De büszkének kell lennünk erre a napra már csak azért is, mert ez a nap az összefogásnak is lelkesítő példája.
Abban, hogy manapság érzünk-e a szívünkben valami ünnepi hangulatot ezen a napon, nem vagyok egészen biztos. Ma egy világjárvány leküzdésével küszködünk, vakcinaháborúk dúlnak körülöttünk, nem tudjuk, hogy a tiltások, bezártságok meddig tartanak, amikor a gyermekeink interneten tanulnak írni, olvasni és nem utazgathatunk szabadon, minden más érzésünk, tervünk elhalványul. Talán ezen az idei március 15-én egyáltalán nem fog eszünkbe jutni, amit egykor erről a napról az iskolában tanultunk. Nem fogunk arra gondolni, hogy akkor a nép elözönlötte az utcákat, és már másnap majd’ minden férfi és nő kokárdával ment ki az utcára, és arra sem, hogy Petőfi elszavalta a Nemzet Múzeum lépcsőjén a Nemzeti dalt. Nen fog eszébe jutni, hogy akkor milyen mámoros örömmel ült diadalünnepet a város, emberek százai kiabálták, hogy Szabad a jobbágy!, Szabad a sajtó!, Vesszen a német! És arra sem, hogy Kossuth apánk volt az, aki akkor kimondta a lényeget: „Letétetett a szabadság alapköve, és feltétetett az alkotmány boltozatának záróköve…”.
Az eltelt 173 évben sokan, sokféleképpen éltük át ezt az ünnepet. A magam életéből arra emlékszem, hogy édesanyánk egy kis dobozban, a szekreter mélyében őrizte a kokárdákat, és az ünnep előtti napon elővette és apró zihereis-tűvel rátűzte a kabátjainkra. Így mentünk másnap iskolába. Később, már nagyobbacska koromban, észrevettem, hogy nem mindenki visel e napon kokárdát. Ilyenkor egy kis csendes büszkeséget éreztem mindig a lelkem mélyén, hogy én azokhoz tartozhatom, akik viselik. Pedig még nem igazán tudtuk gyerekként, hogy mi a forradalom, meg a szabadság, meg a harc.
Még alsó tagozatos kisdiák voltam, amikor részt kellett vennem egy kötelező március 15-i iskolai felvonuláson. Talán ez volt az egyetlen március 15-i állami ünnep, amely felvonulással is együtt járt. Pesten, a Dózsa György úton laktunk és ezáltal minden menet érintette a házunkat. Később már csak az április 4-i felszabadulási fegyvernemek bemutatójára és a május elsejei munka ünnepére szervezett vonulásokra emlékszem. Jó idő volt azon a márciusi napon, fehér blúz volt a kislányokon, és mikor beintettek, integetnünk kellett a városligeti Felvonulási téren Rákosi Mátyás „apánknak”. (Akkoriban az a nóta járta: „Rákosi a legjobb apa, minden úttörő a fia..”). Mi az osztálytársaimmal még nem voltunk úttörők, még csak kisdobosok voltunk, és ezért nem piros, hanem kék nyakkendő volt a nyakunkban. És kokárda sem virított egyikőnknek sem a blúza jobb oldalán…
Emlékszem a kötelező iskolai ünnepélyekre is. A tanáraink vezetésével levonultunk a tornaterembe, és ott álltunk egymáshoz préselve, amíg vége nem lett. Az igazgató elvtárs beszélt, voltak szavalatok is, és olykor az iskolai kórus is énekelt. Bosszantó volt, ha sokáig tartott, mert olyankor hidegen kellett megennünk a napközis ebédet. Később, amikor már a tankönyveinken kívül más könyveket is vettünk a kezünkbe, amikor már a szüleinkkel is beszélgettünk mindarról, ami az egykori március tizenötödikén elindult, már átéltük, megértettük és belénk ivódott a forradalom és a levert szabadságharc tanulsága, ereje és szomorúsága egyaránt. És eljött az idő, amikor már mi is torkunk szakadtából énekeltük azon a napon a Nemzeti Múzeum előtt, hogy „Éljen a magyar szabadság, éljen a haza!”
Sokáig tiltva volt a kokárda viselése. Vagy talán nem is volt hivatalosan letiltva, de nem volt ajánlatos a viselése március idusán. De a hetvenes években, amikor a Petőfi szobornál gyülekező fiatalok már feszegetni kezdték az államhatalom szorító bilincseit, szinte mindegyikük kabátján ott volt a kokárda, pedig akkor még nem lehetett kapni a Röltexnél nemzeti színű szalagokat… És hősnek számítottak azok, akik át mertek menni a rendőrök gyűrűjét kijátszva a Lánchídon Budára. De akit elkaptak, megkapta a magáét, a diákokat olykor még az iskolából is kizárták.
És mi van manapság? Vajon hogy telne ez az ünnepnapunk, ha nem volna járvány? Talán ugyanaz, ami a járvány előtt: vagy meghallgatnánk az állami ünnepi beszédeket, vagy családi körben ütnénk el ezt a szabadnapot. Meghallgatnánk a rádióban az ünnepi beszédeket, vagy néznénk a tévében az ünnepélyes zászlófelvonást. Mindenesetre a házakon már kitűzték a zászlókat, állami ünnepeken így szokás. A mi házunkon is ott árválkodik, de talán lobogna is, ha nagyobb lenne a zászló és az erős szél nem gubancolta volna össze annyira, hogy a színek is össze vannak keveredve rajta…
Dragomán György egyik kis novellája is eszembe jutott most, amikor feltettem ezt a mi van manapság kérdést. Ő egy család március tizenötödikei ünnepnapját meséli el. A történetből – nagyon legyengítve és leszűkítve – a következőre emlékszem. A szülők megvárták a kapuban, amíg gyermekeik iskolai ünnepségének vége lesz, majd egy kis városligeti (?) bulizás következett, ezután beültek az autóba, és elindultak a nagymamához. Az autóban rögtönzött angol nyelvóra következett, a nagyinál meg finom családi ebéd, majd séta és fagyizás. A novella címe is ez: Fagyi. Ja, és azt majdnem elfelejtettem: hazafelé az autóban anyuka elmesélte a gyerekeknek, hogyan szeretett bele Szendrey Júlia abba a kis, dühös Petőfibe…
Igen, így is lehet élni. Nincs benne semmi kivetnivaló. Kedves család, kedves gyerekek. De el tudjuk képzelni, hogy lehetne máshogy is? Hogy meg lehetne ünnepeinknek adni a kellő tiszteletet, az emlékezés varázsát, mondjuk kinyitni egy Petőfi kötetet és elovasni néhány verét, elutazni egy városba, ahol Kossuth Lajos nem üzente, hanem személyesen toborzott legényeket és családapákat, vagy kirándulni is lehetne egy olyan városba vagy községbe, ahol egykor nagy csatát vívtak, talán meg lehetne nézni egy filmet, ami a szabadságharcról szól, vagy…
Nem folytatom. Éljen mindenki a maga életszabályai szerint. De kokárdát csak akkor tegyen ki a kabátja gallérjára, ha érez magában egy kis büszkeséget magyarsága okán…
R. V.
