Ennek a napnak és az alább következők emlékére tallóztam Csoóri Sándor és Hanák Tibor Nők a Gulágon című dokumentumfilmjének szövegkönyvéből, amelyben az ártatlanul elhurcolt magyar lányok és asszonyok őszintén, és nem egyszer a sírással küszködve vallottak életükről és mesélték történeteiket.
Legtöbbjüket Kárpátaljáról szedték össze és szállítottak vagonokban a szibériai Gulágra.
KLÁRI: „Mikor a románok mégis bejöttek, pontosan nem tudom, december 23-a körül, akkor szedték össze az embereket, akiket elvittek. Munkára szedték össze az embereket az orosz katonák. De a vagonokra az volt kiírva, hogy „jóvátétel…”
MÁRIA: Volt Svájcban egy unokanővérem, sokan elindultak a falunkból külföldre. Én is megpróbáltam. Sikerült eljutnom a határig, de mivel nem volt határsávengedélyem, és a táskámban megtalálták a külföldi címet, letartóztattak, hogy biztos összekötő-kém vagyok. Persze tagadtam, mire leütöttek, rugdostak, „Te hazaáruló…”, és azt is mondták: „Ha nem vallasz, te szemét, akkor mész egyenesen az oroszokhoz jóvátételre!” Így kerültem a Gulágra, ahol az ember nem tudott már önállóan gondolkodni sem…
ZSÓFIA: Sokat nem törődtünk ott egymással, mert a lényeg csak az volt, hogy eltelt egy nap, és élünk. Hogy jóllaktunk-e? – az már csak óhaj volt…
BORBÁLA: Naponta körülbelül 16 órát töltöttünk a lágeren kívül, hetente hat napon át . A napi 16 órát mindenképpen le kellett dolgoznunk, ha esett, ha fújt …
MAGDOLNA: Ötösével engedtek át a kapun, kint már géppisztolyos őrök álltak. Aki kiengedett bennünket, közölte: „Átadom a nép ellenségét”. Az tisztelegve mondta: „A nép ellenségét átvettem”.
KLÁRI: Mikor mi megérkeztünk Kazaszthánba, egy homoksivatagban találtuk magunkat Kétszázötvenen voltunk egy szögesdróttal körülvett bunkerbem. Elosztottak bennünket, és kellett mennünk vályogot vetni. Ástuk a földet, a vizet autóval hordták, és mikor már volt annyi vályog, hogy lehetett belőle felépíteni egy kisebb házat, akkor megcsináltuk, és vetettük tovább a vályogot, és építettünk egy barakot. És tovább csináltuk a vályogot, és építettük a barakkokat. Akkoriban már több ezren voltunk, és még mindig jöttek új emberek, és egy nagy várost is építettünk, Balhást. A vizet sokáig a Balhás-tóról, 30 kilométerről hordták teherautón.
MÁRIA: Jött az angarai hídnak az építése, és miután mi nők, százhúszan, könnyebbek voltunk, bennünket húztak fel a pillérekre… Aztán úgy publikálták a népnek, hogy ezt a komszomolisták építették. Ez nem volt igaz. Ezt a mi kis kezünkkel, verejtékünkkel, jól-rosszul, de megépítettük a hidat is és a vízierőművet is.
SÁRA: Sokat olvastam, Bulgakovot, este 10-től 11 óráig, Puskintól, Tolsztojtól, Lermontovtól. Később kiválogatták nekem a baráti körömet. Nálunk rengeteg koloratúr szoprán volt Berlinből, meg még egy híres hegedűművésznő is… A kis nemzetek közül rengeteg intelligenciát hoztak oda, mert tudták, hogy az az összetartó erő! Tanárt, tanítót, lelkészt, mindenkit… De szabad ember Szibériában egyáltalán nincs. Valaki vagy ült, vagy ülni fog, vagy ül éppen. De mindezek dacára a kultúra szempontjából Szibéria az mégis egyik e hatalmas ország legkulturáltabb részének, mert a cárok óta oda vittek ki, az akadémikusoktól kezdve mindenkit… Nálunk például sok orvosprofesszor volt az orvosper után, ott még a szanitéc is egyetemi tanársegéd volt.
ILONA: Én gyermeket vártam és megszültem, szerencsére rengeteg tejem volt, 2-3 liter naponta, így még egy gyerek szoptatását vállaltam, hivatalosan, és úgy lettem elkönyvelve, hogy dada. Két dada volt a lágerben, pedig volt ötszáz Margit-pótlékot a saját és a másik gyerek után. Minket foglyoknak tekintettek az oroszok, de a gyerekek szabadok és orosz állampolgárok voltak.
SÁRA: Sztálin halála nagy megkönnyebbülést hozott a tábor politikai részlegében. Egy-két hónap múlva kezdték emlegetni, hogy szanálni fogják a politikai foglyokat és sokan hazamehetnek. A politikai tiszteket is dobálták már egyik lágerből a másikba, hogy ne tudják meg, ki volt a besúgó.
ERIKA: Egyszer csak újságot is kaptunk, persze szovjet újságot, kezdtek virágot ültetni a barakkok elé, kultursarkot építettek, könyvek jelentek meg, lemezjátszót és lemezt is hozzá. Mi végül is szabadnak éreztük magunkat ezek után… Aztán suttogták, hogy a külföldiek hazamehetnek, de nem hittűk el. Aztán jelentkezni kellett.
MÁRIA: Először a németeket vitték, aztán a cseheket, a románokat, a magyarokat hagyták utoljára…
MARGIT: Mikor végre felszálltunk egy teherkocsira és az kivitt bennünket a magadáni kikötőbe, megláttam egy nagy, személyszállító hajót, a Brément-et… Akkor már tudtam, hogy tényleg hazavisznek. Kaptunk pénzt is, a kilenc év alatt annyit kerestem, hogy mire Vlagyivosztokba értünk, az egész pénzem elfogyott. És akkor jöttünk, csak jöttünk Szibérián át, végig…
BORI: Mielőtt elindultunk, 40 rubelt kaptunk fejenként. A lágeri kanton „ruhaszalonjában” vettünk magunknak egy kosztümöt, hogy becsületesen nézzünk ki a hazafelé vezető úton. Szürke anyag volt, olyan, mint egy munkás ruha. Illett hozzá az orosz csizma. Abban jöttünk haza…
EDIT: Elindítottak bennünket, és én nem tudtam, hogy mire jövök haza. Azt tudtam, hogy anyukám él, kaptam tőle az utolsó félévben egy levelet, sőt egy csomagot is szegénykémtől. De hogy milyen országba érek haza, arról fogalmam sem volt… A nagy Szovjetunióból mi szabad emberként jöttünk Csapig. Én hét éven keresztül azért éltem, hogy hazajöjjek. Megérkeztünk a határra, ott átvettek minket a magyarok, az oroszok szépen elköszöntek tőlünk…
ANNA: Bizony a magyarok még csúnyábban fogadtak bennünket, mint ahogy az oroszok, ahogy átadtak minket. Jöttek az ávósok kutyákkal, fegyverekkel. Az oroszok felháborodva mondták, hogy „nem rabokat hoztunk, hanem szabad embereket!” Nem adták ki addig a létszámot, vagyis az embereket, amíg a kutyákat és a fegyvereseket el nem küldték. Később már csak pár kisérő katona jött, de fegyver nélkül.
EDIT: Hát ez tényleg gyalázatos volt a magyarok részéről az is, hogy rabomobilokat küldtek ki értünk, amiben a börtöntöltelékeket szállítják. Az embereket is úgy állították sorba. Kikukucskáltam az ablakon (sír..) Igy érkeztem haza, kis hazánkba.
MARGIT: Átvett a magyar állam bennünket, de az, ami kint történt velünk, arról nem beszélhettünk… Ez államtitok volt.
SÁRA: Nekem nagyon sokáig kenyér-gondjaim voltak. Mindenki csak találgatott körülöttem: mi a bűne, miért vitték el? És féltem attól is, hogy miért hoztak haza? Mindkét félelemre volt ok. De általában akkor a magyar emberek mindentől féltek. De én nem féltem semmitől és senkitől sem… Különböző dolgokat csináltam a megélhetésemért. És mikor az emberek megismertek, kezdtek jók és kedvesek lenni velem. Megtanultam, hogy hinni kell abban, hogy az emberek általában jók… Később a rádióhoz kerültem és orosz népmeséket fordítottam.
AMÁLIA: Én sehol nem tudtam elhelyezkedni, sehol nem kaptam munkát. Mindenki félt tőlem. Végül baráti protekcióval tudtam elhelyezkedni egy állami gazdaságba nyári munkára, közönséges munkásnak. Nem vettek vissza abba a bankba, ahol korábban dolgoztam…
MÁRIA: Elmentem egy gyárba dolgozni, felvettek. De amikor megtudták, hogy a Szovjetunióból jöttem, akkor jött a csoportvezető, és hivatott a párttitkár. Azt mondja, „Asszonyom, magát szemeltük ki annak, hogy itt az üzembe… nézze aztat, hogy ki hogy dolgozik, mit beszél… milyen a hangulat a munkások között…
,Én azt mondtam, hogy nézze uram, az igaz, hogy én a Szovjetunióból jöttem haza, de azt is tudja, hogy ártatlanul. Én sem a múltban, sem a jelenben, sem a jövőben nem leszek áruló. És ezután jöttek, mindig hátulról…és a meó… Rólam a víz szakadt le, csurgott rólam a verejték, úgy dolgoztam. Mindig kérdezték: Miért félsz te mindig, Mária? Nem mertem megmondani, hogy én hol voltam… mit éltem át.. és hogy énnekem nagyon kell vigyáznom… A jó Isten velem volt, egyszer sem volt hibám, annyira gondosan odafigyeltem és annyira pontosan csináltam a munkámat. Nem volt selejtem, mindig mondták, dicsértek, hogy tökéletes, amit csinálok Mégis, két hét után elbocsátottak… A rendőrség is mindig figyelt. Naponta mondták a szomszédok, hogy már megint itt voltak a rendőrök és kérdeztek utánad…
IRÉN: Miután hazajöttem, beiratkoztam csecsemő- és gyermekápoló képzőbe, végig kitűnő tanuló voltam. De már csak egy hónap hiányzott a vizsgámból, amikor kidobtak, azt mondták, hogy nem vagyok megbízható, mivel fogságban voltam. És ugye én a csecsemőket politikára nevelném, meg eltenném láb alól őket mondtam… Aztán így kitettek… Kétségbe estem és idegösszeroppanást kaptam elkeseredésemben. Miután jó tanuló voltam, el akartam végezni egy oktatónővéri tanfolyamot, de onnan is kirúgtak… És amikor el akartam menni hivatalba dolgozni, azt mondták, hogy én csak fizikai munkát csinálhatok. És hogy nem potyára vittek el… Hiába mutogattam a rehabilitáló papíromat, azt mondta az illető: „Irénke, magát nem semmiért vitték oda…”.
XXX
A hadifogság a háborúk természetes következménye. A szovjet fogolypolitika azonban messze túllépte a hadifogság európai értelemben vett kereteit. Ez a sajátos magatartás a gyakorlatban a civil lakosság százezerszámra történő elhurcolását jelentette. A szovjet vezetés csak a külföldről deportált rabokkal tudta enyhíteni a háború következményeként bekövetkező súlyos munkaerő- hiányt, és bár elvben elítélte a kollektív felelősségre vonást, a tömeges elhurcolásokat elrendelő intézkedések a bosszú szellemében születtek.
A megtorlás elsősorban a magyarok és a magyarországi németek ellen irányult, de válogatás nélkül vitték el a zsidó munkaszolgálatosokat, az Auschwitzból érkezőket, valamint nőket és gyermekeket is. A szovjet fogságba került magyar állampolgárok száma az orosz levéltári források szerint 700 ezerre tehető. A valódi hadifoglyok kevesebb, mint 500 ezer fővel részesültek ebből. A visszatért 200 ezer civilnek pedig a kb. 4-6 százaléka volt nő. Az elhurcoltak a Szovjetunió különböző rendű-rangú hadifogoly munkatáborba kerültek, itt került sor politikai szelektálásukra. Egy részüket bíróság elé állították, így róttak 20-25 éves évre szólott ítéleteket sokezer magyarra is a Szovjetunió elleni kémkedés, diverzió, agitáció stb. vádjával a Gulág birodalmába.
A táboréletet túlélő hadifoglyok túlnyomó része 1949-ig visszatért, de a Gulágok még életben maradt lakói csak Sztálin halála után kerülhettek haza. Bár elbocsájtásukkor szóban rehabilitálták őket, itthon mégis büntetett előéletűnek számítottak. A rehabilitációs bizonyítványok általában megérkeztek, de a szovjet táborvilágban meghalt 200 ezernyi magyar számára már késő volt a megbánás…
GULAG: a sztálini Szovjetunió egészét behálózó javító- és kényszermunka-táborok nevének rövidítéséből képzett szó.
MÁLENKÍJ ROBOT: ezen táborok rabjainak kényszerítése nehéz fizikai munkára.
R. V.
