Abban a szobában alszom, ahol megszülettem
Rohanó, folytonosan változó világunkban kevés olyan személyt találni, aki ott élte le 94 évét, ahol megszületett. Szentesi Józsefné született Prach Mária ilyen. Egy szombat délutánon hallgattam a történeteit.
-Nagy családban növekedtem. Hárman voltunk testvérek, mind lány. Édesanyámat Ritter Máriának hívták.Az anyai nagyszülőkkel éltünk együtt és az apai nagymamával. Valamennyien egy asztalnál ettünk. Apám szőlővel foglalkozott, mint olyan sokan Budaörsön. Később a nagybátyám egy kocsma-üzletet nyitott Budán, aminek a vezetését apám elvállalta. 1946-ig folytatta, utána államosították. A kitelepítés idejére oda költöztünk, ezért nem űztek el bennünket.
Az apácák már az édesanyámat is tanították, aztán később engem is, a Lányiskolában. A kedves nővérek támogatták a szegényeket. Az iskolában főztek nekik. Télen szalonnát,zsírt, krumplit , és más élelmet gyűjtöttek. Segítettem anyámnak kivinni az ételt a rászorulóknak…sok szegény élt akkoriban a Kőhegyen. Egészen a Domb utcáig mentünk.
A nagyanyám 3-4 szer is járt Mariazellben. Ezt a keresztet onnan hozta – mutatott Mária néni egy szépen megmunkált emléket. – Mentek a budaörsiek lovas kocsival, gyalog a zarándokútra. Útközben pajtákban, magtárakban megpihentek.
Emlékszem, gyermekkorunkban kavicsokkal játszottunk. Kerestünk egyforma nagyságú kavicsokat, azokat szabályok szerint felkapkodtuk és feldobtuk. Jó kézügyesség kellett hozzá. Egyszer a közeli bolt tulajdonosnője megkért, hogy gyűjtsünk hársfavirágot. Adott egy kosarat, azt a nővéremmel teleszedtük. Akkor behívott a boltba és ott adott egy szép kaucsukbabát. Hogy mi annak mennyire örültünk, azt el sem tudom mondani! Otthon leültünk a fa alá, az árnyékba, és anyagmaradékokból ruhákat varrtunk neki. De nem budaörsi trachtot, hanem pesti ruhát, mert azt könnyebb volt nekünk megvarrni. Olyan jókat játszottunk!
Az apácák az iskolában megtanítottak kézimunkázni. Sok szép terítőt hímeztünk.Már nincs meg a sváb ruhám. Odaadtam a Heimatmuseumnak.
Mária néninek eszébe jutott egy ének, egy hoppszasza. El is énekelte.
-Szép volt, amikor a táncteremben körbeálltunk és közösen énekeltünk…1944. decemberében este gyalog jöttünk haza a munkahelyünkről, nem járt már a HÉV. Hallatszottak az ágyúlövések. Karácsony este ideértek az oroszok. Átmentünk a szomszédba, a pincébe. Ott elrejtőztünk a répák közé, a zsákrongyok alá. Apámat a falhoz állította egy katona, mutatta a karját, amin már három karóra volt, hogy olyat adjon. Végül a főtt sonkával is megelégedett. Később a Lányiskolába menekültünk. Napokig ott éltünk, főleg nők, gyerekek. Amikor bejöttek a katonák az asszonyok sikoltozni kezdtek, az atya védeni próbált bennünket. Szerencsére, nem történt tragédia.
A nagymamám főzött öt-hat orosz tisztnek. A szomszédban rendezték be az elsősegély-helyet. Onnan hozták át a véres ruhákat, hogy mossa ki. Vasalni is kellett, azzal fertőtleníteni.
Bizony, már hamarosan 94 éves leszek. Rendetlenkedik a vérnyomásom, az öreg korral járnak a bajok. Ma már minden másképp van, modern világban élünk.
Isten nyugosztaljon, drága Mária néni!
s.k.
