Isten ments, hogy egész életünket a szerelem irányítsa! (Múltbanéző 5. rész)

2021-01-28 | Kultúra
A Magyar Nők Lapja gyakran közölt színházi kritikákat, ritkábban interjúkat, leginkább neves színésznőkkel. 1942-ben készült Tőkés Annával egy interjú, amit az alábbiakban olvasni fognak. Az interjúban határozottan kijelentette, hogy nincs magánélete, csak a színház szolgálatában áll és Isten mentse attól, hogy egész életét a szerelem irányítsa…

Tőkés Anna olyan, mint egy délszaki virág. Sejtelmes és ködbe burkolt minden szava, titokzatosság illata lengi körül. Hogy miért ilyen, mi rejtőzik e mögött, arra nem egykönnyen jövünk rá, zárkózottságát alig lehet áttörni. Gyönyörűen beszél, szavai plasztikusak és megformáltak, hangja búg és zúg, mint az esti harangszó. Legegyszerűbb mondatát is drámai izzás fűti, ezzel az első percben elárulja, hogy színésznő. Egész lénye kicsit stilizált, képzelet és ösztöne révén alakította magát olyanná, amilyen. Szép szeme révedező és messze néző, de hogy mit lát, azt nem mondja meg. Járása, mozdulatai lágyak és simák, mint az angóra macskáé. Az a fajta nő, aki nem jár, hanem vonul.

A Pasaréten él gyönyörű villájában, messze a város szívétől. A kérdésekre nehezen felel, meggondolja, amit mond.
– Nem szeretek magamról beszélni, nem szeretem a hangos reklámot. Azt akarom, hogy a közönség csak a színpadról ismerjen. Mindent, ami bennem él, amit az életben visszafojtok, azt a színpadnak tartogatom. Szerepeimet nem játszom, hanem élem.
– Hogyan lett színésznő?
– Már hároméves koromban tudtam, hogy színésznő leszek. Színházat játszottam kis barátnőimmel. Borzasztó sok akadályon és szenvedésen mentem keresztül, amíg ide eljutottam. Sokat kínlódtam, sokat sírtam, sokat nélkülöztem. Nehéz utat tettem meg, de véleményem szerint a szenvedés vezet a lelki magaslatra, a művészi érettséghez. Én, aki annyi mindent éltem át, minden embert megértek, semmi nem idegen nekem. Élményeim tárházából merítek, mikor játszom. A képzelet egymagában nem segít.

Szereti megríkatni a közönséget, vagy annak örül, ha megnevetteti őket?
– Rájöttem arra, hogy ha az emberek jól kisírják magukat, megkönnyebbülnek és éppen olyan szép este emlékével távoznak, mint amikor nevetnek. Úgy érzik, hogy kipanaszkodták magukat. Az utóbbi időkben főként drámákban játszottam, most vígjátékra vágyódok.
– Az elmúlt évben háromszázszor játszott egy tragikus női figurát, mit érzett ezzel a szereppel kapcsolatban?
– Iszonyatosan megrázott és feldúlt, minden este a betege voltam. Minden mozzanata életem egyes élményeit juttatta eszembe. Partnerem minden mondata a szívembe hasított, mert éppen abban az időben, a valóságban is azokat a szavakat hallottam.
– Örül a sikernek?
– Nem mindig a taps jelenti a sikert. Megesik az is, hogy a felvonás végén nincs taps, és az emberek szemében, testtartásában látom a sikert. Ezt a fajta reagálást jól ismerem, magam is sokszor megnémulok, amikor valami megráz vagy elbűvöl. De az örömöm nem mindig zavartalan, örökös kételyek gyötörnek. Akárhogyan dicsérnek is, mindig azt hiszem, hogy még jobban kellene játszanom. Érdekel a kritika és mindenkinek a véleménye. Mindenből tanulok.
Aztán rettenetesen gyötör a lámpaláz. A színpadon is, az életben is. A premier előtt két-három kilót lefogyok, ha ötvenedszer játszom a szerepemet, még akkor is halálra izgatom magam. Furcsa lámpalázat érzek akkor is, ha egy étterembe lépek. Nem szeretem a feltűnést, az emberek rám szegezett tekintetét.

Hogy él itt, ebben a nagy magányban, távol a várostól?
– Egyedül és csöndesen. Keveset járok emberek közé, csak annyit, amennyit okvetlen kell. Este, az előadás után hazajövök. Sok az ismerősöm, de barátaim alig vannak. A könyv a leghűségesebb társam. Rengeteget olvasok, szívvel-lélekkel beleélem magamat a regényhősnők sorsába.
– Miért választotta az utóbbi években ezt a magányos életet?
– Nem én választottam, ez jutott nekem. Mindenkinek végig kell járnia a kijelölt utat. Hiszek a predesztinációban, abban, hogy nem magunk irányítjuk az életünket.
– Haragszik az emberekre?
– Nem haragszom senkire, nem gyűlölök senkit. A legkisebb kedvességet, jóságot a legnagyobb hálával fogadom. Az élet nem kényeztetett el ez irányban sem. Az emberekkel nem sok kapcsolatot találok. Valahogyan nem hiszek az őszinteségben, a barátságban.
– Mégis, a magánélete…
– Nincs magánéletem. Mindent a színpad szolgálatába állítok. Az egyetlen igazi örömem az otthonom és a háztartásom. Lelkesen foglalkozom vele. Jól főzök és mindent magam teszek el télire. Szeretek új recepteket kipróbálni, a konyhában pepecselni. Az éléskamrám olyan, mint egy patika.
– És a ruhái?
Szeretek öltözködni, de nem csinálok kultuszt a ruhákból. Mindig angolos ruhát viselek. A nő legyen ápolt és rendes. Nem érheti olyan bánat, hogy joga volna elhanyagoltan megjelenni. Ez nem csak másokkal, hanem önmagunkkal szemben is kötelességünk. A külsőségek lelkünkre is hatnak, javítják hangulatunkat. Rendkívül fontos, hogy a ruhánk egyes darabjai között összhang legyen. Ha csak a kalapunk szép, de a ruhánk szörnyű, az felborít mindent. A legkisebb ízléstelenség eltereli a figyelmet a többi szépről.

Mi szépíti legjobban a nőt?
– A lelki megelégedettség, a nyugalom, amely sugárzik már a szemeinkből is. Ettől a legcsúnyább nő is megszépül. Kell, hogy ezt elérjük, ha hiúak vagyunk.
– Mitől ilyen szép az alakja, fogyókúrázik?
– Nem, de vigyázok magamra, nem eszem hizlaló ételeket. Este például csak nyers, vitamindús ételt vacsorázom, mellőzöm a kalóriákat. Édességet alig eszem. A testsúlyom tíz év óta nem változott. Fürdőszobám mérlegével ellenőrzöm magamat minden áldott nap. Elemi kötelessége egy színésznőnek, hogy ne hízzon el. Bizony, mi spártai életet élünk, nem vethetjük rá magunkat az evés korlátlan örömeire és nem cigarettázhatjuk rekedtre a hangunkat…
– Sportol?
– Sokat. Tornászom, síelek, korcsolyázom, lovagolok, autót vezetek.
– Szép beszédének mi a titka?
– Amikor színiiskolába kerültem, nagyon csúnyán beszéltem. Hadartam, nyeltem a szavakat, mintha nem is volna mássalhangzó a világon. Lassan csiszolódott a beszédem. Mára már felfedeztem, hogy milyen szép a magyar nyelv muzsikája. Sokszor szeretném felhívni az emberek figyelmét arra, hogy ne kapkodjunk beszéd közben, óvatosan bánjanak gyönyörű nyelvünkkel.
– Utolsó kérdésem: Mennyiben változtatja meg a szerelem egy nő egyéniségét?
– Van fölemelő szerelem is, van lesújtó is. A boldog szerelem lendületet ad az ember életének, munkájának. A boldogtalan viszont elviszi minden energiánkat. De ezek csak periódusok. Isten ments, hogy egész életünket a szerelem irányítsa!”

Amikor rátaláltam erre az interjúra, kicsit hosszúnak találtam, gondoltam, hogy csak részleteket emelek ki belőle. De ahogy sorról sorra olvastam ezt az őszinte, majdhogynem megrendítő élet-vallomást ennek a nagyon sikeres, határozott, kialakult életelv szerint élő, de mégis csak szomorú és nagyon magányos asszonynak a szájából, nem volt szívem egy sort sem kitörölni. Arra gondoltam, hogy ha engem megerősített az, amit olvastam, lehet, hogy Önöknek is élményt szerez. És mi több, talán még hasznukra is válik…

Néhány szó befejezésül a művésznőről. Tőkés Anna Kolozsvárott született 1903-ban, és 1923-tól 1962-ig játszott és élt a színpadon. Temesváron kezdte pályáját, de még az évben a fővárosba szerződött. 1935 és 1944 között Nemzeti Színház ünnepelt művésze volt. Három év kihagyás után lépett fel újra a Nemzetiben, 1962-ben, de egy rosszullét után már nem lépett többet a „világot jelentő deszkákra”. Kiváló- és Kossuth-díjjal ismerték el színészi kvalitásait. Nagy drámai színésznő volt, ösztönös színésztehetség, kortársai közül sokan Jászai Mari utódjaként emlegették. Legkiválóbb alakításai a klasszikus drámákhoz fűződnek. Minden alakításában ragyogott, csak filmekben nem sikerült igazán kibontakoznia tehetségét.
R. V.

Megosztás