A nyugati kultúrában a fiatalságot idealizáljuk, miközben az idősödést tabuként kezeljük. A halál élménye természetéből adódóan ismeretlen, ezért gyakran félelemmel gondolunk rá. Pedig egyre több tudományos evidencia szól arról, mi zajlik az agyban, amikor kialszik bennünk az élet – és ezek az ismeretek talán segíthetnek abban, hogy másképp, kevesebb szorongással tekintsünk az elmúlásra.

A halál nem mindig számított tabunak: az ősi kultúrák és vallások az élet természetes körforgásának részeként tekintettek rá. A mexikói Halottak Napja például az azték hagyományokból ered, és abból a hitből táplálkozik, hogy a halottak lelkei tovább élnek, és ezen a napon visszatérnek szeretteikhez. A hindu hagyományban Siva, a pusztítás és újjászületés istene a halált nem végként, hanem átalakulásként értelmezi. Sok vallás és mítosz osztotta ezt a szemléletet: a halál nem megsemmisülés, hanem átjáró egy másik létformába, vagy az élet továbbadása a következő generációkon keresztül.

A modern világban azonban kevésbé támaszkodunk a spiritualitásra.Gyógyszerekben, sebészeti beavatkozásokban, vagy éppen a „fiatalító” elixírek modern változataiban keressük a halhatatlanság illúzióját.

Pedig a tudomány mára sok mindent feltárt arról, mi történik a testtel és az aggyal a halál pillanataiban. És a kép, amely kirajzolódik, meglepően kevésbé félelmetes, mint ahogyan azt sokan gondolnánk: a kutatások szerint a halál folyamata inkább egy békés, sőt bizonyos szempontból akár euforikus élményhez hasonlítható.

A  halálközeli élmények hidat képeznek a modern tudomány és a spirituális világfelfogás között. Olyan emberek beszámolóiról van szó, akik klinikai értelemben meghaltak – például szívrohamot szenvedtek, vagy baleset következtében állt meg a szívük – majd újraélesztették őket, és emlékekkel tértek vissza a halálból. Meglepően sok közös motívum bukkan fel ezekben az élményekben, függetlenül attól, hogy ki és milyen kultúrából számol be róluk. Sokan említik a vakító fényt vagy egy alagútszerű átjárót, aminek a végén ragyogás várja őket. Gyakori tapasztalat a teljes béke, boldogság és nyugalom érzése, valamint egyfajta mindent átható, feltétel nélküli szeretet megélése. Többen úgy érzik, mintha elhagynák fizikai testüket: kívülről látják magukat a haláluk perceiben, mintha egy másik nézőpontból figyelnék a történéseket. Mások találkozni vélnek már elhunyt szeretteikkel, vagy spirituális lényekkel, akik gyakran „kísérőként” jelennek meg.

Sok beszámolóban felbukkan az életük gyors, filmszerű visszajátszása is, ahol pillanatok alatt leperegnek a legfontosabb élmények és döntések, mintha egy utolsó összegzés történne. Sokan arról számolnak be, hogy ezek a visszatekintések rádöbbentették őket arra, milyen mély hatással voltak más emberek életére. Ez az élmény gyakran tartós szemléletváltást eredményez, például a mások iránti felelősségérzet erősödését és a haláltól való félelem csökkenését.

Nem ritka, hogy az NDE-t átélők teljesen új értékrendet alakítanak ki: kevésbé anyagiassá válnak, nagyobb figyelmet fordítanak a kapcsolataikra, valamint jobban törődnek mások és a bolygó jóllétével. Többen beszámolnak fokozott spirituális érdeklődésről, mások radikálisan új pályát vagy életmódot választanak, hogy összehangolják mindennapjaikat az újonnan megélt belső felismerésekkel. Bár ezek a változások nem mindig könnyűek – egyesek például a kapcsolataik átalakulását vagy felbomlását is megtapasztalják –, a legtöbben úgy érzik, hogy életük mélyebb értelemmel és céllal gazdagodott.

A tudományos elméletek ezeket az élményeket részben az agy oxigénhiányos állapotával vagy a véráramlás csökkenésével próbálják magyarázni. Ezen kívül tudjuk azt, hogy az agy a halál bekövetkeztekor többféle hormont szabadít fel: endorfinokat, amelyek enyhítik a fájdalmat és euforikus érzést okoznak; szerotonint, amely vizuális és hang hallucinációkat válthat ki; valamint – egyes kutatók szerint – nagy mennyiségű DMT-t (dimetiltriptamint). Ez egy erőteljes pszichedelikus vegyület, amely az emberi szervezetben is megtalálható, méghozzá a lélek központjának tartott tobozmirigyben termelődik. Hatásai döbbenetesen hasonlítanak a halálközeli élmények leírásaihoz: a tér és idő eltűnésének érzése, teljes relaxáció, transzcendens tapasztalatok, intenzív színes hallucinált képek, sőt, misztikus lényekkel való találkozások.

Ezt a hasonlóságot kísérleti úton is igazolták: egy nemzetközi kutatócsoport, önkénteseken vizsgálta a DMT hatásait, és kérdőíves adatok alapján kimutatta, hogy az élmények szinte ugyanazok, mint amiket a valódi halálközeli élményekről beszámoló emberek írnak le.

Fontos hangsúlyozni, hogy egyetlen EEG-felvétel még nem bizonyítja, hogy mindenkinek „lepörög élete filmje”, amikor meghal. Az említett beteg epilepsziában szenvedett, ami önmagában is befolyásolhatja az agyi gamma-aktivitást. És azt sem tudhatjuk biztosan, hogy valóban emlékeket élt át, vagy inkább álmodott.

Azt sem állíthatjuk teljes bizonyossággal, hogy a haldoklás során tapasztalt jelenségeket kizárólag a neurokémiai folyamatok – az oxigénhiány, az endorfinok és a DMT felszabadulása – magyarázzák. Lehet, hogy ezek a tényezők együtt hoznak létre egy utolsó, rendkívül élénk tudati állapotot, amelyben az agy megpróbál értelmet adni a végső pillanatoknak.

Azonban egyre több kutatás és megfigyelés utal arra, hogy a tudat működése nem merül ki egyszerűen az agy leállásával. Egyes beszámolók és eredmények felvetik annak lehetőségét, hogy a tudat – legalábbis átmenetileg – függetlenedhet a testtől, és talán nem kizárólag az agyműködés terméke. Bár erre nézve nincs egyértelmű bizonyíték, a jelenség komoly kérdéseket vet fel az élet és a halál természetéről.

Akár biológiai, akár pszichológiai, akár spirituális eredetűek ezek az élmények, egy dolog biztos: a halálközeli tapasztalatok mélyen emberiek. Képesek vigaszt nyújtani, átformálni a halálról való gondolkodást, és azt sugallják, hogy a fizikai testünk halála talán nem a vég, hanem egy átmenet – egy másik tudatállapotba, amelyről még csak sejtéseink lehetnek.

Forrás: Egzisztenciális filozófia

Major Edit