Európának nem állt érdekében a magyar szabadság! Az európai nagyhatalmak közös érdeke volt Osztrák Császárság egységének, nagyhatalmi státuszának megőrzése. Anglia végül ezért szánta el magát a közbelépésre. A honvédség négyszeres túlerővel szemben vállalta a harcot 1849 nyarán: próbálták az időt húzni, amíg az angol diplomácia mozgásba lendül.
Talán nem túlzás kijelenteni, hogy az 1848–49-es forradalom és szabadságharc csúcspontja Buda visszavívása volt 1849. május 21-én – a rendszerváltás óta ez a magyar honvédelem napja. Előtte, április végén Komáromnál honvédjeink visszaszorították az osztrák főerőket, ellenséges katona alig maradt az országban. És ha hozzátesszük, hogy Komárom után a kérdés úgy hangzott el, Bécs vagy Buda ellen vonuljon-e a honvédsereg, joggal hihetjük: megvertük az osztrákokat, és ha nincs az orosz intervenció, a szabadságharc győzelemmel zárul.
Valóban ez volt a helyzet? Ferenc József miért éppen ellenfelétől, I. Miklós cártól kért támogatást? A függetlenségét kimondó Magyarország hol és milyen eredménnyel próbált szövetségest találni?
Miközben Görgei Budát ostromolta, a védők parancsnoka a civil lakosságot lövette a falakról, amiért fővezérük szavát adta: minden védőt kardélre hánynak. Végül csak a tüzéreket mészárolták le a dühös honvédek.
Patthelyzet alakult ki
Még a tavaszi hadjárat sorozatos győzelmei után sem beszélhetünk az osztrákok legyőzéséről, a császári csapatok és az őket segítő nemzetiségi erők csupán defenzívába szorultak. Helyesebb inkább úgy fogalmazni: erős patthelyzet alakult ki. A Dunántúl és a Felvidék nyugati sávja (benne Pozsony városával) Habsburg-uralom alatt maradt, Gyulafehérváron, az aradi és a temesvári erődben tartotta magát a császári katonaság, az Erdélyi-érchegység román, a Szerémség nagy része szerb népfelkelő egységek kezén volt.
Az ország területének mintegy 90 százaléka állt ekkor a magyar kormány ellenőrzése alatt, de a helyzet értékelésekor nem is ez a lényeg, hanem az erőviszonyok alakulása
Az osztrák erőfölény még úgy is egyértelmű volt, hogy a császári csapatok jelentős része az észak-itáliai forradalmak leverésével volt elfoglalva. Erősítést vártak, és támadásra készültek Magyarország ellen, minden bizonnyal csupán idő kérdése lett volna, mikor kerekednek végleg a honvédség fölé. Ám 1849 nyarán a Magyarország ellen vezényelt körülbelül 165 ezer fős császári és királyi hadsereg, plusz a nemzetiségi felkelők egy közel 150 ezer főnyi honvédsereggel álltak szemben. A meglévő túlerő gyors, lehengerlő győzelemhez nem volt elegendő – emiatt indokolt a patthelyzet kifejezés –, ezért kért Bécs külföldről segítséget.
A napóleoni háborúkat követően a porosz, az osztrák és az orosz uralkodó létrehozta az úgynevezett Szent Szövetséget, amelyben a konzervatív, abszolutisztikus államok vállalták, hogy kölcsönösen segítik egymást a forradalmi mozgalmak ellen. Ezt megerősítették 1833-ban Münchengrätzben, a belső rend fenntartása érdekében fegyveres segítséget ígértek egymásnak.
Amikor Ferenc József végre rászánta magát, hogy támogatást kérjen, nem volt magától értetődő, hogy a cárhoz fordul, hiszen a Balkán feletti befolyás megszerzése erős ellentétként feszült a két birodalom között. IV. Frigyes Vilmos porosz király a legkevésbé sem húzódozott, hogy harcba szálljon a magyarok ellen, ám ez a német egység megvalósításának küszöbén olyan előnyökhöz juttatta volna a poroszokat Ausztriával szemben, amiről Bécs hallani sem akart.
Így maradt I. Miklós, aki a korábbi megegyezések betűje szerint készséggel bocsátott császári kollégája rendelkezésére egy 200 ezer fős intervenciós haderőt, valamint tartalékként még 80 ezer főt Ivan Fjodorovics Paszkevics vezetésével.
Nagyhatalmi érdek volt a monarchia egysége
Nem maradt tétlen természetesen a magyar diplomácia sem, csakhogy előnytelen körülmények között, illetve eleve vesztes helyzetből indult
A Habsburg Birodalom részeként hazánknak nem volt diplomáciai kara, nem voltak külkapcsolatai, az osztrák külképviseleteken csak elvétve találunk egy-egy magyar származású személyt. Batthyány Lajos, majd Kossuth Lajos is igyekezett ezen változtatni, és Bécs aktív tiltakozása ellenére is követeket küldeni a fontosabb európai központokba.
A legnagyobb probléma viszont az volt, hogy Franciaország, Anglia, Oroszország és Poroszország is a nagyhatalmi egyensúly fenntartásában, az Osztrák Császárság megmaradásában volt érdekelt.
Innentől kezdve hiába szimpatizált a magyar szabadságharccal a nyugati közvélemény, Magyarország kiválását a monarchiából senki nem támogatta. De nézzük sorban.
Franciaországban 1848 februárjában forradalom zajlott, megalakult a második köztársaság. Mivel pedig az elsőt követő vérontásra és felfordulásra még mindenki élénken emlékezett, a súlyos viszályokkal terhelt ország külpolitikájának egyetlen célja a köztársaság háború nélküli elfogadtatása volt a nagyhatalmakkal. Fogalmazhatunk úgy is, a franciák még akkor sem akartak volna a magyarok támogatása miatt „bajba kerülni”, ha egyébként érdekeltek lettek volna a Habsburgok nagyhatalmi pozíciójának megingatásában.
Oroszország álláspontja már a kezdetektől egyértelmű volt, ám épp a balkáni érdekütközés miatt lehetett érdekes a magyar diplomácia számára. Kossuthék 1848 tavaszán és nyarán arról próbálták meggyőzni Bécset, hogy a cár barátként talán még veszélyesebb, mint ellenfélként, inkább egyezzenek meg az oroszok bevonása nélkül. Törökország, „Európa beteg embere” gyenge volt már, azt is el kellett tűrnie, hogy a cári csapatok 1848 nyarán megszállták Moldvát és Havasalföldet. Katonai segítséget a szultán nem adhatott, de a területére menekülő magyaroknak védelmet ígért.
Kossuth egyébként joggal számított arra, hogy Anglia és Franciaország megakadályozza az orosz intervenciót, hiszen világszerte komoly aggodalom kísérte a cár balkáni terjeszkedését és törekvését a meleg tengeri kikötők birtoklására. Jó volt a koncepció, de kissé korai: a várt konfliktus csak négy évvel később eszkalálódott, ma krími háború néven találjuk a történelemkönyvekben.
Önálló Lengyelország ekkor nem létezett, ám a Franciaországban élő lengyel emigráció megpróbált segíteni, amiben tudott: igyekezett közvetíteni a magyar állam és a szláv kisebbség között. A Habsburgok ellen küzdő észak-itáliai államok pedig sorra vereséget szenvedtek, gyakorlati támogatást nem adhattak.
Talán a legjelentősebb eredményt Angliában érték el a magyar követek. Lord Palmerston brit külügyminiszter saját szavaihoz híven járt el, miszerint Angliának nincsenek örök szövetségesei, csak örök érdekei. A szigetországból nézve a magyar szabadságharc polgárháborúnak látszott a Habsburg Birodalmon belül, aminek épp a stabilitás miatt minél hamarabb véget akartak vetni.
Az angol diplomácia 1849 nyarán végül rászánta magát, hogy a mielőbbi békés megoldás érdekében megpróbáljon közvetíteni a két fél között. Ez hazánk számára mindenképp kedvezőbb végeredménnyel kecsegtetett volna, mint a teljes katonai vereség
Kossuth megint helyesen gondolkodott, a kiegyezés is megtörtént mintegy két évtized múlva.
És ez az angol szándék is indokolja egyébként azt, hogy az orosz beavatkozás után, a honvédség két nagyhatalommal szemben is felvette a harcot, megpróbált minél tovább kitartani. Az orosz támadás nem derült égből villámcsapásként érkezett, már 1849 januárjának végén betörtek Erdélybe megsegíteni az osztrákokat egy nagyjából 10 ezer fős hadoszloppal, azonban őket a császári és királyi erőkkel együtt még sikerült kiszorítani. I. Miklós cár május 9-én hivatalosan jelentette be, hogy segítséget nyújt Ausztriának.
A magyar haditanács általános védekezést rendelt el, egyetlen célja az időhúzás volt, amíg angol diplomaták Bécsben kísérletet tesznek a tárgyalásos rendezésre.
De elkéstek. Mire Palmerston ez ügyben felvette a kapcsolatot Felix zu Schwarzenberg kormányával, a hadi események már annyira előrehaladtak, hogy az osztrák vezetés tárgyalás nélkül visszautasította az ajánlatot. A szabadságharc lényegében végül 1849. augusztus 13-án, a Görgei Artúr tábornok vezette magyar fősereg a világosi (szőlősi) fegyverletételével ért véget Fjodor Vasziljevics Rüdiger cári tábornok csapatai előtt.
Érdemes megjegyezni, hogy sok magyar egység még egy utolsó arcul csapásként tudatosan orosz és nem osztrák parancsnokok előtt tette le a fegyvert, ezzel is jelezve, hogy a harcot az orosz fél döntötte el. Fájt is ez a Habsburgoknak, két aradi vértanú, Dessewffy Arisztid és Lázár Vilmos azért részesült a golyó általi halál kegyelmében, mert az osztrákoknak adta meg magát. 1849 őszén ennyi volt Bécs „nagyvonalúsága” a legyőzöttekkel szemben, amelyre egyébként Palmerston is próbált hatni: kötél helyett golyó.
Forrásokból: Major Edit
