Egy hír olvasása megdöbbentett, jelesül az hogy egy vidéki kórházban a hozzátartozók még mindig nem látogathatják a betegeiket,holott országosan már lehetővé tették ezt.
Nem tudom, hogyan élik meg ezt a hozzátartozók vagy épp azok, akiket a legjobban súlyt ez a rendelkezés? Akik csak várják a kórterem nyíló ajtaját, de nem lép be rajta senki a szerettei közül. Nem tudom mi öl jobban? A vírus vagy a ránk kényszerített bezártság, ami egyenlő egy kényszerzubbonnyal.
De nem kell távoli vidékre menni ahhoz hogy hasonlóan szomorú történetet halljunk. Egy közelben lévő – szándékosan nem nevezem meg az intézményt- idős otthonban élő édesanyját egy ismerősöm csak előzetes bejelentéssel látogathatja meg nap és időpont megjelölésével és akkor is csak húsz percet tölthet nála, ami esetleg arra elég, hogy megetesse és megitassa. Mert ha csak egy perccel is túl lépi az időkorlátot beszól a nővér, hogy letelt az idő! Az otthon lakóinak az egyetlen öröm, ha látogató érkezik hiszen ez az egyetlen kapcsolat a külvilággal, a szeretteivel. Jó lenne egy kicsit időzni a beteg ágyánál, megfogni a kezét, elbeszélgetni vele de az adott idő erre olykor kevés lehet.Szerintem túlzott intézkedés ez, aminek nem látom az értelmét. Nem akarok erős jelzőt használni de ez az intézkedés súrolja a lelketlenséget.
A közelben él egy kedves idős bácsi, aki a vírushelyzet előtt minden nap szépen felöltözve elsétál a közeli parkba, vásárolni járt, majd felült a buszra bement a városba,vagy Pestre egy kicsit nézelődni.Többször találkoztam vele bevásárlóközpontban, vagy séta közben az utcán,néha beszélgettünk is, mindig érdeklődő volt nyitott a világra. Majd megváltozott minden körülöttünk a járvány miatt és mint hallom, a családja több mint egy évig nem engedte ki a lakásból, féltették és most hogy már lehetne szabadon menni, járkálni a közeli parkban vagy másutt, ki sem mozdul . Nem lehet rávenni arra sem hogy egy kis levegőzésre kimozduljon.Már nem érdekli a külvilág, ami egy röpke év alatt megszűnt számára. A család részéről – ami részben érthető- de mégis csak túlzott volt a féltés és az idős emberre rákényszerített bezártság. Vigyáznunk kellene a mások felett hozott döntéseinkkel, mert a jó szándék olykor rosszul üthet vissza.
Még nem tudjuk felmérni a Covid okozta hatalmas pusztítást, amit lelkünkkel és testünkkel művelt. Észrevétlenül, szép lassan sokan betegek lettek jócskán felszedtek pár kilót, vagy ideggubancokká váltak. Látom, hogy sokan felveszik az edző cipőket és ruhákat és reménytelen köröket futnak, vagy a kijelölt szabadtéri edzőpályán, vagy csak úgy magányosan róják a kilométereket. Még a kilókat le lehet küzdeni valahogy, de mi lesz mentális egészségünkkel?
Erőt adó orvosság, ha azokra gondolunk, akik túlélték a háborúkat és a megpróbáltatásokat. Erősek voltak és szerencsések abban, hogy mégis túlélték és megöregedve, de szabadon haltak meg.
Személy szerint én is ebből igyekszem táplálkozni és várom a biztató jövőt valamint a fentiekre utalva bízom abban, hogy a várva várt feloldozó intézkedéseket mindenhol betartják, és nem szabnak ki önkényes előírásokat,sem intézményekben sem pedig a családokban.
Major Edit
