Elmondta, hogy a kilencvenes évek elején ő is azok között volt, akik nagy garral arra próbálták rávenni Makovecz Imrét, a magyar organikus építészet mesterét, hogy jelöltesse magát országgyűlési képviselőnek. A neves építész azonban határozottan nemet mondott. Meglepődtek. Amikor később rákérdeztek, hogy mit tanácsol, mit tehetnének az akkori helyzet jobbítása érdekében, Makovecz azt felelte: „Csináljanak partizánakciót!”. Megint meglepődtek, gondolkodtak, mígnem rájöttek: ez a sugallat nem jelenthet mást, mint azt, hogy ki kell szállniuk abból a körből, ahol nap mint nap csak olyasmit hall az ember, amit nem akar hallani és nem tud elfogadni. Talán úgy is lehetne mondani, hogy egy képzeletbeli „gondolatszűrőt” kellene működtetni agyunkban, ami kiszűri, hogy mit engedünk át fülünkön…
Ferenczi Orsolya azonnal reagált. Van ilyen szűrő – jelentette ki -, úgy hívják, hogy morál. A morál egy régi, több ezer évre visszanyúló érték. És ha európai kultúráról beszélünk, ne féljünk kimondani, hogy a görög filozófiából, a római jogból és a judeo-keresztény moralitásból lehet egy olyan stabil gondolatszűrőt építeni, ami társadalmunk kultúráját egy nagyon erős, kiemelkedő és értékteremtő kultúrává teheti. De rögtön hozzátette: de mindig jöhet valaki, aki beszólna és azt mondaná, hogy álljunk már meg! Hát elfelejtették az inkvizíciót és a gyarmatosítást, azt, hogy a fehér emberek micsoda borzalmakat tettek? Erre nyugodtan válaszolhatjuk azt, hogy a földi világot emberek alkotják, és a világban az embereknek nagyon sok olyan gyarlósága van, ami az alapértéket nem érinti. Az egyházat sem a szerint ítélem meg, hogy mennyi bűne van. Az egyház világi részét is emberek alkotják, de nem őket tiszteljük, hanem azokat az értékeket, amit az egyház megőrzött nekünk.
Mi másként definiáljuk magunkat
A szüleinkre gondoljunk, édesapánkra, édesanyánkra. Gyarló, bűnös emberek ők is – de nekünk csodálatosak. És nem az alapján ítélünk meg valakit, hogy – mondjuk – erős dohányos az édesapja, hanem a saját értékei alapján. A gondolatszűrőt az értékrendünk adja meg. A Sarkcsillagra kell mindig nézni, mert nehéz dolog vitorlázni ezen a világon. Túl sok buktató van, és ha az ember nem néz a lába elé, akkor nem látja, hogy merre megy. A hajósok is úgy navigáltak valamikor, hogy a Sarkcsillagnak szegezték az irányt, hiszen valahogy a viharos tengerből el kellett jutniuk a szárazföldre. Ezek azok az igazodási pontok és navigációs irányok, amik örökérvényűek. Most kimondtam azt a szót, hogy örök. Álljunk meg egy pillanatra itt. Ez a szó a progresszió szótárából hiányzik, vagy ha nem, akkor előtte ott van egy negatív előjel. A másik oldal számára viszont az örök szó egy alapszó. Mi ugyanis egy változó világban élünk, egy téridőben, amiről csak egyetlen dolgot tudunk ma már biztosan, hogy ez a világ lesz. Az istenhívő azt mondja, hogy a Földet az Isten teremtette, amikor azt mondta: legyen világosság. Jól elmondta, hogy jól értsük: kezdetben vala az Ige, és az Ige Istennél volt, és Isten volt az Ige, az Ige volt kezdetben Istennél… De aki nem Istenben hisz, az azt mondja, hogy volt egy nagy ősrobbanás, és elindultunk… Nem kell most itt ezen vitatkoznunk, hiszen a hit nem cáfolja a tudományt és a tudomány nem cáfolja a hitet (egyébként a hitre épül a tudomány…). Ha a tudománytörténetet végignézzük, ezt látjuk, és legalább engedjük meg a hitnek azt, hogy nem ellentétes a tudománnyal. A két dolog egymást kiegészíti. A világ egy véges Univerzum, ami elindult, az véget is ér. Ami elindul, annak van egy kezdete és van egy vége. Az Alfa és az Omega, a kezdet és a vég. Magyarul: ha valaki arról beszél, hogy örök, ha ezt a szót használja a szótárában, akkor azt mondja, hogy Isten. Akkor is, ha nem gondol rá. Mert mi más lehetne örök? Valami más? Az örök azt mondja, hogy független az időtől. Mihelyt a világ lett, én vagyok. De az igeidőkre is érdemes figyelni. Ha azt mondom, hogy örök, akkor egy olyan szót hoztam be a világképembe, aminek ott nincs helye akkor, ha nem hiszek Istenben.
Reményik Sándor írta: „A nyelv ma nékünk végső menedék”, tessék hát nagyon odafigyelni használt szavainkra, mert a szavaink saját gondolataink leképeződései. És ne vegyük át azt a metodológiát, azt a szóhasználatot, amit ellenfeleink előszeretettel használnak és, amelyek a mi világunk lerombolására törnek. Nekünk azokat nem kell átvennünk, mint ahogy nem akarjuk a gondolataikat sem átvenni. Miért? Mert mi másként definiáljuk magunkat! Nem mondjuk azt, hogy ők rosszak és mi jobbak vagyunk náluk, de azt mondhatjuk, hogy mi másként gondolkodunk. És az ítéletünket is megtartjuk magunknak, rábízzuk az ítélkezést Valakire, aki elhivatott rá. Nem az én dolgom, hogy ítéletet mondjak bárki fölött, de azt mondhatom a barátomnak, hogy te másként látod a világot, barátom, mint én, és nem értek egyet azzal, amit te mondasz. Nekünk jogunk van azt gondolni, ami morális alapokon áll. Nem magunkhoz kell mérni magunkat, mert van Valaki, egy tőlem független, objektív létező, ami Örök.
A kérdés: akar-e javítani az ember?
A következő kérdező visszautalt Ferenczi Orsolya egy korábbi előadására, aminek Burokban született emberiség volt a címe. Arra volt kíváncsi, hogy ha az ember tönkreteszi ezt a burkot, ami a Földet körülöleli, vajon Isten ad-e majd egy másikat, hogy fennmaradjon az emberiség?
Abban a szerencsés helyzetben vagyunk, hogy ezt a burkot mi, emberek nem vagyunk képesek tönkretenni – válaszolta Ferencz Orsolya. – Mi nem vagyunk képesek kikapcsolni a mágneses burkot, ettől nem kell félnünk, ezt jól üzemelteti a Föld dinamója. Hogy ki lehet-e kapcsolni, azt ma még nem tudjuk. A Mars és a Vénusz vizsgálata során ez is felmerülhet, a tudósok próbálják eldönteni, hogy hogyan lehet kikapcsolni egy bolygó mágneses terét. Ez egy olyan kozmikus esemény, ami nem az emberiség döntése lesz. Én nem gondolkodom ebben. Persze olvasok olyanokat, mint például a pólusváltás. Igen, voltak pólusváltások a Föld történetében, de az élet közben is virult és létezett. Ma még nem tudjuk megmondani, hogyan hatna most ránk egy váratlan pólusváltás. Többféle modell létezik. Mondják, hogy legyengül helyenként, meg multipólusúvá válik, vagy elfordul, és később mégiscsak visszaáll az eredeti helyzetébe. Ettől ne szorongjunk. Nekünk nem ez a problémánk. Csináltunk mi nagyobb problémát saját magunknak, úgy, hogy várhatóan azzal lesznek majd elfoglalva az elkövetkezendő száz évben a gyermekeink és unokáink egészen biztosan, hogy megpróbálkozjuk helyreállítani azt, amit elrontottunk ezen a bolygón… Valóban rendkívüli kihívások elé sikerült állítani saját magunkat, de azért a remény megvan. Mert ezek a környezettel kapcsolatos problémák megfelelő megközelítéssel részben megoldhatók, részben pedig javíthatók. Azt persze nem fogjuk elérni, hogy olyan világot állítsunk elő, amilyen korábban volt, de azért messze nem olyan reménytelen a helyzet. A kérdés megint a döntésen van. A bioszféra sérülékeny. A tápláléklánc is összeomolhat, ha tíz fokot felugrik a globális átlaghőmérséklet, hiszen már ennél kevesebbnél is kidől a fajok egy része, és onnantól fogva megindul a lavina. A kérdés az, hogy akar-e javítani az ember? Akarja-e azt az elképesztő mennyiségű pénzt és anyagi erőforrást, meg tudást, amije van, arra fordítani, hogy a problémát megoldja, vagy inkább a hülyeségekre költ továbbra is. Én ilyenkor mindig azt mondom: Hollywood! ˘Tisztán látjuk, hogy milyen elképesztő mennyiségű gondolatszennyet önt ránk például a hollywoodi álomgyár! Megállás nélkül mossák az agyunkat. Nem gondoljuk meg, hogy mibe kerül nekünk, hogy miközben nézzük a villogó dobozt, aközben mindenfélét beleprogramoznak a fejünkbe, és megmondják, hogy erről vagy arról mit kell gondolnunk. Egyszer csak olthatatlan vágyat érzünk az iránt, hogy a gyerekeinknek is legyen – mondjuk – egy olyan lombháza, amit láttunk a tévében… Kell az a lombház! Nagyon kell! Ha nincs tévé, eszünkbe se jutott volna ez a baromság. Így programoznak millió és millió embert óriási pénzekért.
Önjáró hisztériahullám
Miért kellene ezt elfogadnunk? Miért nem foglalkozunk inkább azzal, hogy az agyunkat arra használjuk, amire a Jóisten adta: oldjuk meg a problémát, ha már összehoztuk. Nem tudom eldönteni, hogy az emberek hova fogják letenni a garast, de azt gondolom, hogy ha szorítani kezd a hurok (és most már szorít), el fog indulni egy adaptív reagálás. Az egy másik kérdés, hogy elindult egy másik agymosoda is egy úton: Greta Thunberg, a mi aktuális főhősünk személyében. Ez a csodálatosan ártatlan leányka, aki könnyezett, miközben világot felgyújtó beszédeket tartott sok helyütt a világban, és akinek a szülei is nagyszerű, mindenkitől független baloldali aktivisták. Ne kerüljük meg az ilyen hősöket. Ők vajon mit csinálnak? Bármire választ adnak? Hiszen még a problémát magát sem tudják szakszerűen definiálni! Nem tesznek mást, mint egy önjáró hisztériahullámot gerjesztenek. Az emberek joggal félnek attól, hogy gyerekeik, unokáik veszélybe kerülhetnek, de erre nem válasz az, ha valakik a természetes emberi ösztönre építve elindítanak egy elképesztő társadalmi manipulációt, miközben – ismétlem -, még a problémát sem tudják definiálni. Nem kínálnak semmiféle hozzáértő megoldást, viszont totálisan ellehetetlenítik az értelmes szakmai párbeszédet ebben a jelentős kérdésben. Ha valaki higgadtan odamegy az emberek közé és szakértőként szerepel, ha egy nálam milliószor többet tudó, képzettebb és avatottabb klímatológiai szakértő kezd értelmesen beszélni, akkor azok azon a nyomvonalon indulnak el, hogy álljunk már meg, és gondoljuk végig, hogy mi történik, hol a probléma, hogy tudjuk megoldani – ezt el tudom fogadni. De e helyett a legképtelenebb baromságokat hozzák elő, mindenféle „árukapcsolt” egyéb témákkal együtt, mert például a gender-téma is gyakorta hozzácsapódik a klímaváltozással kapcsolatos súlyos témához. Ott állunk és le vagyunk döbbenve. Le van fagyva a párbeszéd, mert értelmetlenné vált. Tőlem soha nem fogják azt hallani, hogy nincs klímaváltozás és nincs óriási probléma, mert van. És azt sem fogják hallani, hogy nem az emberiség a legfontosabb okozója ennek. Mert igen, az emberiség az okozója, ezt nagyon szépen ki lehet mutatni. Ezek vitathatatlan tények természettudományos oldalról.
Most ott tartunk, hogy klímavészhelyzet van, Budapesten. Nem mindenütt, csak egyes kerületekben. És akkor ebből mi következik? Innentől kezdve borul minden. Mert azon kívül, hogy korlátozzuk az autóforgalmat, nemigen lehet mást csinálni. De nem azért járnak az emberek autóval, mert gonoszak! Hanem azért, mert a sokmilliárdnyi ember urbánus életformájához a mobilizáció ma már hozzátartozik. A mentőknek menni kell, az idős ember is inkább autóba ül és nem biciklizik, árut is kell szállítani, sok gyereket busszal visznek a szülők az iskolába, de nem sorolom. A lényeg, hogy nem élhetünk úgy, ahogy ötszáz évvel ezelőtt. Erre az lenne a helyes válasz, hogy olyan mobilizációs technikára kellene áttérnünk, ami elfogadható. Rövid távon lehet technológiákban gondolkodni, középtávon azonban a gazdasági modelljeinket kell átállítani, és hosszú távon a morálunkkal kellene kezdenünk valamit. Az a morális hozzáállás, ahogy mi állunk ma a világhoz, ide vezetett. Ezekre a kérdésekre is választ kellene adni. Nem mondom, hogy senki nem ad rá választ. Például Schiffer András és Karácsony Gergely egy nagyon értelmes párbeszédet folytatnak, megfontolandó meglátásaik vannak. Kezdjünk el beszélgetni egymással! Mindent én nem tudok, és te sem tudsz mindent. Tegyük össze a gondolatainkat, és bárhogy definiáljuk magunkat: kezdjünk el beszélgetni egymással!
A világ nem irreverzibilis!
Vagy a világ ment össze, vagy mi nőttünk meg… Az a probléma, hogy ebben a világban az ezer évvel ezelőtti viselkedésformák már nem életképesek. Nem tudunk úgy szemlélődni, mint ezelőtt ezer évvel, mert már nincs rá idő, pörög az élet és azonnal reagálnunk kell. Az élet erre kényszerít. Ami viszont most is itt van velünk, és ezer évvel ezelőtt is itt volt velünk, és ami az én véleményem szerint örök, de most is itt van, az a morál. Annak eldöntése, hogy a döntéseimet mire alapozom. Van, amit nem lehet megtenni: ne ölj, ne lopj. De a döntésem morális töltete nem függ attól, hogy mennyi idő áll rendelkezésemre, hogy dönthessek valamiben. Szent László írja, hogy a világi hatalom gyakorlása a legsúlyosabb bűnök nélkül nem lehetséges -, bizony a morális dilemmák velünk éltek évezredeken át. Tehát ne érezzük mindig úgy – ez a progresszíveknek a szóhasználata -, hogy állandóan új dolgokkal kell szembe néznünk. Ez nem így van. Majdnem ugyanilyen elképesztő kínlódásokon, érzelmi és morális dilemmákon mentek át az előttünk élő generációk is. De az már nem működik, hogy nekem annyi időm lenne a szemlélődésre, mint az eleinknek…
Nem vagyok oktatási szakember – mondta végezetül Ferencz Orsolya -, csak egy négygyerekes édesanya. Ezért „első kézből” tudom, hogy olyan elképesztő mennyiségű az a lexikális tudás, amit most meg kell a gyerekeknek tanulniuk a genetikai alapvetésektől kezdve a fizikai, technológiai, informatikai témákon át, ráadásul legalább két nyelvet kell ismerniük, mire diplomájuk lesz – ez száz évvel ezelőtt még nem így volt. Ha száz évvel ezelőtt valaki elvégezte a négy polgárit, már kész ember volt és el tudott indulni az életbe. Más feladatokat, más munkákat kell ellátnunk ma. De a világ nem irreverzibilis, előrefele megyünk. Visszafele, ha akarnánk, sem tudnánk menni. Ahhoz nyúljunk tehát vissza, ami örök. Az, hogy mit akarok, az is legyen örök. De az, hogy hogyan, az már változhat, mert az már a világ fejlődésének függvénye.
R. V.
