Nyár
Ahogy nyáron a szülőknek is szükségük van a pihenésre, ugyanúgy a gyerekeknek is. A családi szabadság időszaka – amikor több lehetőség van önfeledten együtt lenni, közösen tevékenykedni, játszani, kirándulni, beszélgetni – már önmagában fejleszti a gyerekeket. A gyerekek nyáron spontán is rengeteget érnek, gyarapodnak, növekednek. Nem szükséges az íróasztalnál betűket formázni vagy éppen olvasni tanítani a leendő elsősöket.
A direkt tanítgatás helyett sokkal eredményesebb lehet, ha például bevonjuk a gyereket a hétköznapi teendőkbe. A saját feladatok során, amilyen mondjuk a csipeszekkel teregetés, a borsópucolás, a felsöprés vagy a zoknipárosítás, rengeteget fejlődik a lurkó önállóságban, felelősségvállalásban, amely készségek az iskolához feltétlenül szükségesek. Egy séta alkalmával is lehet mondjuk az irányokat és az arányokat játékosan gyakorolni, hosszabb autóúton játszhatunk szójátékokat, de tényleg csak akkor, ha a gyerek vevő rá, és élvezi, amit csinál.
Nagyon ellenzem én is az otthon tanító, folyton nyüstölő szülői bánásmódot. Teljes mértékben elveszi az iskolába készülő gyerek motivációját, csak azért, hogy a szülő a saját egóját növelhesse. Ezek a szülők nem gondolnak bele abba az egyszerű ténybe, hogy ez az iskola feladata. Unatkozó, unalmában önmagát elszórakoztató és ezáltal az órát megzavaró gyereket nevelnek.
Elég fejlett-e a gyerek az iskolához?
A szülők általában pontosan érzik, tudják, ha a gyereküknek tényleg lemaradása van bizonyos területen. Jó, ha minél korábban felkeresnek egy fejlesztési tanácsadót, aki segít értelmezni, hogy mi állhat az elakadások hátterében, hogy mekkora súlyuk van ezeknek az eltéréseknek, majd tanácsot ad arra vonatkozólag, hogy mivel lehetne leginkább ösztönözni a felzárkózást. Néha kisebb a baj, mint amilyennek gondolják.
A gyermekek fejlettségi szintje közötti különbség iskolába lépéskor a legnagyobb, mert akkor van az egyik fejlődéstani nagy érés, ami egyénenként nagyon változó, és a testi érettségen kívül a szellemi, érzelmi, idegrendszeri érettségben is megmutatkozik. Éppen ezért nagyon nehéz egy általános, mindenkire érvényes iskolaérettségi tesztnek megfeleltetni a gyerekeket.
A gyerekek csak alsó tagozat végére érnek össze, éppen ezért minősíteni, beskatulyázni egy kisiskolást fájdalmas és igazságtalan dolog.
A szülők szerepe
A legjobb, amit egy szülő tehet – de egyre ritkább ez a mai rohanó, túlhajszolt világban –, hogy a szabadidő eltöltése valóban a „szabad” játékról szóljon. Az az ideális, ha mindez kortársakkal történik, de a közös, felhőtlen családi élmény is pótolhatatlan. Igenis bandázni kell, egymástól tanulni, konfrontálódni, kibékülni, átélni és magunkban kezelni esetleges igazságtalanságokat és óriási örömöt okozó sikereket.
Semmilyen mozgásfejlesztésre nem lenne szükség, ha a gyerek „gyerek” lehetne és megismerhetné a saját határait: túlféltés nélküli fára mászással, patakon átkeléssel, kergetőzéssel, hintázással, dombról legurulással stb., a feszültséget önfeledten, visítva kiadva magából, terápiák helyett!
Ami még gondot szokott jelenteni, a szülői maximalizmus. Sokan 200%-ot várnak el a csemetéiktől, és persze szülőként önmaguktól is, és rettegnek attól, hogy nem fog úgy teljesíteni a gyerek az iskolában, mint ahogy a „nagykönyvben” meg van írva.
Érdemes lenne tudatosítanunk, hogy „nagykönyv” nem létezik, és nem szerencsés, ha a gyermek teljesítményétől tesszük függővé, mennyire tartjuk magunkat jó szülőnek… Természetesen a nehézségekben álljunk mellettük, de alapvetően támogató módon, nem pedig mindenható megmentőként. (Forrás: kepmas.hu)
(SzK)
