A leghétköznapibb kérdésre pedig most az a válasza: „Hogy vagyok? Hát hogy volnék? Hogy lehetek az elmúlt hónapok történései után? Vacakol a motor, ami hajt, törtem és repedtem, napról napra, újra és újra össze kell szednem, fel kell építenem magam.
Szerencsémre ketten is állnak mellettem. Angéla, aki negyven éve a párom, és a Jóisten, a fő vigyázóm. De fogalmazhatok úgy is, hogy Angéla az Istenem. Az Istenasszonyom.”
Ott ült Bodrogi Gyula ragyogó arcú születésnaposként a Nemzeti Színház színpadának jobb sarkában kalapban, elegánsan, finom színekben, ahogy az nagy művészhez illik, de korát meghazudtolóan fickósan, szellemesen kommentálva e nem mindennapi eseményre hozott szép szavakat, gratulációkat, elismeréseket. Mindeközben hátra-hátrafordult az idő kereke: régi filmek, televíziós szórakoztató műsorok, emlékezetes előadások nagy pillanatai peregtek előttünk kivetítve. Elérzékenyülni, netán önmagától meghatódni egyetlen pillanatig sem láttuk őt. Azt meghagyta nekünk, nézőinek, akik régen is, most is szerettük, szeretjük, és a jövőben is szeretni fogjuk. Mert ő az, akit nem lehet nem szeretni. Bodrogi Gyulában ugyanis van valami, ami a jéghegyeket is képes megolvasztani, rengeteg vígság, életöröm, jó kedély, szenvedély.
Ez sütött át rajta az alatt a három óra alatt is, amíg kollégái, pályatársai és szeretett közönsége együtt ünnepelte. Őt, a Nemzet Színészét, minden jelentős szakmai elismerés jogos tulajdonosát, aki ugyan matematika–fizika szakos tanárnak készült, aztán néptáncos lett, de a döntő pillanatban, amikor életre szóló hivatást kellett választania, a színi pályát választotta, bár eredetileg rendezői szakra jelentkezett, amely abban az évben – a mi nagy örömünkre – éppen nem indult.
Ettől függetlenül később rendezett is, nem is egyszer, és volt igazgató is, nem kevesebb, mint húsz évig.
Tudjuk, szenvedélyes vadászként gyakran ül méla lesben. De ott, a Nemzeti színpadán most ízgett, mozgott, járt a lába, amikor neki is húzták a talpalávalót. Örömében néha fel is pattant díszes foteljéből. Évei számát elfeledtetve – mint igazi Fradi-drukker – kapura is lőtt, és ugyanolyan géppuskalábbal mozgott, mint anno Fred Astaire. Vitte a lendület, sodorta a magas hőfokon tartott belső erő, egész testében, zsigerileg érezte a ritmust. És nemcsak a színpadon felcsendülő Monti Csárdás vagy a kánkán fergeteges ritmusát, hanem az est dinamikáját is. Nemegyszer ő maga gyorsított az est folyásán. Tette ezt kedvesen, bölcs humorral, férfias bájjal, frappáns kommentálással. Ha a helyzet éppen úgy alakult: nem kevés öniróniával. „A gyógyszertárig még elmegyek” – szólt a hősies beismerés.
Színészi nagyságát minden ott lévő vendége kiemelte. Ki csak szavakkal, más kézcsókkal, térdre borulással, öleléssel, váll-lapogatással. Könnyes szemmel vagy széles mosollyal. Első felesége, Törőcsik Mari is „megszólalt” az est során. „Bodrogi a színészmesterség totális birtokában van. Nem értem, mikor tanulta meg. Vagy így született?” – szólt az évekkel ezelőtti feltett költői kérdés . Derű, játékosság, belső nyugalom. Biztonság a színpadon, éles figyelem erdőkön, mezőkön, párás hajnalokon, nagy vadászatokon.
Közhírré tétetett: az őzbak szezonkezdete Bodrogi Gyula születésnapjához kötődik. Amire viszont még büszkébb az érintett: vadásztársa és jó barátja, Stohl András kedves szavaira, a Fülöp-szigetekről üzent neki videóban; „szülőatyja”, Dr. Merkely Béla kardiológus, aki nem is olyan rég messziről hozta vissza az életbe, személyesen köszöntötte, akárcsak Lehoczky Zsuzsa, az Operettszínház örökös primadonnája, akivel fiatalon, a József Attila Színházban sokat játszottak együtt. Ő egy nagy tányér fánkkal köszöntötte régi partnerét, és megígérte neki, hogy nemsokára zseblámpát is kap majd tőle, hogy lássa a lyukakat az utcán.
Sándor Pál, aki filmen a Szerencsés Dánielben, színpadon a Szomorú vasárnap című darabban rendezte, feljegyezte: hetvenhatszor nézte meg Seress Rezső szerepében, a fal mellett állva, és minden egyes alkalommal megcsodálta pontosságát, precizitását. És elmesélte: az ő édesapja és Bodrogi édesapja ugyanabba a lányba voltak szerelmesek, és a végén a színész atyja nyerte el a lány kezét, ebből a házasságból született az ünnepelt.
A gálán jelen volt Sulyok Tamás köztársasági elnökünk is, aki büszkén mesélte: családjával együtt ő maga is imádja a rekedtes hangú, híres sárkányt. Jutott aztán pár perc Süsünek, a legendás mesefigurának is, akinek éveken át Bodrogi Gyula kölcsönözte összetéveszthetetlen hangját.
Kellemes színfoltja volt az estének az egyetemista unoka, Bodrogi Enikő fellépése. Az énekesi pályával kacérkodó ifjú hölgy saját szerzeményével köszöntötte imádott nagyapját.
Tortavágás után, már a Nemzeti Színház előterében, ahol valósággal fürdött a jelenlevők erőteljes szeretetében, Bodrogi Gyula lelkesen mesélte, hogy mi mindent kapott ezen az általa egyáltalán nem várt napon. Televíziót, perzsaszőnyeget, különböző bicskákat, mert gyűjti őket, hímzett törülközőt, sőt még aranykoronát is, amely neki mint színészkirálynak valóban kijár, épp úgy, mint a legtöbbet az ölelésből, pusziból, jókívánságból.
Élete további szakaszáról így nyilatkozott: „Addig szeretnék élni, amíg meg nem halok. De addig élni szeretnék. Meghalni is csak a színpadon…”
És hogy a búcsú se maradjon poén nélkül, élete további szakaszáról így nyilatkozott:
„Minden évben legyen 90. születésnapom!”
Legyen úgy, Művész Úr!
R. V.
(Több forrásból)
