Nemzeti nagylétünk második temetője?

2020-08-20 | Budaörs
Ez év februárjában az amerikai Pew Research Center közzétette egyik közvélemény-kutatásának adatait, ahol a kérdés az volt: miképp vélekednek ma az első a világháború után területeket vesztett országokban élő emberek a trianoni döntésekről. A közelmúltban az Élet és Irodalom foglalkozott ezzel a témával.

A cikkíró bátran idézi a címben Kisfaludy Károly elégiájából a jól ismert mondatot: „Nemzeti nagylétünk temetője…”- itt azzal kellene folytatódnia, hogy Mohács, de ez ezúttal elmaradt. A cikk írója Trianonra gondolt, valahogy összemosódott így a két legnagyobb nagy magyar tragédia, ahogy ez az eltelt száz év során megtörtént máskor is. De lépjünk tovább, hiszen a cikkíró egy figyelemre méltó, a Trianoni tragédiával kapcsolatos friss kutatás eredményeinek ismertetésére vállalkozott, és kiegészítette a maga gondolataival.

A kutatás azt mutatta ki, hogy hazánk felnőtt lakosságának 67 százaléka ma úgy gondolja, hogy a szomszédos országokban vannak olyan területek, amelyek valójában Magyarországot illetnék meg (a cikkíró szerint tehát jogos követeléseik lehetnek a szomszédos országokkal szemben). Ha a békeszerződéseket követően területet vesztett országok felnőtt lakosságát reprezentáló minta részvevőit nézzük, azt látjuk, hogy közülük is a magyar megkérdezettek voltak a legtöbben, akik azt gondolják, hogy igazságtalan határok között élnek.
Ezzel a véleménytöbbséggel erősen megelőztük azokat az országokat, amelyeknek ma is határvitáik vannak, mint például Oroszország, Görögország, Ukrajna és Törökország. Magyarország az egyetlen ország a vizsgált országok közül, ahol nem csak a „szélsőjobboldali-populista”, hanem az ellenzéki pártoknak is több mint a fele úgy gondolja, hogy a körülöttünk lévő országok bizonyos területei Magyarországot illetnék meg.

Önmagában ez az információ önmagában is felettébb érdekes, de azért olvassunk tovább. A cikk szerzője ugyanis a továbbiakban részletesebb adatokat is ismertet a hazai Publicus Közvéleménykutató Intézet ez év márciusában végzett vizsgálatára hagyatkozva. E szerint a kormánypártok szavazóinak 82 százaléka, a Jobbik 76 százaléka, az MSZP szavazóinak 52 százaléka, a Momentum egyharmada és a pártpreferenciával nem rendelkező bizonytalanoknak a 60 százaléka osztja azt a véleményt, hogy Erdély, Felvidék, Délvidék és Kárpátalja Magyarországot illetné meg. De hozzáteszi: a vélemények alakulásában sok minden egyéb is szerepet játszhatott, legfőképpen az, hogy Magyarország szenvedte el a legnagyobb területi veszteséget.

A szerző kijelenti: Trianon óta minden hazai politikai formáció, minden rendszer, „a Horthy-korszaktól a jelenlegi szélsőjobboldali, populista hatalmi elitig” politikai haszonszerzésre használta és használja ma is ezt a száz évvel ezelőtt megkötött békeszerződést. Kifejtette: a Horthy-rendszer revizionista politikáját negyven évi hallgatás követte, a Kádár-rendszer pedig végig félrenézett és hallgatott. Az akkori kutatásokban alig esett szó erről a témáról. De mégis megemlít egy 1976-ban végzett hazai vizsgálatot, ami e témával foglalkozott, de az eredményt akkor nem tették közszemlére, hiszen ez a téma tabusítva volt.
E szerint a lakosság 70 százaléka azt vallotta magáról, hogy „mély keserűséggel tölti el a trianoni békekötés”. Mindez annak ellenére történt, hogy a korabeli történelemoktatás és a hivatalos propaganda „megérdemelt büntetésnek” interpretálta a békeszerződést. Ezt sulykolták az emberekbe, ezt tanították az iskolákban, egyetemeken. A cikkíró szerint ez azt bizonyítja, hogy Trianon kérdése milyen elevenen él a társadalom mélyrétegeiben, ha a „az emberek többsége vállalta azt a véleményét, hogy helyeselné az erdélyi és felvidéki területek visszacsatolását”. Vagyis a revíziót.

(Itt úgy vélem, érdemes megállnunk egy pillanatra, mert itt kicsit kilóg a lóláb, azaz némi kis csúsztatás történt. Érzésem szerint a cikkíró, a „mély keserűség érzetét” akarva-akaratlan összemosta a „területek visszacsatolásának helyeslésével”. Nehéz elképzelni ugyanis, hogy a kemény diktatúra idején bármilyen titkos kutatásban elhangozhatott volna az a kérdés, hogy „Ön egyetért az erdélyi és a felvidéki területek visszacsatolásával?”. De még ha szerepelt volna is így ez a kérdés a kérdőíven, azt már végképp elképzelhetetlenek tartom, hogy a megkérdezettek 70 százaléka igent mert volna mondani, még akkor sem, ha anonim volt a kutatás. Ennél ugyanis jobban féltek az emberek 1976-ban, a diktatúra idején…Nem egészen világos, hogy a két ismertetett felmérés közül melyik állítja azt, hogy a felelősséghárítás és a bűnbakkeresés elsősorban a jobboldali, keresztény-konzervatív gondolat iránt elkötelezett válaszadókra a jellemző.)

Ami Trianon okait illeti, erősen keverednek a felmérés szerint a racionális és irracionális elemek a közgondolkodásban, de a korábbi kutatások szerint viszonylag széles körű konszenzus alakult ki arról, hogy a békeszerződés feltételeinek alakulásában szerepet játszott az, hogy országunk vesztesként fejezte be az első világháborút. A felnőtt magyarok 10 százaléka gondolja úgy, hogy méltánytalan volt a politika a hazánkban élő nemzetiségekkel szemben, és főleg az önmagukat jobboldali, keresztény-konzervatív gondolat iránt elkötelezetteknek tartók körében jellemző a felelősséghárítás és a bűnbakkeresés. Folytatja azzal, hogy közülük az átlagosnál kevesebben gondolják, hogy Magyarország is felelős a Trianon-palotában történtekért.

A Publikus Intézet egy másik, későbbi felmérése szerint 2002-ben mindössze a felnőtt lakosság 18 százaléka, 2011-ben 43 százaléka, de ma már a felnőtt lakosság 54 százaléka vélekedik úgy, hogy soha nem törődhetünk bele abba, ami száz esztendővel ezelőtt Trianonban történt. Jelentősen emelkedett azoknak a száma is e kutatás szerint, akik helyeslik és támogatják azoknak a parlamenti pártoknak a politikáját, amelyek folyamatosan napirenden tartják Trianon kérdését. De ugyanezek az emberek figyelemre méltó tudatlanságról tettek tanúbizonyságot, amikor korábban arról kérdezték őket, hogy mit tudnak az elcsatolt területek lakosságának mára kialakult nemzetiségi viszonyairól.

Itt jegyzem meg azt, hogy ma a „Trianon kérdésének napirenden tartása” nem azonos a revíziós követeléssel. Azt mindenki tudja, hogy a békeszerződés rettenetesen megalázó és igazságtalan volt, és azt is, hogy a történtek után mindenütt megindultak a betelepítések a nagyvárosokba, az asszimiláció is megindult, volt, ahol a tömeges kivándorlás miatt csökkent a magyar ajkúak száma az elcsatolt területeken. Mindezen okok folytán ma már valóban jóval kevesebb számú magyar kisebbség él azokon az elcsatolt területeken, amiket korábban szinte csak magyarok lakták.
De azt igenis fontosnak vélem, hogy mi, az akkor megalakult nemzetállamok mindegyike, akik negyven éven át közös tapasztalatokat éltünk át a szovjet megszállás idején, ma már igenis ráébredtünk közös érdekeinkre. Ragaszkodunk függetlenségünkhöz, és ahhoz, hogy a térség érdekeit, az országaink kultúráját, az ott élő emberek életmódját és értékrendjét megőrizhessük. De egyetértünk azzal, hogy kormányszinten is kell segíteni a határainkon kívül élő és támogatásra szoruló magyar embereket, és foglalkozni kell továbbra is Trianonnak azokkal a súlyos következményeivel, ami az elszakadt területeken élő egyre kevesebb számú magyar embert sújtja.

A cikkíró erősen megrója a hazai baloldali és liberális véleményformáló politikai elitet azért, mert hagyta, hogy a szélsőjobboldal (azaz a keresztény-konzervatívak) kisajátítsák Trianon témakörét. Állítja, hogy ezzel jóvátehetetlen hibát követtek el. „Mára oda jutottunk, hogy a közgondolkodást eluralta a kormánypártok (vagyis a fent említett szélsőjobboldal) militáns, nacionalista, irredenta narratívája…” . Szerinte a magyar hagyományokból fájóan hiányzik az őszinte és racionális szembenézés történelmünkkel, mindig a hazug mítoszok teremtése, a bűnbakképzés és a felelősséghárítás dominál, és a szomszédos népekhez való viszonyunk is aktuálpolitikai játszmák áldozata a mind a mai napig. „ A hazai progressziónak harminc éve volt, hogy kidolgozza és megpróbálja elfogadtatni a közvélemény erre fogékony részével a saját racionálisan érvelő, felelős, a napi politikai érdekeken felülemelkedő narratíváját és vízióját egy, a szomszédaival békességben élő, a határon túli magyar kisebbségeket szülőföldjükön támogató politikájáról. A feladat elől a mai ellenzék gyáván megfutamodott és ennek árát nemcsak a ma élők, hanem a következő generáció is fizetni fogja.” A cikk írója ezzel a látomásával fejezi be írását.

Ez azt jelenti, hogy ez a mulasztás, az ellenzék gyáva megfutamodása tette lehetővé, hogy a közgondolkodásban egyre szélesebb körben vált elfogadottá az úgynevezett „nemzeti oldal” narratívája. Vajon tényleg csak ez? Hát semmit nem számított a magyar emberek mérhetetlen, nemzedékről nemzedékre öröklődő fájdalma, megalázottsága, az igazságtalanság érzése, amit kereken száz éve cipelünk a szívünkben? Nem szánhatjuk azokat, akik kényszerből kaptak más hazát, más nyelvet, megvetést és kiszolgáltatottságot? És valóban elképzelhetetlen az, hogy az ellenzéki „gyáva megfutamodók” is megérzik e kérdéskör felvetése kapcsán a hamisságot is, és vállalják a szolidaritást?

 

A trianoni, súlyos következményekkel járó békekötés okait sokan, sokféleképpen magyarázták és magyarázzák ma is. Már eleink is világosan látták a történtek okait, tudták, mit és miért gyászoljanak. De az eltelt száz év során, különösen az utóbbi évtizedekben, számtalan addig ismeretlen, vagy eltitkolt információ jött elő a kutatások során – és került nyilvánosságra. Ma már százszor többet tudunk ennek a rettenetes háborúnak az elindításáról, meg a trianoni döntést előkészítő gonosz háttérmunkákról, a Kis-Antantról, a békekötés előkészítőiről, mint száz évvel ezelőtt, és ma már majdnem minden e témát taglaló tudás nyilvános, elérhető és tanulmányozható. Meglehet, arra számítottak a nem igazán jóindulatú „békekötők”, hogy a minket ért trauma előbb-utóbb a magyarság vesztét jelenti.

Nem így történt, bár Trianon következményeit immár száz esztendeje hordozza magában minden nemzedék. Az akkori döntés visszafordíthatatlannak látszik. De azért ennek a mohácsi méretű gyalázatnak az elkövetőitől ne várjon senki bocsánatkérést. „Mohács nagyra tette Szolimánt” – írta versében Kisfaludy, de kérdezhetjük: kit, vagy inkább kiket tett naggyá Trianon? Ennek firtatása helyett talán azok nevét kellene felsorolnunk egy új elégiában, akik ebben a játszmában a főszerepet játszották…
Képtelenségnek látom, hogy az utóbbi harminc évben, a közvélemény erre fogékony részével el lehetett volna fogadtatni „egy napi politikai érdekeken felülemelkedő narratívát” a trianoni döntésről. A cikkíró mélyen sajnálja, hogy nem született meg az a bizonyos „őszinte, racionálisan érvelő, a napi politikai érdekeken felülemelkedő” narratíva. És vajon mit változtatott volna meg a szívekben egy ilyen narratíva? Gyógyította volna a begyógyíthatatlan sebeket?

Akkor az ország nem csak egy nemtelen, mérnöki pontossággal előre megtervezett háború vesztese lett. Nem hozott békét sem a kifosztás, sem a nemzet megaláztatása, sem a családok durva kettészakítása. Emberek százezreit veszítettük el. És magyar városokat, épületeket, templomokat, középületeket, szobrokat. Elkobozták falvainkat, gyárainkat, hegyeinket, erdeinket, bányáinkat, bevetették termőföldjeinket, elvitték állatállományainkat.

Csoda, hogy ez a nemzedékek szívébe vésett felejthetetlen bánat és veszteség száz éven át öröklődött apáról fiúra ?
R. V.

Megosztás