjedt. Nemcsak a füves puszták nomádjai ismerték, hanem a tundrai rénszarvaspásztor lappok is. Feltehetőleg a magyar mondakincsben is szerepelt. Anonymus és Kézai Simon művelt emberek voltak. Krónikáikkal elsősorban királyukat kívánták szolgálni, Anonymus művéből azonban kiolvasható a régi magyar nemzetségek védelmének szándéka is. Az Árpád-házi királyok Attilától való származtatása talán keleti eredetű hagyomány, hiszen a dunai bolgárok uralkodói is Attiláig vezették vissza a családfájukat.
Kézai Simon IV. László udvari papja volt. Királya a hatalmi játszmákban a keletről érkező kunok barátságát kereste. Ezért is fordulhatott krónikaírója a hunok felé. Az máig vitatott kérdés a magyar történettudományban, hogy Kézai idején a magyar hagyomány őrizte-e a hun rokonság tudatát, vagy az teljes mértékben a nyugat-európai krónikás hagyomány átvétele. Amint a fentiekből látható, már első krónikásaink is közvetlen politikai célok szerint formálták a magyarság eredetének történetét. A politikai szándék azóta is jelen van sok őstörténeti munkában. A magyar őstörténet művelése, az őstörténeti ismeretek átadása a jövendő nemzedékeknek azonban csakis a tudományos eredményeken alapulhat.
A 18. században érkeztek Magyarországra az első hírek arról, hogy a magyar nyelv talán a finn nyelvvel áll közelebbi kapcsolatban. 1769–1770 között Sajnovics János nyelvész, matematikus, csillagász egy csillagászati expedíció tagjaként a Lappföldön járt, és tudományos értekezést adott ki a magyar és a lapp nyelv rokonságáról. A lapp–magyar rokonságról írt művét Orczy Lőrinc magyar főispán, tábornok és költő (1718–1789) politikai szempontból értékelte: idegen hatalmak érdekeit sejtette mögötte, és megkérdőjelezte Sajnovics magyarságát.
A magyar közélet más képviselői is elutasították a rokonságot a „barbár és műveletlen” lappokkal. Horvát István, a magyar őstörténet kutatója pedig a reformkor nemzeti hevületétől eltelve 1825-ben megjelent könyvében már arról írt, hogy a magyar a bibliai ősnyelv, és a magyarság mint a szkíták leszármazottja valójában Európa ősnépe, így minden más nép tőle származik. Ugyancsak nála jelenik meg először az a gondolat, hogy a finnekkel és a lappokkal való rokonságot a németek akarják a magyarokra erőltetni.
A 19. század második felében a tudományos gondolkodás magasabb szintre lépett. A tudósok, így a történészek, nyelvészek is immár kellő forráskritikával közelítették meg adataikat. Magyarországon a finnugor nyelvek rokonságát hirdető tudósok a hunpárti magyar társadalom egyre nagyobb ellenállásába ütköztek. Az 1850-es években terjedt el az a hamis legenda, hogy a finnugristák („finnisták”) Habsburg-ügynökök. Az 1870–1880-as években a tudományban és a közéletben is élénk vita folyt a magyar nyelv és a magyar nép finnugor avagy török eredetéről.
A nyelvtudomány a 19. század második felében számos nyelvet összehasonlított egymással, és vizsgálatai során sok lehetőséget elvetett. Európai tudósok megvizsgálták a sumer–finnugor (és azon belül a sumer–magyar), valamint az etruszk–finnugor (és azon belül az etruszk–magyar) nyelvrokonság kérdését, de elvetették ezt a lehetőséget. A korabeli tudományos vita a magyar őstörténet iránt érdeklődő amatőr kutatók érdeklődését is felkeltette. Műveikből látható, hogy a szabályos hangmegfelelésekre alapozott nyelvészeti módszer, amely lehetővé teszi a rokon nyelvek közös szókincsének, közös nyelvtani elemeinek megállapítását, a közvélemény számára nehezen érthető. Ugyanez állapítható meg a magyar–örmény vagy a magyar–görög nyelvrokonságot hirdető művekből is. Ezek az írások a tudomány fejlődéséről tudomást sem szerezvén ugyanazon a szinten állnak, mint Otrokocsi Fóris Ferenc 17. századi héber–magyar nyelvhasonlításai.
A lényeg: nem mi vagyunk finnugorok, hanem a nyelvünk finnugor eredetű
A vita a tudomány terén már a 19. század végére eldőlt. Azóta a tudományos világban nem folyik vita a finnugor nyelvek összetartozásáról. A magyar nyelv finnugor eredetű. A finnugor és a szamojéd nyelvek együtt alkotják az uráli nyelvcsaládot. A finnugor nyelvrokonságot elfogadó külföldi tudósokról abszurd feltételezés azt állítani, hogy magyarellenes érzelmeiktől vezérelve erőltetik ránk véleményüket. A tudományos közélet nyitott a vitákra: a finnugor nyelvrokonság természetéről, jellegéről szóló ismereteink folyamatosan gyarapodnak, a szakmai párbeszéd során módosulnak, finomodnak.
A kiegyezéstől a millennium idejéig zajló nyelvészeti/őstörténeti vita fontos eredménnyel járt: a vitázó felek megállapították, hogy a nyelv és a kultúra fejlődése különböző hatások alatt különbözőképpen zajlik. Nyelvünk finnugor eredetű, de a magyar nép nem nevezhető finnugornak.
Ez a több mint százéves felismerés még mindig nem eléggé ismert a magyar közvéleményben, sajnos még egyes természettudósok körében sem. A „nem vagyunk finnugorok” típusú mondattal kezdődő szenzációhajhász újságcikkek és áltudományos művek egy nem létező állítással szemben indulnak rohamra, miként Don Quijote a lovagoknak nézett szélmalmok ellen. Ebbe a körbe tartozik, hogy természetesen az Árpád-házi királyok csontmaradványainak genetikai kutatásából sem vonható le következtetés arra vonatkozóan, hogy finnugorok vagyunk-e, vagy sem. Őstörténet-kutatásunk elismert szakemberei mutattak rá: nem mi vagyunk finnugorok, hanem a nyelvünk finnugor eredetű.
A történeti nyelvészet és a nyelvrokonság
Az összehasonlító történeti nyelvészet a nyelvek közti kapcsolatokat vizsgálva egyes nyelveket nyelvcsaládokba sorol, és megkísérli a nyelvcsalád közös ősnyelvének (alapnyelvének) lehető legteljesebb rekonstrukcióját. A magyar nyelv az uráli nyelvek családjába tartozik. E nyelvcsalád két fő ága a finnugor és a szamojéd.
A nyelvek közötti rokonság akkor áll fenn, ha az egy csoportba sorolt nyelveknek van közös alapszókincsük, és a közös eredetűnek meghatározott szavak között jelentésbeli kapcsolat van, továbbá igazolható, szabályos fonetikai (hangtani) eltérések mutathatók ki.
Nem tekinthető tudományos módszernek a különböző nyelvek hasonló hangzású szavainak rokonítása a hangtani kapcsolatok kifejtése és elemzése nélkül. Látszólagos hasonlóságok a világ bármely két nyelve között kimutathatók. A szabályos hangmegfelelésekre bőven idéznek példákat a finnugor nyelvrokonságot ismertető könyvek (pl. Nyelvrokonaink, szerk. Nanovfszky György, Budapest: Teleki László Alapítvány, 2000; Finnugor kalauz, szerk. Csepregi Márta, Budapest: Medicina, 2001) és újságcikkek. Sokak előtt már ismert lehet, hogy a finn koti magyar megfelelője a ’ház’, a kala ’hal’, a käsi pedig ’kéz’. E szavakból látható a hangmegfelelések rendszerének bonyolultsága is: a finn k hangnak a magyarban h felel meg, de csak mély hangrendű magánhangzók (a, o, u) előtt. Magas hangrendű magánhangzók előtt a k nem változik. A finnugor nyelvek közös szókincsébe, a hangváltozások rendszerébe nyújt bepillantást az Uralonet című internetes oldal (http://www.uralonet.nytud.hu/).
Az alapszókincsbe tartoznak a névmások, a rokonság különböző fokait jelölő szavak, a testrésznevek, a számolás szavai, az alapvető igék, a földrajzi környezet, a növény- és állatvilág szavai. Minden nyelv folyamatosan változik, egyes szavak kikopnak belőlük, és új szavak is keletkeznek. Ennek ellenére a finnugor alapszókincs ma is meghatározó eleme a magyar nyelvnek. A számítógépes statisztikák szerint a mai magyar beszélt nyelvben és az írott szövegekben is 50% fölötti arányban vannak jelen a finnugor eredetű szótövek (kb. 650-700 tőszó) és a belőlük képzett szavak.
A közös nyelvcsaládba sorolt nyelveket összekötő, szabályszerűen ismétlődő fonetikai jelenségek felhasználásával következtetni lehet az egyes rokon nyelveknek a közös alapnyelvükből eredő grammatikai egyezéseire is. Nyelvünk e téren is számos finnugor eredetű elemet őriz.
A honfoglalás előtt a magyar nép egy nyugati ótörök nyelvet beszélő népességgel került szoros kapcsolatba. Török eredetű szavaink (kb. 350-400 szó) a fejlett állattenyésztéssel és földműveléssel (ekés gabonatermelés, kertkultúra, szőlőtermelés) való megismerkedésről tanúskodnak. Ez török hatásra ment végbe a magyarság körében. A török szavak jelentésükkel is bizonyítják, hogy későbbiek, mint a finnugor eredetű magyar szavak, mert azok a halászatra, vadászatra és gyűjtögetésre utalnak. Török eredetű nyelvtani elemek a magyarban lényegében nincsenek, míg finnugor eredetű bőven van. Vagyis a török hatásról vallott tudományos vélemény erősíti azt, hogy a magyar nyelv nem a török, hanem a finnugor nyelvek közé tartozik.
A különböző vadregényes őstörténeti elképzelések az elmúlt évtizedekben egységes koncepcióvá értek össze. E koncepció alapját az a Horvát Istvántól eredő gondolat alkotja, hogy a magyar ősnyelv, a magyar ősnép. Ez az elmélet mindent magába fogad – azt is, hogy a magyarság a Marsról vagy a Szíriuszról származik, azt is, hogy létezett egy ősi kontinens, ahonnan a magyarság szétszóródott a világ minden tájára, azt is, hogy a sumerek, az etruszkok, a szabirok, a hunok, a görögök stb. rokonai vagyunk. E koncepció történeti és nyelvi alapja is teljesen elhibázott. A naiv őstörténeti koncepciók alkotói olykor el nem hangzott mondatokra hivatkoznak, vagy összeesküvés-elméleteket gyártanak igazuk bizonyítására. Eddig nem ismert annak bizonyítéka, hogy a „finnugor hazugságot” 1821-ben a Habsburgok találták volna ki, miként Trefort Ágoston sem mondta és írta sehol, hogy kötelességünk a finnugor rokonságot hirdetni. A legendák körébe tartozik, hogy Hunfalvy Pál és Budenz József Habsburg-ügynök lett volna, Kőrösi Csoma Sándor pedig nem írt naplót, így azt sem írta le, hogy a magyar nép igenis Attila népe.
A legtöbb genetikai nyom az eurázsiai sztyeppére vezet
A magyar őstörténet kutatásában több tudomány működik együtt. A 19. század második felétől a 20. század közepéig a nyelvészet és a történettudomány szerepe volt a meghatározó, a 20. század közepétől a régészet, napjainkban pedig az archeogenetika eredményei irányítják az őstörténészek figyelmét egyre újabb kérdések felé. Az archeogenetika eredményei egyesek számára meglepőek lehetnek.
A mai magyarság az elmúlt évszázadok során befogadott menekültek (pl. kunok, jászok, rácok) és a gazdasági érdekből betelepített, különböző szláv nyelveket és német dialektusokat beszélő emberek által elveszítette eredeti genetikai jellegét, szinte teljesen kicserélődött. A betelepült népesség azonban asszimilálódott – átvéve a magyarság nyelvét és kultúráját –, és magyarrá lett.
Az archeogenetikai kutatások azonban azt is kimutatták, hogy a honfoglalás korában élt őseink sem egy helyről származtak. A legtöbb genetikai nyom az eurázsiai sztyeppe különböző régióiba vezet, de a honfoglalás idején a Kárpát-medencében élt népesség is beolvadt a magyarságba. A történeti források alapján az is feltehető, hogy honfoglaló elődeink különböző csoportjai nemcsak magyarul, hanem egy vagy több másik nyelven is értettek, beszéltek. Adatok hiányában valószínűleg soha nem tudjuk eldönteni azt a kérdést, hogy a 895-ös honfoglalás előtt éltek-e a Kárpát-medencében magyarul beszélő emberek. Ha magyarul beszéltek is, valószínűleg nem nevezték magukat magyarnak. Csupán annyi tekinthető bizonyosnak, hogy az Árpád vezetésével betelepült népesség nevezte magát magyarnak, ez a népesség alapított magyar államot, és hagyott ránk magyar nyelvű nyelvemlékeket. És mi ezt a magyarnak nevezett nyelvet beszéljük itt, a Kárpát-medencében immár több mint ezer éve.
Forrás: Klima László nyelvész-régész, az ELTE BTK Magyar Nyelvtudományi és Finnugor Intézet Finnugor Tanszék vezetőjének írása és egyéb források felhasználásával Major Edit
