A történet ott kezdődött, hogy egy 1798-as levélben maga a tihanyi apát hívta fel a figyelmet arra, hogy a Balaton iszapjában kimosható méretű drágakőszemcsék és arany is található. Ezt egyrészt írásos forrásokra, másrészt a saját tapasztalataira alapozta.
Az apát tanulmányozta rómaiak levelezését, akik a maguk idejében élénk érdeklődést tanúsítottak a tó nemesfémtartalma iránt, miután az ottani aranymosók (aranyászok) az ókorban gyakran bukkantak arrafelé aranyra. Emellett az apát azt tapasztalta, hogy a mosók még az ő korában is találtak aranyat a tó iszaprétegében.
Valószínűleg a tihanyi apát levele keltette fel a figyelmét egy évszázaddal később Hollósvári Imre bányamérnöknek, aki komolyabban megvizsgálta a kérdést.
A szakember a Dunántúl geológiáját tanulmányozva, 1907-ben a Budapesti Hírlapban egy tudományos cikkben közzétette megállapításait. Kapcsolatba került olyan aranyászokkal, akik még a 20. század elején is keresték az értékes fémet a Zala folyóban, illetve a magyar tenger partján.
A komolyabb vizsgálatok lebonyolításához két rendkívül tapasztalt mosó segítségét vette igénybe, akik a tó 61 különféle helyéről vettek neki 10-10 kilogrammnyi iszapmintát – ezek pedig egytől-egyig aranyat találtak.
Az aranyászok sáraranynak nevezik ezt az iszapban fellelhető, igen finom pikkely formájú előfordulást.
A balatoni mintákban 100 kilogrammonként két szem sárarany volt, amiből 1000 szem kell ahhoz, hogy egy grammnyi aranyat kapjunk.
Ezt az átlagot kisebb ingadozással minden mintában sikerült kimutatni.
Hollósvári talán nem is lepődött meg annyira ezen a hihetetlen felfedezésen, hiszen bányamérnökként pontosan tudta, hogy a 13. és 16. század közötti időben hazánk adta Európa nemesfém kitermelésének 80 százalékát, évi 1 tonna arannyal és 10 tonna ezüsttel. Emellett geológiai vizsgálatai megerősítették, hogy a Dunántúl jégkorszaki kőrétegeiben mindenütt található arany, amit a vízfolyások magukkal sodornak. Így hordhatta a Zala az aranyat a Balatonba, ahol fokozatosan lerakódott.
Napjaink nyári kalandozásainak, nyaralásainknak az egyik színhelye egyszer majdnem eltűnt a térképről.
Szinte megdöbbentő lehet sokaknak, hogy volt a magyar történelemnek olyan időszaka, amikor a Balaton nem jelentette még azt a kincset mint manapság, nem volt felkapott üdülőhely, turistaparadicsom, és a tó körül sem épült ki úgy az infrastruktúra, mint azt manapság látjuk. A környék teljesen máshogy festett, és inkább az volt a terv, hogy a nagy része tűnjön is el. A projekt meg is kezdődött, végül azonban az ellenállás miatt nem valósult meg belőle semmi, a mi és elődeink nagy szerencséjére.
A tó eltüntetésének terve a 18. században fogalmazódott meg, méghozzá az egyik leghíresebb Habsburg uralkodó, Mária Terézia regnálása alatt, a turbulens 18. században, amikor az Osztrák Birodalomban is hatalmas változások voltak.
1766-ban megvolt már a terv is, hogy fogják lecsapolni a magyar tengert, az ok pedig elképesztően prózai volt, egyszerűen új termőterületekre volt szüksége a birodalomnak, amelynek a Magyar Királyság egésze is a része lett a török kiűzése, a 150 éves török uralom után..
A Balaton elmocsarasodása előrehaladott állapotban volt, és a terv úgy hangzott, hogy három ütemben fogják majd lecsapolni azt. Az igazsághoz tartozik az is, hogy a 17. századi úgynevezett „kis jégkorszak” után a tó vízszintje megemelkedett, majd jött az elmocsarasodás, a déli partot pedig folyamatos árvizek sújtották eközben. Cselekedni kellett tehát,
Csupán egy nagyon kicsi része maradt volna meg, egy Minibalaton, amely nem is hasonlított volna arra, ami manapság. Közben pedig felszabadult volna 129 ezer hold termőterület. További érdekesség az eset kapcsán, hogy a tervekhez tartozik szorosan az is, hogy ekkor készült, erre a projektre a tó első valósághű térképi ábrázolása, amely kuriózum, igazi történelmi relikvia.
A térképhez pedig tartoztak leírások is, amelyek felbecsülhetetlen kordokumentumok, pontosan elmondják, hogy milyen volt a Balaton és környékének természetes állapota a 18. században, nem sokkal azután, hogy sikerült kiűzni a törököt a magyar területekről.
Végül azonban a megyék ellenállása után a vízszintszabályozás mellett döntöttek, az áradásokat pedig a Sió-csatorna megépítése oldotta meg.
A Balaton és környéke mai ismereteink szerint a tó mélyén található aranykincsen kívül számos, régészeti kuriózumnak számító leletet is rejt, szakemberek azonban mindenkit óva intenek attól, hogy felcsapjon amatőr kincsvadásznak. Magyarországon ugyanis bármilyen régészeti feltárás – így a víz alatti is -engedélyhez kötött. Minden régészeti érték, amit a földben vagy a víz alatt találunk, az állam tulajdona. A leleteket a területileg illetékes megyei múzeumban vagy a helyi jegyzőnél kell bejelenteni. Azzal is tisztában kell lenni, hogy aki muzeális értéket kutat fel és vesz birtokba, az bűncselekményt követ el.Ilyen feltételek mellett valószínű,hogy senki sem próbál kincset találni a tó iszapjában.Ezért valószínű hogy a kincs továbbra rejtve marad, úgy ahogyan már évszázadok óta.
Major Edit
Forrás:maxinewz.hu
