Progresszivitás vagy lokalitás?

2019-11-22 | Budaörs
Ferencz Orsolya űrkutató, egyetemi tanár és államtitkár, az elmúlt héten immár második alkalommal vállalkozott arra, hogy a Budaörsi Polgári Kaszinó törzshelyén, az Adler Kávéházban megossza gondolatait hallgatóival, akik közül sokaknak már csak állóhely jutott.

Gondolatszennyezés. Ez volt a meghirdetett cím, amit Megyesi Péter úr bekonferált, és az előadás Orsolya gondolatainak szabad szárnyalásával folytatódott. Lépésről lépésre építette fel mondandóját, hogy végül megrajzolhassa azt a választóvonalat, ami mai világunkban a kétféleképpen gondolkodó és cselekvő emberek között feszül. Még nem tudhatjuk, hogy ötven vagy száz év múltán vajon halványul, vagy elmélyül-e ez a mesterséges határvonal…

Csodálatos emlékem a múltkori együttlétünk, amikor volt türelmük meghallgatni engem – ezekkel a szavakkal kezdte előadását Ferencz Orsolya és felidézte, hogy akkor a Földről, a Föld működéséről, az űrtevékenységről és az ember szerepéről beszélt. – Az előadás végén egy olyan műhold képet vetítettem ki – folytatta -, ahol egyszerre lehet látni Egyiptom és Izrael határát, ahogy a térképen, úgy a műholdas felvételen is. És talán emlékeznek azok, akik ott voltak és most is itt vannak közöttünk, hogy akkor fűztük fel azt a gondolatot, hogy vajon miképpen létezik, hogy egy olyan mesterséges határvonal, amit az emberek önkéntesen és önkényesen rajzoltak a térképre,  ötven ével később egy műholdfelvételen ma is látható

Ez meglepő, de mégiscsak valóság. És akkor azon kezdtünk gondolkodni: vajon ez miért van így? A megfejtés nem olyan bonyolult. Azért van így, mert az emberek alkotta közösségek, egy-egy népcsoport, a népcsoportokat meghatározó morál, és az abból fakadó viselkedésformák és környezethasználat (ezek egymásra épülő folyamatok) ilyen drasztikus hatással vannak a bolygónkra. Mivel mi egy nagy létszámú faj vagyunk, akár néhány évtized, vagy néhány száz év alatt ott hagyjuk ujjlenyomatainkat a bolygónk arcán.

Mit mondunk jónak?
Ha ez igaz – márpedig ez igaz, hiszen a tények ezt igazolják -, akkor mondhatjuk azt: ha ez odafelé így van, ha el tudjuk rontani a bolygónkat ilyen relative rövid idő alatt, akkor fordítva is így van, tehát meg is tudjuk javítani a Földet, ugyancsak relative rövid idő alatt. Ám nem teljesen igaz ez az állítás. Ugyanis a világ irreverzibilis, vannak dolgok – és általában nagyon sok olyan dolog van -, ami egy irányba zajlik. Tehát visszacsinálni ugyanolyanra nem tudjuk a dolgokat. De jót azért morális döntéssel jót is tudunk tenni. Ekkor jön a kérdés: vajon mi a jó? („Miért mondasz jónak?” – kérdezi Jézus is a tanítványaitól…) Azok, akik hírfogyasztók – és remélem, hogy itt olyanok ülnek, akik azok -, pillanatok alatt bele tudunk süppedni abba, amit közbeszédnek hívnak. Igazság szerint néha elborzadunk attól, hogy mi mindenről zajlik a közbeszéd. Ha azt mondjuk, hogy valami jó, akkor odateszünk egy pozitív előjelet. De az, amit mi magunk, a saját értékrendünk szerint jónak gondolunk, arról most azt látjuk, hogy azt szeretné láttatni nekünk valami, objektíven nézve valaki, hogy az egyáltalán nem biztos, hogy jó dolog… Ilyenkor a gyengébbek közül néhányan biztosan elbizonytalanodnak: Lehet, hogy megbolondultam, tényleg valami nagyon nem stimmel ebben a világban? Ezer kérdést lehetne feltenni, de legjobb, ha megpróbálhatunk ilyenkor ahhoz az értékrendünkhöz visszatalálni, amit otthonról, a családunkból hoztunk. Én az értékrendemet az édesapámtól, az édesanyámtól és az őseimtől kaptam. Azért is lettem űrkutatással foglalkozó villamosmérnök, mert édesapám volt az egyike azoknak, akik Simonyi Károly egyik tanítványaként az űrtevékenységet és az űrkutatást elindította hazánkban. Édesapám tehát az első pont, aztán ott van édesanyám, aki matematika-fizika tanár, és villamosmérnökök generációit nevelte fel. Tőlem ez az út nem volt idegen, és ma már nagyon örülök, hogy amikor hezitáltam, hogy reál vagy humán irányba menjek, akkor végül is az előbbi mellett döntöttem. A természeti törvényekkel foglalkozni – ma már azt vallom – csodálatos dolog. Ez persze semmit nem von le abból, hogy a humán területekkel is igen varázslatos foglalkozni, ha valaki alaposan csinálja. De nem csak a választott pályám szeretetét örököltem tőlük, hanem örököltem egy értékrendet, örököltem gondolatokat, örököltem szavakat, örököltem anyám nyelvét, örököltem hitet és egy szemléletet, amiből nem tudok és ma már nem is akarok kilépni. Mindenkinek van egy lázadó korszaka, a húszas éveimben nekem is volt egy ilyen „ide nekem az oroszlánt” korszakom, amikor úgy éreztem, hogy mindenkinél mindent jobban tudok. De az élet relatíve hamar ráveszi az embert arra, hogy azért az nem biztos, hogy az eleink és az elődeink olyan sok marhaságot mondottak erről a világról…
Mélyről sarjadó indulatok
Ezzel a mondattal, amit most mondtam, tettem egy állítást is – hangsúlyozta Orsolya. – Nevezetesen azt, hogy én konzervatív ember vagyok, szemben azokkal, akik úgy definiálják magukat, hogy ők progresszívek. Ami egy csodálatos pozitív szónak tűnik: progresszív, azaz haladó. Egészen addig pozitív ez a szó, amíg valaki, mondjuk egy mérnökiesen gondolkodó ember meg nem kérdezi: Hogy is van ez? A haladásnak van egy kiinduló és van egy megérkezési pontja, egy iránya és egy nagysága. Honnan hova is haladunk? No, ennél a kérdésnél szoktak az én progresszív barátaim felhorkanni, mert ők abstart haladnak, és úgy definiálják magukat, hogy minden, ami új, az perfekcionált és jobb, mint a régi. Ezek már súlyos állítások. És akkor visszacsatolunk ahhoz, hogy mi van a világot, emberiséget alakító morállal? Mert nem mindegy, hogy azt mondom, hogy egy egész társadalom talpköve az, hogy én valahonnét jövök, gyökérzetből táplálkozom, táplálom a hajtásokat, akik utánam jönnek, mint egy fa, vagy mint bármelyik élő forma, vagy azt mondom, hogy mindig mindent el kell söpörni, és az újabb a régit, amiből létrejött, alapvetően kiirtja, hiszen ő meghaladja, túlhaladja a régit, és ő annál sokkal jobb. Mondhatná valaki, hogy ennyire azért nem drasztikus a dolog, talán a progresszívok se gondolják azt, hogy a világ ilyen sarkos. Egészen addig gondolhatnánk ezt, ha nem néznénk a napi híradókat, ha nem látnánk, hallanánk, olvasnánk, hogy miféle elképesztő radikalizmussal, elképesztően mélyről sarjadó indulattal találjuk magunkat szembe, amikor ezt a fajta, magát progresszívnek definiáló közeget halljuk, látjuk és próbáljuk megérteni!
Ki mit gondol a világról?
És hogy miért olyan érdekes ez a kérdés? Mondhatnánk azt, hogy mindig is vitatkoztak az emberek, felállítottak téziseket, antitéziseket, szintézist, tudjuk… Mondhatnánk azt, hogy mindig volt vita, és abból mindig kijött valami új. Azonban ez mégsem egészen így van. Ugyanis sok minden ok miatt, a technikai helyzet, a bioszféra állapota, a klímaváltozás miatt, olyan elképesztő állapotban van jelenleg az emberiség és maga a Föld (és a Földdel az emberiség tulajdonképpen egy, és nem az uralma alatt van, nem használja, hanem a része), és emiatt nagyon sok sarkalatos kérdésre kell válaszolnia. A válaszokat alapvetően meghatározza, hogy ki mit gondol a világról? Ez meghatározza a környezethasználatát, hogy akar-e egy globális fogyasztást, hogy a globalizmust válasznak találja-e bármire, globalizmuson értve nem csak a gazdasági globalizmust, de az ideológiai globalizmust is – vagy a lokalitásokat tartja értéknek, értékmegőrzésben gondolkodik, azt gondolja, hogy komplex nagy problémákat, ami az egész világra igaz, nem lehet egyetlen egy válasszal megválaszolni, ehelyett a lokális problématüneteket lokálisan kell megoldani.

A versenyben mit mond a progresszív: a nagy hal megeszi a kis halakat, az erős legyőzi a gyöngét, az új legyőzi a régit, a fiatal legyőzi az öreget… Mi a megoldás? Hát legyél örökké fiatal! És már el is érkeztünk a globális világba, ahol nem szabad megöregedni, nem com il faut, ha már szarkalábaid vannak. Gyorsan menj a plasztikai sebészetre, és ha már nem látszik az a három szarkaláb, mindjárt boldogabb leszel. De mit mond a másik oldal? Azt mondja, hogy lokalitás. A lokalitás minden helyi dolog, ami táplálkozik valamiből, amit meg kell őriznünk, tudnunk kell, hogy az előttünk élők mit mondtak, mit tettek, kiforrott értékrendünk van, és soha nem mondjuk azt, hogy az erős legyőzi a gyengét. És nem a versenyben hiszünk, hanem a kooperációban.
(Folytatjuk)
R. V.

Megosztás