Mindennapi kenyerünk

2020-08-18 | Budaörs
Augusztus 20-i ünnepünk közeledtével eszembe jutott, hogy mennyi esemény, szokás, változás kapcsolódik ehhez a dátumhoz. Anyáink korosztálya még Szent István és az államalapítás ünnepének tisztelte, majd a 2.világháború után az „új kenyér”, 1949-től pedig Alkotmány ünnepe lett.

Az Új Kenyér Ünnepének bevezetése politikai döntéssel történt, de az évek során elfogadott hagyománnyá vált. Talán azért is, mert ebben az időszakban már végbement a búza őrlése és a pékek kipróbálták, hogy milyen minőségű az új liszt, milyen kenyeret lehet sütni belőle.

A kenyér a magyar ember táplálkozásában évszázadokon keresztül központi helyet foglalt el. Az alföldi kenyér már a 18. században fogalommá vált Európában. Nyugati utazók ámulattal írtak különleges finomságáról, hatalmas méreteiről, melyek mindvégig a magyar házikenyér jellegzetességei maradtak. A búza és a belőle készült kenyér maga az élet volt őseink számára, amit verejtékes, fárasztó munkával termeltek meg, állítottak elő. Hosszantartó a folyamat az anyaföld felszántásától, a búzamag elvetésétől a kenyér megszegéséig.

Nem csoda, hogy költők, zenészek megénekelték a „mindennapi kenyerünk” témához kapcsolódó gondolataikat. A mai hatvanasok közül biztos sokan emlékeznek a Harminc éves vagyok című rockoperára. Maga a műfaj is újdonság volt abban az időben. Presser-Adamis szerzeménye – a Kenyérdal – sokunknak még most is a fülében cseng.

„Hányféle íze van ennek a szónak,
Egyet gondolsz csak jónak.
Sokszor eldobod, de amikor nincs,
Rájössz, milyen nagy kincs.”

Még alsó tagozatos- iskolás éveimből emlékszem Móra Ferenc történetére:

„Ha én kisgyermekkoromban azt kérdeztem az édesanyámtól, mit eszünk vacsorára, akkor az én lelkem-édesanyám igen sokszor adta azt a feleletet:– Háromfélét: kenyeret, haját, bélét.

Én bizony jobban szerettem volna, ha csak kétfélét ettünk volna. Inkább ettem volna a kenyérrel szalonnácskát, mint haját, meg a bélét.

– Jaj, cselédem – simogatta ki édesanyám a szememből a kócos hajamat –, nagy úr ám a szalonna, csak ünnepnap jár az ilyen szegény helyre, örüljünk neki, hogy a mindennapi kenyerünket megadta a jó Isten.”

Régen Budaörsön úgy tartották, hogy egy lány akkor mehet férjhez, ha már tud kenyeret sütni. Általában egy héten egyszer, általában szombaton sütöttek, a család létszámától függően egyet, vagy többet. Nem használtak hozzá adalékanyagot, ízfokozót, színezéket, hanem kovászt és sót. Ízletesebb lett, ha 2-3 főtt krumplit tettek hozzá, összetörve. Azok a kenyerek nem morzsálódtak és egy hét múlva is megőrizték jó minőségüket.

A kenyeret a család részére mindig az édesapa szegte meg, de előtte a kés hegyével három keresztet rajzolt rá. A gyerekek már kiskorukban megtanulták, hogy minden falatot meg kell becsülni. Szerették a házi zsírost, a szilvalekvárost, a cukrost, a zsíros-paprikást. Ha egy darabka leesett, azt megfújták és bekapták.
Voltak olyan idők, amikor nagyon be kellett osztani a kenyeret. Ha már fogytán volt és a gyerekek még kértek, akkor az anyuka azt mondta: – Pszt. Alszik a kenyér….
Annak is van már jó néhány éve, hogy Kruck Kati néni mesélte ezt a szívszorító történetet: édesapja hősi halált halt az első világháborúban, itthon nyolc gyermekről kellett gondoskodnia az özvegyen maradt édesanyjának. Egy este a gyerekek sírásra ébredtek. Kérdezték a mamájuktól, hogy miért sír:- Mert nem tudom, hogy holnap mit adok enni nektek…-válaszolta.

Több pékség is működött Budaörsön a háború előtt. Híres volt közöttük a Báder pékség. Báder Rici néni –Isten nyugosztalja – így emlékezett vissza a szép,de igen fáradságos munkára: – Közös életünket a férjemmel úgy kezdtük, hogy kölcsönt vettünk fel a Budaörsi Hitelszövetkezettől a pékség kialakítására. Ez 1941-ben történt. Boltíves, dupla tűzterű kemencét építtettünk, hozzá raktárt, ahol zsákokban tároltuk a lisztet. Hajnali kettőkor keltünk, mázsaszám dagasztottuk a tésztát, először kézzel, majd később vettünk egy dagasztógépet. Naponta több mint 20 mázsa kenyeret, több száz péksüteményt árusítottunk a boltunkban. A kemencét még előző este felfűtöttük, a parazsat kihúztuk és egy hosszú rúdra csavart vizes zsákkal kitisztítottuk a tűzteret. Akkor az előkészített vekniket a felső részbe tettük, egyszerre 90 darabot, mert annyi fért bele. Ott a meleg jól felhúzta, attól lett olyan könnyű, majd fél óra múlva az alsó részbe raktuk át, azt neveztük „unpakkolás”-nak. Ott sült készre. Majd következett az újabb adag. Úgy emlékszem vissza azokra az időkre, hogy szakadatlanul dolgoztunk, soha nem pihentünk.1951-ben államosították a pékségünket, tíz év múlva a férjem elment a kenyérgyárba dolgozni, attól fogva már nem sütöttünk. Soha nem felejtettem el azoknak a kenyereknek az ízét, amik nálunk sültek.

Kányádi Sándor nagyanyja kenyerére emlékezett egyik versében:

„Mindenkinek jusson bőven

illatos-fehér

ropogósra sütött, foszlós

nagyanyó-kenyér.

Nyomasztó tudat minden érző ember számára, hogy napjainkban, a nagyvilágban milliók halnak éhen. Gondoljunk erre, mielőtt kenyeret, akár egy darabkát is, a szemétbe dobnánk.

Az ENSZ élelmezésügyi szervezetének (FAO) feladata az éhezés visszaszorítása. Latin jelmondata: Fiat panis– magyarul annyit tesz: “Legyen kenyér.

Így legyen!

s.k.

Megosztás