A lengyel kormány ekkor a csapatait, mintegy hatvanezer katonát részben Magyarországra menekítette. A magyar kormány szeptember 16-án látott hozzá a menekültek elhelyezésének és sorsának rendezését szolgáló intézkedések kidolgozásához. A polgári ügyek intézésével a Belügyminisztérium, a katonák sorsával pedig a Honvédelmi Minisztérium akkor felállított 21. számú ügyosztálya foglalkozott. Egy részüket táborokban helyezték el, de sokan kerültek családokhoz is. Az országban 140 menekülttábor nyílt meg. Ilyen táborok az Ipoly mentén is alakultak, Vác és Szob között a Duna bal partján a 72-es, 82-es, 79-es és a 84-es táborok működtek hosszabb-rövidebb ideig. Később néhány tábort összevontak. De nagyobb táborok voltak Pilisvörösváron és Vámosmikolán is.
A menekültek ügyeit id. Antall József menekültügyi biztos tartotta kézben (őt a a németek 1944-ben, hazánkba történt bevonulásukkor letartóztatták). Munkáját Henrik Slawik, a Lengyel-Magyar Polgári Bizottság elnöke segítette (őt 1944-ben megölték a németek). A munkát Teleki Pál miniszterelnök bátor kiállása is segítette (ő 1941-ben öngyilkos lett amiatt, hogy a Parlament hozzájárult ahhoz, hogy a német csapatok Magyarországon át vonulhassanak be Jugoszláviába. Ez a rossz döntés vitt, minket, magyarokat is a háborúba.)
(1940-ből van egy olyan kép a Palóc Múzem gyűjteményében, amely egy körmenetet örökít meg s jól látható rajta a lengyel katonák sorfala, mely előtt a hívek csoportja elhaladt.)
A menekültek ellátása nem kis költséggel járt. Az átvonuló menekülteket ellátásuk hivatalos megszervezése előtt a lakosság látta el élelemmel, később a menekültek természetbeni ellátásban részesültek (élelem, lakhatás), ezen felül a közkatonák napi 20 fillért, a tisztek napi négy pengő zsebpénzt kaptak. Azok a gazdacsaládok, akik menekülteket fogadtak be, két pengőt vehettek kézhez naponta egy menekült ellátása fejében. (Abban az időben egy kiló kristálycukor ára 1 pengő körül kóstált.) Szükség esetén ideiglenes szállást is adtak az emberek, és közlekedésüket szekérrel, fogattal segítették.
Varga Béla balatonboglári plébános, országgyűlési képviselő is nagyon sok segítséget nyújtott a menekülteknek, többek között megszervezte azt a lengyel gimnáziumot, amely akkor az egyetlen működő lengyel gimnázium volt Európában, ugyanis a németek uralta lengyelországi főkormányzóságban gimnázium már nem működhetett. Ez az iskola hazánk függetlenségének elvesztésével egy időben, öt esztendővel később szűnt meg.
Mindeközben a magyar hatóságok igyekeztek a lengyel menekültek külföldre való távozását is elősegíteni. Az egyik ilyen igénybe vett útirány Titó partizánállamán keresztül vezetett. A kimenekült lengyel katonák többnyire a nagy-britanniai lengyel katonai alakulatokhoz csatlakoztak, ahol később jelentős feladatokat kaptak különféle hadműveletekben. A nálunk maradó menekültek közül sokan a polgári életben kerestek munkát, így sikerült pénzhez jutniuk, é szépszámmal akadtak köztük olyanok, akiknek sikerült eredeti otthoni foglalkozásukat folytatniuk.
1940 májusában nagy árvíz sújtotta hazánkat. A Lengyel Katonák Képviselete ekkor kérte a menekülteket, hogy segítsenek az árvíz sújtotta magyar embereknek. Csak példaként említhetjük a vámosmikolai menekülttábor lakóit, akik ekkor egy lengyel népdalokból összeállított hangversenyt rendeztek, amelynek tiszta bevételét, 236 pengőt eljuttattak az árvízkárosultaknak.
1944 márciusában a németek megszállták hazánkat, és ezzel megszűnt a független Magyarország, így a lengyel menekültek helyzete is kritikussá vált. A vámosmikolai tábor parancsnoka, Turcsányi Béla ekkor a magyar őrséget hazaküldte, a lengyeleket ellátta három napi élelemmel, majd a helyi fuvareszközökkel azonnal megindultak Esztergom határába. Ide érkezve a parancsnok beszédet mondott. „Emberek, maguk ettől a pillanattól fogva szabadok. Mentsék az életüket, ahogy tudják. Mostantól én is menekült vagyok, mivel megtagadtam a parancsot, és nem adom át magukat a német hatóságoknak. Isten legyen mindnyájunkkal!”
A fuvarosok mindössze két lengyel menekülttel tértek vissza Vámosmikolára. Egyiküket, a Poldi nevű lengyelt, egy asszony várta vissza. A család a háború végéig bújtatta őt, aztán összeházasodtak. Mikolán maradtak, Poldi sírja ott van a vámosmikolai temetőben. A másik menekült, a Jan Stolarski nevű egykori zászlós (itt táborparancsnok), megtanult magyarul, és a háború végéig őt is menyasszonya családja bújtatta. A háború végén hazament, otthon elintézte a hivatalos dolgait, és pár hónap múlva visszajött Vajsz Mariskáért. Nagy falusi lakodalmat csaptak, végül Varsóba költöztek.
(Fotó: Csáky Károly/Felvidék.ma)
A Magyarországra került lengyelek szóban és írásban is hálásan emlékeztek meg itteni tartózkodásukról, a magyarok emberségéről. A kapcsolatot a utánuk következő nemzedékek a mai napig is értékelik és ápolják.
R. V.
(Felhasznált forrás: Danis Ferenc Lengyel menekültek az Ipoly mentén című könyve)
