- telén, a második világháború idején Európában véres és sötét idők jártak, de a karácsony akkor is karácsony volt. Budapestre december 24-én éjjelén hatalmas légitámadással érkezett el az ünnep. A budai vár lángokban állt, a nem messze lévő Vérmezőn és onnan távolabb eső sötét utcákban halottak, döglött lovak, ég felé meredő villamossínek szolgáltak szégyenletes díszéül az ünnepnek.
Egy kisfiú, aki a testvérem volt, anyám, és apám húzódtak meg egy budai lakás sötét, hideg pincéjében. A ház is sötét volt. Senki sem merészkedett kimenni a fagyos éjszakába, hogy egy kis hólét hozzon be olvasztani ivóvíz gyanánt, Éhesek voltak, piszkosak és szomjasak. A ház első emeleti lakásában azonban mégis ott díszelgett egy karácsonyfa. Anyám szerezte valahonnan a légi támadások szüneteiben. Mert karácsony lesz, ünnep lesz. A fának díszei is voltak, színesen csillogók, őrizve a béke fényeit. A fenyőfa ott állt a sötét lakásban, magányosan az ünnepre várva. Meghitt gyertyafények helyett a becsapódó légvédelmi rakéták tüzei csillantak meg díszeinek üvegzománc testén. S akkor egy hatalmas robbanás rázta meg a házat. Potyogott a vakolat, hatalmas dübörgéssel szakadt nyakukba a pince faldarabja. Anyám felugrott és semmivel sem törődve felrohant az első emeleti lakásukba. A légnyomás kitörte az ablakokat és az utca felőli falon egy hatalmas lyuk a belövés helye tátongott Csupa rom, lehullott vakolat volt mindenütt. Csak a fenyőfa állt sértetlenül. Szinte hivalkodón, kacéran díszelegve zöld ruhájában csillogó díszeivel. Anyám eszét vesztve a borzalmaktól odarohant a fához és a kitört ablakon át kidobta a fát a sötét utcára. Nem kell karácsony, nem kell ünnep kiáltotta és zokogva visszament a pincébe. Egész éjjel robbanások rázták meg a környéket könyörület nem volt, vagy elcsendesülés, csak félelem.
Karácsony Mádon
Mikor vége lett a háborúnak és romjaiból újból felépülni látszott az élet, újabb sötét felhők gyülekeztek. Szüleim rendbe hozták a romos lakást, újból feltöltötték üzletüket áruval, hogy dolgozzanak, hogy talpra álljanak. Az ország romjaiból tápászkodott fel hihetetlen gyorsassággal. Az emberek előmerészkedtek a pincékből, és minden erejükkel az országot akarták újra felépíteni. És akkor elkövetkeztek azok a bizonyos ötvenes évek, amiről manapság már csak azok tudnak mesélni, akik akkor még gyerekek voltak. A többiek, az akkori felnőttek már régen halottak.
Abból a bizonyos lakásból, amelyet 1945. decemberének karácsonyán belövés ért egy tollvonással elvették. 24 órát adtak az összepakolásra. Mádon kötöttünk ki, egy szükséglakásban. Semmink sem maradt. Csak egy ágy, egy szekrény és egy kis tűzhely, de még tüzelőre való pénzünk sem volt.
1952 karácsonyán én 5 éves voltam, de mindenre emlékszem. Anyám feldíszített egy csodás kis fát engem pedig felöltöztetett. Fehér térdzoknim volt, nagyon szép kockás szoknyácskám, fehér blúzom. Anyám gyönyörű volt. A haja gesztenyebarna szépen fésülve, és egy levendula kék ruha volt rajta, gyönyörű gombokkal. (Hihetetlen hogy egy gyerek mi mindenre tud visszaemlékezni.) Apám nyakkendőt kötött. És eljött az ünnep és felcsendült a Mennyből az angyal és énekeltünk Szüleim szemében könny csillogott. Én nem értettem még akkor, csak később azt, hogy lehetünk boldogak szegényen is számkivetve is úgy, mint akkor ott Mádon, de szeretetben hittel és reménnyel szívünkben.
Major Edit