Október elsején volt az Öregek Világnapja. Elfeledkeztünk róla a nagy rohanásban és nem vettük észre sem a napot sem pedig a körülöttünk élő öregeket, akiknek pedig oly sokat köszönhetünk. Mint ahogy az ő napjuk is feledésbe merült, úgy kerülnek ők is feledésbe, vagy ha nem is, ritkábban szólunk hozzájuk vagy nyomjuk le a kilincset szobájuk ajtaján hogy meglátogassuk, megöleljük őket. Szomorú de miránk is ez a sors vár. Az öregség, az el magányosodás, amely talán a legdrasztikusabb rombolással teszi tönkre az egyre gyengülő testet és szellemet. Az élet sajnos már nem róluk szól, pedig egykoron ők is lelkes tagjai voltak a társadalomnak. Átéltek háborúkat és forradalmakat, születést és gyászt. Ők a mi öregjeink, akikre jobban oda kellene figyelnünk.Mert lassan eltűnnek majd és nem lesz ki meséljen a múltról ki emlékeztessen ki figyelmeztessen a jóra, az egymás szeretetére, már pedig ez nélkülözhetetlen eleme életünknek és boldogulásunknak is.
Dsida Jenő – Öregek leszünk
„Majd nyolcat üt egy öreg óra,
és öregek leszünk mi is.
Szoknyád meglibben suhogóra,
s ősz fejemen barátpilis.
Mellénk az este ül le gyorsan,
faggat, mint régi jóbarát –
S mi iszunk együtt mosolygósan,
köhögősen meleg teát.
Szívünkben még a régi nyíl van,
de már jólesik, nem sebez,
s ha pápaszemünk összevillan:
a közel olyan messze lesz.
S a messze olyan közel szárnyal.
Megölellek hallgatagon…
És vén mesefák illatával
száll be a szél az ablakon”
Major Edit
