Ember nélkül nincs világ. Az univerzum, a teremtés ugyan nyilván fennállt akkor is, amikor még nem lakta Homo sapiens (vagy neanderthalensis, vagy valamelyik másik ember-ős). De úgy még nem volt oikosz, „lakott föld”, csak terep, mert nem volt, aki otthonának tekintse. Szép volt nyilván akkor is – egyedül Teremtője látta és mondta ki szépségét –, sok izgalmas létezővel, nyüzsgéssel, harccal és harmóniával.
De a világ mindig valakinek a világa, aki benne lakik. Ahogy a környezet is csak valakinek lehet a környezete. (Ez egyébként a jelenkori ökológiai küzdelmek legfőbb kulcsa is: nem „a környezetet” úgy önmagában, sterilen kell, tudjuk megvédeni – hiszen olyan nincs –, hanem az ember otthonos környezetét – s ha ezt jól tesszük, az lesz jó a többi létezőnek is.) És egyébként eredendő értelemben természete is csak valaminek (valakinek) van – ráadásul ajándékként, kapott módon. Nem létezik semleges természet naturát neki tulajdonító nélkül; nem létezik környezet olyan nélkül, akit környezne; nem létezik világ olyan nélkül, aki világot gyújtana benne és otthonának élné meg.
Művészet nélkül nincs ember. A művész a látó. Ő veszi a legkomolyabban az emberi küldetést, hogy világgá kell látnia, amiben él, amiben élünk. Nélküle világunk könnyen világgá megy, búcsút inthetünk neki. És marad a puszta működés, aztán talán csak a levés. És legvégül már az sem. Művészekre szükségünk van: ők mentik meg a világot világnak. Ők fordítják meg minduntalan az entrópiát, terelik tekintetünket a középpont, az annyi módon és irányban fellelhető középpontok felé. A művészet rendet teremt, rendet talál, felfedezi a létezőben az ajándékot, és mögötte – ha kitart – az Ajándékozót is.
Az ars – sacra est
Világ vesz itt most körül minket ebben a két teremben, szépen egybeszerkesztődött, egybeszerkesztett, harmonikus világ. Pedig feleselnek egymással az alkotók és az alkotások. Csikorogva fúrnak bele egymás terébe a különböző világ-látások. Mégis egy és szimfonikus, amiben itt állunk, mozgunk és lélegzünk.
Aknay János angyalai szerényen, csöndesen, de a legfontosabb pontokon, felülről vigyázzák lépteinket és találkozásainkat egymással és az alkotásokkal.
Hadik Gyula bőséges külön tárlatán, a kisteremben, az ismétlődő, levélnehezék-karakterű Mózesek, Jézusok, Szent Istvánok sohasem ugyanolyan, mégis önazonos alakjai terítik elénk az üzenetet. Megfeszítés-sorozata külön gyönyörűség, önálló elmélkedés, teljes Nagyböjt, Szent Negyvennap: a minden különböző emberrel eggyé váló egyetlen Megfeszített himnusza.
Gvárdián Ferenc szobrai és grafikái veszik át tőle a szent levélnehezék stafétáját. Az ő keresztúti stációi a földre nehezednek, minket is odanyomnak, hogy érezzük, honnan vétettünk és mi a sorsunk; magasba törő, nyúlánk szentjei viszont felfelé emelik a tekintetünket, és közben szilárdan helyén tartják a lényeget, mint XIV. stációjának bizánci szilárdságú őrállói a Testet.
P. Boros Ilona képeiből is sugárzik valami ilyen bizonyosság. Sola Scriptura-sorozatán az Írásnak mindig három íve, hat lapja, tizenkét oldala van. Az üzenet tehát nem változik; mégis mi minden történik vele! Létra indul belőle az égbe, sötét tűz csap le rá, vagy épp maggá változva hullik a földre…
Valami hasonló történik Pusztafi Pannánál akár a vágódeszkával, akár a Kálvária-dombbal: ha megállapodunk az alapokban és vállaljuk a nyugodt szemlélődést előtte, ha megállunk, akkor a tömör valóság megmozdul, kivilágosodik, elsötétül, bevallja fájdalmát és feltárja nekünk ezerarcú lényegét.
Nemes László keresztjei is valami hasonlót tesznek. Az egyetlen kereszt feldarabolódik, élni kezd, nyugtalanul virágzik és zsibong, eltűnik a fonatok mögött, majd előbukkan, és közben beszél, beszél. Elsősorban a fájdalomról, de közben színeivel a reményről és a lehetetlenségből kibimbózó új lehetőségekről is.
Hasonlóképp beszélnek a színek Pirk László tablóin. Alakjai ravaszul öltik magukra nem mindig evidens árnyalataikat, hogy – nem csak rétegelt lemez anyagukban, de tartalmukban is – többrétegű üzenetükkel „fénykiáltó jelként” megállítsanak és repülni tanítsanak ég és föld között.
Barakonyi Borbálánál pedig a színek, úgy tűnik, teljesen átveszik az uralmat: a szemet zavarba ejtő, mégis mélyen kíváncsivá tevő tablóin elrejtőzik a komplex és következetes rend, nem hagyja magát könnyen leleplezni, ám így is lefoglal és észrevétlenül meggyőz, hogy a valóság gazdagabb és jelentéstelibb, mint elsőre látszik.
Tóth Csaba ezúttal csak három képpel szól bele a szimfóniába, de úgy, mint az üstdob vagy a harsona. Képi idézetei akkor is felfelé mutatnak, amikor lefelé ereszkednek, akkor is építenek, amikor a rombolás szavával címkézik fel magukat.
Hasonlóképp többsíkúak Csengery Béla archaikus reminiszcenciájú reliefjei, ókori világképet idéző tömbjei, amelyek azonban közelebbről megnézve mégis jelenkori kínokat és állapotokat olvasztanak egységgé az örökkön-valóval.
Kecskés Miklósnak pedig szintén három képe felesel nekik világosabb tónusaival, finom, álomszerű anyagiságával és egyértelműen felfelé vonzó alakjaival.
Felfelé nézni hívnak ugyanis a képek, mindegyik egy más szólammal a szimfóniában. Minket is művésszé lényegülni hívnak tehát, azaz legeredetibb hivatásunkra akarnak ráébreszteni a művészek, hogy miközben itt járunk-kelünk – néha ember nélkülinek tűnő, de soha nem embertelen – alkotásaik között, váljunk mind újra anthroposszá, „felfelé nézővé”, világgá-látóvá: Emberré.
Több képet a megnyitóról ITT láthatunk. (SzK)
